Katonapolitikai szempontból eddig Szerbia volt a térség egyetlen „ütőképes” állama. Nem véletlen hát, hogy a korábbi egyensúly felbomlásának vesztesei a belgrádi erő szétforgácsolódása láttán saját befolyásukat is végveszélyben látják. Új helyzetbe került az a néhány szomszédos ország is, amelyek számára eddig – balkáni viszonylatban – ugyancsak Szerbia jelentette a nagyon is biztos hátországot. Görögország például, a törökökkel folytatott – s a NATO-tagság miatt kényszerűen önmegtartóztató – vitájában többnyire számíthatott Belgrádra, miként Románia is mindig diplomáciai támaszra talált itt, ha szomszédaival – a bolgárokkal, a szovjetekkel és persze a magyarokkal – felmerülő ellentéteiből nem tudott kikeveredni. Nem csoda, hogy most, amikor a szerb pozíciók igencsak meginogtak, mind Athén, mind pedig Bukarest tüntető szimpátiájáról biztosítja a vörös csillagos zászlók utolsó fellegvárát. És közben mindkét főváros rettegve gondol a holnapra.
Középhatalmi aspirációk
A nagyhatalmak is elejét szeretnék venni a maradék Jugoszlávia további feldarabolódásának, annak ellenére, hogy – az önrendelkezés elvi érvényesülése jegyében – egyre több állam szeretné, ha Szerbiát megfosztanák középhatalmi aspirációinak hátországától. E „hátországhoz” tartozó Boszniában például az úgynevezett jugoszláv néphadsereg – azaz a szerb befolyás alatt álló erők – közel félmilliónyi katonája állomásozik, és a horvát–szerb polgárháború lezárásával a déli és a középső frontról – azaz Dubrovnik, illetve Karlovac térségéből – a hadsereg szükségképpen ugyancsak ide fog visszavonulni. Arról nem is beszélve, hogy Boszniában találhatók a volt Jugoszlávia legfontosabb hadiipari üzemei, a stratégiai nyersanyagoknak mintegy 50 százaléka, valamint legalább egy fontos kijárat az Adriára. S akkor még nem is említettünk néhány érzelmi – vagy inkább ideológiai – tényezőt, melyekhez Belgrád nagyon is ragaszkodik. Bosznia területén – így a Neretva völgyében – zajlott le több, jugoszláv szempontból szimbolikus jelentőséggel bíró csata a nácik ellen.
Ami a „hátország” másik részét, Macedóniát illeti, Szerbia e területhez nem csupán gazdasági, hanem elsősorban külpolitikai okok miatt ragaszkodik: a déli határok módosulását a ma egyre nélkülözhetetlenebb görög együttműködés érdekében kell mindenáron megakadályozni.
Ha az elmúlt hetek-hónapok eseményeiből fakadó tanulságokat komolyan vesszük, Szerbia aligha tud majd megfelelni a vele kapcsolatos korábbi hatalmi elvárásoknak. Felmerül tehát a kérdés: melyik ország, országcsoport, vagy melyik erő lesz képes betölteni az összetartó erő szerepét, és melyik lesz képes ténylegesen garantálni a térség stabilitását? Az EK-megfigyelők, azaz a kéksisakosok jelenléte, illetve az ENSZ békefenntartó csapatainak remélhető megjelenése, nem kétséges, eseti megoldás lesz csupán. A nemzetközi katonai tényezők politikai szerepet aligha játszhatnak az események alakításában, nem utolsósorban azért, mert missziójuk ezt eleve kizárja.
Az eminens szerepe
Ugyanakkor ott van a visegrádi hármak egyre eltökéltebben működő csoportja, mely már korábban is gyakorta jutott eszébe egy-két nyugati országnak, ha olyan politikai problémák elé állította őket Kelet-Európa, melyekbe közvetlenül nem akartak belebonyolódni. A kontinens keleti harmadán mind gazdaságilag, mind politikailag kizárólag a visegrádi egység tekinthető működőképesnek, sőt hatékonynak. Már csak ezért sem lehet véletlen Haris Szilajdzsics bosnyák külügyminiszter mostani s a macedón vezetők múlt évi – szinte tüntetésszámba menő – budapesti látogatása. E látogatásokat nemcsak az indokolta, hogy Magyarország ez évtől kezdve, ha ideiglenesen is, de jelen van a Biztonsági Tanácsban, hanem az, hogy egyre nyilvánvalóbb közvetítő szerepet játszhat a konfliktus részesei között. A visegrádi hármas magyar tagja már Pécsett is képes volt egy asztalhoz ültetni a három érdekelt felet: a szerb és horvát katonai vezetést és az EK-megfigyelőket.
A jövő tétje persze az, hogy milyen mértékben tud a három ország – Cseh–Szlovákia, Lengyelország és Magyarország – e hatalmi szerepből fakadó kockázatokkal megbirkózni. Meg tudja-e őrizni az egyenlő távolságot a központosításra törekvő Belgrád és a kiválást szorgalmazó többi „jugoszláv” főváros között? És milyen mértékben lesz képes elkerülni, hogy a többi államban bizalmatlanságot keltsen? A kelet-európai tapasztalatok ugyanis arra intenek, hogy a térség „meghatározó tényezőjének” lenni igencsak hálátlan feladat. Az érintettek korábban minden ilyen vagy hasonló szerepvállalással nemcsak kiszámíthatatlan barátokat, de elszánt ellenségeket szereztek maguknak.
Igaz, az sem tagadható, hogy e stabilizáló szerep „belső csábítása” mellett a külső biztatás is roppant súllyal esik a latba. A Nyugat – szemmel láthatóan – a visegrádiak józanságába vetette minden bizalmát, s akárcsak a ’89-es keletnémet és román hatalmi váltás alkalmával, ez alkalommal is rutinosan osztotta ki az eminens szerepét Magyarországra. Ám érdemes odafigyelni arra is, mit tett eddig, illetve, hogy mit nem tett Amerika. Mert aligha hihető, hogy a jugoszláv kérdésben olyannyira passzív szuperhatalom komolyan foglalkoznék azzal a gondolattal, hogy hátat fordítson a kontinensnek.
- Külföld [6]