Gömöri Endre

Nyomtatóbarát változat

Az utóbbi években egyre inkább kijegecesedett az az álláspont, mely szerint a magyarországi valóban óriási és valóban kedvező fordulat: az autoritárius rendszerről egy (lehetőségében legalábbis) demokratikus rendszerre való áttérés a mi művünk volt, mi hajtottuk végre. Az az érzésem, előbb-utóbb szakítani kell ezzel az állásponttal. Mert való igaz, nagy szerepet játszott ebben a fordulatban a magyar progresszió erőfeszítése, de azt hiszem, tudomásul kell vennünk, hogy a történelem formálta meg számukra ezt a lehetőséget. És a történelmen belül is az a politikus, akinek a búcsúját az utóbbi hetekben néztük végig, aki az utóbbi 6 év alatt nagyon is látványos belső fejlődésen ment keresztül, s aki e belső változás politikai következményeivel a jelenlegi szituációt lehetővé tette. Mert Hruscsov, a Gorbacsov előtti utolsó nagy és elvetélt reformkísérlet szülőatyja, nem tehette volna lehetővé, hogy Barbarának kívánjanak kellemes karácsonyi ünnepet ott, ahol karácsony sem létezett. Azt hiszem tehát, tudomásul kell vennünk, hogy itt mi egy történelmi szituáció termékei vagyunk.

A szemünk előtt zajló változást jóval nagyobb kataklizmának látom, mintha „csupán” egy hetvenéves birodalom dőlt volna össze. Itt ugyanis nem egy hetvenéves, hanem egy kb. 300 éves birodalom hullott darabjaira, nem a szovjet, hanem az orosz birodalom omlott végleg össze. Most robbant szét a cári birodalom is, hiszen a kozákok valamikor itathatták a lovaikat a Szajnában, de most, az ukrán–orosz viszony egyelőre be nem látható csapdái közepette nem hiszem, hogy a kozákok valaha is eszközei lesznek egy orosz központi hatalomnak. Egyszóval tudomásul kell vennünk, olyan történelmi kataklizmát élünk át, amelyhez képest a mi kis politikai harcaink olyasminek tűnnek, mintha arról vitatkozna az ember, milyen nyakkendőt kell felvenni egy számum kellős közepén.

Meggyőződésem, hogy ennek a Kuril-szigetektől Európa határáig terjedő óriási területnek a sorsát csak a belső erők küzdelme, s valószínűleg nem erőszakmentes küzdelme határozhatja meg. A külvilág bizonyos értelemben kénytelen lesz az elszigetelődés módszerét választani, nehogy a vihar széllökései Európát is felborítsák. Én a most véget ért féltucatnyi diplomáciai tárgyaláson tanúsított nyugati magatartásban ennek a kényszernek a bevallását látom.

Megy a gyűrű vándorútra

Bármilyen óriási gazdasági erők álljanak is az Egyesült Államok, Németország, illetve az Európai Közösség, illetve Japán mögött, nem tudják és nem is akarják vállalni ennek az óriási csődtömegnek a szanálását. Ez világosan látszik abból, hogy a Kelet segítéséről folyó legutóbbi értekezlet is a „megy a gyűrű vándorútra” jegyében zajlott le.

Az amerikaiak most választási évet élnek, s ne feledjük: a világpolitika számára az amerikai választási évek mindig fölöttébb kedvezőtlen körülményeket hoztak. Csupán emlékeztetni szeretnék arra is, hogy az 1956-os amerikai magatartás, az USA–Szuez–Magyarország–Szovjetunió négyszög kölcsönös egymásra hatása máig sincs felderítve. Csehszlovákia, 1968: ez is amerikai választási év volt. Tulajdonképpen óriási paradoxon alakult ki azzal, hogy „Amerika megnyerte a hidegháborút”. Az Öböl-háború után ugyanis még arról volt szó, hogy Amerika egy új világrend „egyetlen világítótornya” lesz; az egyetlen megmaradt szuperhatalom, amely szinte szuverén módon rendezheti a világ sorsát. És most annak vagyunk tanúi, miként küzd az elnökségért egy politikailag összetört vagy összetörőben lévő Bush egy olyan szituációban, amikor az amerikai közvélemény egyre inkább befelé fordul, és egyre inkább a napi gazdasági megfontolásai irányítják. A lényeg mindebben számomra az, hogy sem az Egyesült Államok, sem az Európai Közösség, sem Japán részéről nem számíthatunk olyan nagyszabású kísérletre, mint amilyet például Brzezinski javasolt már másfél évvel ezelőtt; hogy tudniillik a kapitalizmus ismerje fel: saját biztonsága érdekében szanálni kell ezt az óriási csődtömeget. A kapitalizmus ugyanis egyszerűen nem így működik.

