Beszélő: A BT-csúcson magyar részről is elhangzott az a javaslat, hogy állítsanak fel békefenntartó gyorshadtestet. Milyen valószínűsége lehet egy ilyen döntésnek?
Valki László: Nehéz most megmondani, milyen ennek a valószínűsége. Lényeges az lenne, hogy legalább az Egyesült Államok, helyesebben szólva mindenekelőtt az Egyesült Államok egyetértsen a hadtest felállításával. Ám amennyire a sajtóból érzékelni lehetett, Bush elnök nem válaszolt kedvezően erre a javaslatra. Egyébként, gondolom, az indokai eléggé kézenfekvőek. Az európai országok egy része eléggé világosan látta, mi történik Jugoszláviában és azt is látták, hogy semmilyen katonai erő nem áll rendelkezésükre, hogy Jugoszláviában a polgárháborút megállítsák. Ugyanakkor gondolom, az is szerepet játszott még a döntésben, hogy a NATO tavaly májusban elhatározta, létrehozza saját gyors reagálású erőit, magyarul gyorshadtestét. És ezt most valóban ki is építi. Ennek ellenére azonban semmiképpen nem lehet arra számítani – és ezt a NATO-politikusok számtalan alkalommal leszögezték –, hogy a NATO alkalmazási területén kívül ezeket az erőket bárhol bevessék. Van tehát a világon egy olyan jól működő katonai szövetség, koalíció, amelynek a gyorshadteste alkalmas lenne bizonyos békefenntartó feladatok megoldására, de a szövetség résztvevői ezt nem akarják felhasználni. Ezért kicsi a valószínűsége annak, hogy az ENSZ keretében javasolt gyorshadtest rövid időn belül létrejöjjön, nem szabad elfelejteni, hogy Butrosz Gálinak, a főtitkárnak is fél évet adtak arra, hogy kidolgozza e terv körvonalait, és ismerve az ENSZ döntéshozatali mechanizmusának lassúságát, elég sokáig kell majd várni arra, hogy létrejöjjön egy ilyen szervezeti egység. Még akkor is, ha a legfontosabb tagállamok ebben egyetértenek.
Beszélő: Véleménye szerint milyen megfontolásokból indulhat ki az a javaslat, amit az ENSZ-főtitkár majd letesz a BT asztalára?
Valki László: Még ezt a legnehezebb megmondani. A katonai erő idegen területen történő bevetése tekintetében az amerikaiaknak, a franciáknak és az angoloknak van némi tapasztalatuk. Legtöbb nyilván az amerikaiaknak van. Az Öböl-háborúban voltaképpen ez a három állam játszotta messze a legfontosabb szerepet, mindenekelőtt az Egyesült Államok. Gálinak olyan tervet kell kidolgoznia, amely különbözik a jelenlegi rendszertől, konkrétan a békefenntartó erőkre gondolok, amelyekben a finnektől kezdve a kanadaiakon át a legkülönbözőbb országok katonái részt vesznek. Ezek az erők azonban sosem láttak el harci feladatokat. Az ENSZ-gyorshadtestnek viszont harci feladatokat kell ellátnia, tehát eszközeivel, így felderítő eszközeivel, nagy találati pontosságú rakétákkal és más hagyományos, modern fegyverekkel, beleértve a légierőt is.
Ez lenne az első momentum. A második pedig az, hogy e gyorshadtestnek majdani bevetéséről hogyan fognak dönteni. Abban az esetben, ha a világ még továbbra is valamelyest megosztott marad – gondolok itt Kína részvételére a Biztonsági Tanácsban – akkor elég nehezen mérhető le, hogyan is tud majd a BT e tekintetben dönteni.
Beszélő: Említette, hogy Amerikának van talán a legnagyobb tapasztalata a válságelhárító manőverében. Az utóbbi időben azonban Amerikát nagyon sok vád érte, hogy meglehetősen passzívan szemléli az egyes világpolitikai fejleményeket. Gondolja, hogy a BT-csúcs után várható valamilyen változás az amerikai magatartásban?