Ami pedig az oroszokat illeti: a gorbacsovi korszakra teljes egészében rányomta a bélyegét a gazdasági irracionalitás. Minden terv irreális volt, ami eddig, az utóbbi hat év alatt felvetődött. Irreális volt a Satalin-féle ötszáz napos terv, amely azt tűzte ki célul, hogy ezt az elképzelhetetlen csődtömeget ötszáz nap alatt valahogy átszereli. Ugyanilyen irracionális volt az egyébként zseniális Javlinszkij terve, aki Bostonban – az otthonitól enyhén szólva kissé elütő környezetben – dolgozott ki a Harvard gazdasági szakértőivel egy hasonló, rövid távú tervet. Jelcin legutóbbi körútján azt mondta: gyerekek, legyetek türelemmel, egy év múlva már jobb lesz. Mindez azt jelenti, hogy ezeknek az embereknek voltaképpen nincsen képességük vagy készségük arra, hogy racionálisan felmérjék, mivel állnak szemben. Sem a peresztrojka évei alatt, sem azóta nem lehetett látni kiváló orosz és nem orosz közgazdászoktól valóban hosszú távú és racionális tervet. Az az érzésem, hogy egyáltalán nem is lehet felvázolni ilyen tervet. Tehát nincs más hátra, mint pragmatikus politikát folytatni. Márpedig a pragmatikus politika azt jelenti, hogy művelői előbb-utóbb szükségszerűen autoriter irányba csúsznak a célból, hogy valamilyen módon kanalizálják és kezeljék azokat az irtózatos feszültségeket, amelyek lehetséges megnyilvánulási formáiról egyáltalán fogalmuk sincs. Például, hogy a csecsen maffia mit fog csinálni Moszkvában, és hogy a grúzok hová fognak menni, és a közép-ázsiai köztársaságok Iránt vagy Törökországot fogják-e választani. Ezek olyan kérdések, amelyek előtt az embernek egyszerűen le kell hajtania a fejét.

Kényszerválasztás előtt

Mint magyar mindehhez hozzáfűznem, hogy gazdaságilag nem, de politikailag, s még inkább fizikailag teljesen le kell szakadnunk a hajdani Szovjetunióról. Megmondom konkrétan, mire gondolok. Ralph Dahrendorf a nyugat-európai politikai gondolkodás egyik legjelentősebb személyisége. Dahrendorf a tömegek mozgását tartja legalapvetőbb problémának. A volt Szovjetunión belül is és a volt Szovjetunión kívül is. A volt Szovjetunión belül azért, mert elképzelhető, hogy ezekben a többé-kevésbé szuverén utódállamokban, amelyeknek megvan a maguk külön nacionalizmusa, külön autoriter szisztémák alakulnak ki. És akkor körülbelül 30-40 millió ember, többségükben oroszok, meg fognak mozdulni, és óriási erővel átáramlanak egyik köztársaságból a másikba. Ha ennek a tömegnek a 10-15 százaléka nem a Szovjetunió utódállamainak a határain belül kíván mozdulni, hanem nyugat felé, akkor mi leszünk az egyik első tranzitország. Az egyik első feladat szerintem – amit eddig csak szavakban ismertek fel – az, hogy előbb-utóbb meg kell hozni azokat az intézkedéseket, amelyek megakadályozzák, hogy ez az áradat átlépjen a magyar határon. Mindez a magyar politika számára különösen kínos és nehéz problémát gerjeszthet – az ott élő magyar kisebbség miatt. Lehetséges ugyanis, hogy a magyar nemzeti érdekek, a tényleges magyar össznemzeti érdekek egy adott ponton tragikus módon eltérnek a határainkon kívül, Kárpátalján élő magyar nemzeti kisebbségek érdekeitől. A magyar politika egy ilyen helyzetben kényszerválasztás elé kerülhet. Úgy vélem, ez lehet az egyik legfontosabb döntés, amit a magyar külpolitikának a legközelebbi jövőben meg kell hoznia.

• Beszélő