Valki László: Bush elnöknek a BT-csúcson elmondott beszéde azt jelezte, hogy erre az amerikaiak e pillanatban még nem készek. És azt hiszem, most a választás évében az amerikaiak nem is fogják áldásukat adni egy olyan tervre, amely ezt a gyorshadtestet magában foglalná. Lehet azonban, hogy később úgy érzik, a nemzetközi biztonság fenntartása azért elég lényeges célkitűzés ahhoz, hogy ennek érdekében mégis tegyenek valamit.
Beszélő: Most, az amerikai elnökválasztási kampány kezdetén gyakorta hallani – George Bush is beleszőtte egyik beszédébe –, hogy Amerika megnyerte a hidegháborút. Néhányan azt mondják, hogy magát a III. világháborút is megnyerte. Ennek függvényében ön hogyan ítéli meg a NATO jövőjét?
Valki László: Mostanában nagyon elterjedt az a gondolat, hogy az elmúlt 45 esztendő a hidegháború korszaka volt, és úgy tűnik, nem tudunk mit kezdeni az enyhülés korszakával. Én úgy vélem, hogy más világ volt az ötvenes években, egészen 1962-ig, amikor összesen legalább három alkalommal súlyos világháborús kockázat alakult ki. Gondolok az 1948–49-es berlini blokádra, a koreai háborúra és a ’62-es kubai válságra. A kubai válság után következő korszakot már biztosan nem lehet egyértelműen hidegháborús korszaknak nevezni, holott később többször eléggé feszültté vált a helyzet a két világhatalom között.
Ami a harmadik világháborút illeti, azt egészen biztosan nem nyerte meg senki, mert soha nem tört ki, hála istennek. Bush kijelentéséhez még annyit, érdekes módon igazolódtak George Kennannak a szavai. Ő a hidegháború kezdetén az amerikai külügyminisztérium politikai tervező főosztályának volt a vezetője. Amikor George Kennan meghirdette a feltartóztatás doktrínáját, azt mondotta, hogy nem kell a Szovjetunióval, a terjeszkedő, expanzív Szovjetunióval szemben fellépni. Elég, ha az akkori, 1947-ben meglévő határokon feltartóztatják, mert később a saját belső ellentmondásai következtében ez a rendszer úgyis össze fog omlani. Sokáig úgy nézett ki, hogy ez a tétel nem bizonyult helyesnek. Aztán hirtelen kiderült, hogy a hidegháborút nem is annyira az Egyesült Államok nyerte meg, mint inkább a kommunizmus – mint politikai, társadalmi, gazdasági rendszer – bizonyult működésképtelennek.
Ami pedig a NATO szerepét illeti, én azt hiszem, hogy több tényező továbbra is össze fogja tartani. Először is a nyugat-európaiaknak változatlan érdekük fűződik ahhoz, hogy amerikaiak Európában maradjanak. A másik tényező: a NATO meglehetősen jól kiépített apparátusának érthetően az az érdeke, hogy a szervezet fennmaradjon. És ezért politikai síkon bizonyára sok mindent meg fognak tenni. A harmadik tényező az a külső nyomás, amely a NATO-ra nehezedik, és amelyet szerintem nem tud majd negligálni. Értem ezen, hogy a külvilág, és mindenekelőtt a közép-európai országok úgy tekintenek a NATO-ra, mint az egyetlen ütőképes erőre, amely a térségben a békét és a biztonságot valamelyest garantálni tudja, legalábbis ott áll mindig a háttérben támogató, és egyben a másik, esetleges agresszív oldallal szemben elrettentő tényezőként. Végül a negyedik tényező, hogy maguk a tagállamok nincsenek abban a helyzetben, hogy pontosan előre lássák azokat a veszélyeket, amelyek a jelenlegi NATO-országokat fenyegetik.
- Beszélő [6]