A halódó pártállam, mint egy II. József, tollvonással áthúzta önnön rendeleteit. No, nem mindet persze. A dereguláció lázában is érvényben hagyott belőlük annyit, hogy mint egy kősziklára, rájuk lehet építeni az új pártállamot.
Sommás semmisség
A politikai ítéletek semmisségének kimondása is az önfelszámolás gesztusa volt. Két lépésben hajtották végre. „Az 1956-os népfelkeléssel összefüggő elítélések orvoslásáról” szóló 1989. évi XXXVI. törvényt 1989. október 20-án fogadta el az Országgyűlés. Helyénvaló volt a sietség, hisz képtelenség lett volna, hogy október 23-án, a köztársaság kikiáltásának napján, a „népfelkelés” hősei mint hazaárulók, összeesküvők és rablógyilkosok vegyenek részt a díszünnepségen.
A következő évben a pártállami parlament, utolsó ülésnapján, 1990. március 14-én a XXVI. törvény a semmisséget minden 1945 és 1963 közötti törvénysértő ítéletre kiterjesztette. A „törvénysértő” szó arra utal, hogy a jogszabály korántsem csak a szorosabb értelemben vett politikai bűncselekményekre vonatkozik, hanem mindazokra, amelyeknek a tárgya az 1945 óta létező társadalmi-gazdasági rendszer. Így nemcsak a tervbűncselekmények váltak semmissé, hanem például az árdrágító és a közellátás elleni bűncselekmények, a politikai bűncselekmények közül pedig olyanok is, amelyeket a világon mindenütt büntetnek, így a fegyverrejtegetés, illetve az államrend erőszakos megdöntésére irányuló fegyveres szervezkedés. A sommás semmisséget a törvényhozó azzal indokolja, hogy az „adott időszakban, történt elítélések általában koncepciós jellegűek”. Ez a kényelmes indoklás méltán sérti azokat, akik, esetleg (mind többen vannak) büszkén állítják, hogy 1948-ban vagy 1950-ben tényleg fegyveresen szervezkedtek a kommunizmus ellen. Egyúttal azonban eldöntetlenül hagyja az ősi jogfilozófiai kérdést: törvényt sért-e az, aki törvénysértő eszközökkel lép fel a törvénysértő hatalom ellen.
Siettében a törvényhozó nagyvonalúan járt el: a semmissé nyilvánítást nem kötötte semmiféle eljáráshoz. Elegendő volt igazolni, hogy az egykori elítéltet a törvényben felsorolt valamelyik cselekményért ítélték el. Igaz, következményei sem voltak a semmisségnek, hisz a büntetett előélethez fűződő hátrányok alól az 1963 előtti elítéltek már amúgy is mentesültek. Kárpótlás pedig akkor még nem tűnt reálisnak. A bomladozó pártállam 1963 előtti korszakától amúgy is igyekezett véglegesen elhatárolni magát. Utolsó törvényhozóinak nem esett hát nehezére – mondhatni semmibe sem került –, hogy az idestova harminc éve lezártnak tudott múltat mindenestül a tökéletes bűnösség korszakának minősítsék.
Rendszerváltás – a Gyűjtőben
A köztársaság kikiáltását előkészítő politikai egyeztető tárgyalások során a pártok szakértői büntetőjogi reformokban is megegyeztek. Az állam- és a közrend elleni bűncselekmények egy részét (például az izgatást, tiltott határátlépést, közösség megsértését) kitörölték a büntető törvénykönyvből, más bűncselekményeknek pedig a meghatározását változtatták meg. (A régi Btk. szerint, aki a Magyar Népköztársaság hátrányára felhasználható adatokat gyűjt abból a célból, hogy azokat külföldi kormány vagy szervezet tudomására hozza, kémkedést követ el. E meghatározás alapján minden újságírót, minden szociológust, kutatót tetszés szerint kémnek lehet minősíteni. Az 1989. október 15-én hatályba lépett módosítás szerint a kémkedést az követi el, aki külföldi kémszervezet megbízásából hírszerző tevékenységet folytat.)
Emberi jogi szervezetek, a Magyar Helsinki Bizottság, a Független Jogvédő Szolgálat kezdettől fogva elutasították ezt az 1963-as cezúrát. Az emberi jogokat sértő törvényhozási–rendőri–bírói gyakorlat egészen 1989-ig fennmaradt – hangoztatták. A Helsinki Bizottság Memoranduma, amely még 1989. június 30-án készült az Ellenzéki Kerekasztal számára, azt kívánta, hogy a „büntető törvénykönyv módosításával egyidejűleg mondják ki, hogy mindazok, akiket állam elleni bűncselekmény, továbbá közösség megsértése, illetve közveszélyes munkakerülés miatt ítéltek el, az emiatt kiszabott ítéletükkel kapcsolatosan mentesülnek a büntetett előélet hátrányos következményei, valamint a mellékbüntetés alól. Az e törvények alapján elítéltek kártérítésre tarthatnak igényt. A kártérítés feltételeit külön törvénynek kell szabályoznia.” E felhívásnak nem volt nagy visszhangja. A büntető törvénykönyv reformja meg utána az 1963 előtti ítéletek semmisségének kimondása azonban együttesen, mégis kikerülhetetlenné tette a kérdést: mi lesz az 1963 utáni ítéletekkel? Hiszen jó részüket olyan bűncselekmények miatt szabták ki, amelyek jogállamban vagy egyáltalán nem bűncselekmények, vagy a régi Btk. által leírt formában már nem azok.
Sokan bagatellizálták az 1963 utáni jogsértéseket: egyszerűen nem sejtették, hány politikai ítélet született a Kádár-rendszer konszolidált korszakában. Mások úgy vélték: nincs szükség külön törvényre, szabad az út, mindenki kérhet perújítást, benyújthat törvényességi óvás iránti kérelmet. Az egyéni út azonban távolról sem volt olyan széles, mint hirdetői vélték. Jogi jártasság és erős késztetés kellett volna a használatához – ezzel pedig az elítéltek többsége nem rendelkezett. De bizonytalanok voltak a bíróságok is. A perújításra nem láttak indokot; attól, hogy 1989-ben eltörölték az izgatás bűncselekményét, az 1979-ben kiszabott ítélet még nem semmisül meg – vélték. Előfordult, hogy a bíróság kimondta a semmisséget, az ügyész azonban fellebbezett: feltehetőleg nem tartotta helyénvalónak, hogy a bíróság visszamenőleges hatállyal kimondja, nem történt bűncselekmény. Máskor a bíróság utasította el a keresetet, s csak a legfőbb ügyész törvényességi óvása nyomán mondták ki: némi élcelődés az MSZMP-vel 1976-ban nem volt bűncselekmény.
Pedig – ellentétben a 1963 előtti perekkel – a friss ügyekben a semmisség kimondásának gyakorlati jelentősége lett volna. A köztársaság kikiáltásakor kihirdetett amnesztia természetesen kegyelmet adott azoknak, akiket eltörölt bűncselekmények miatt ítéltek el, a kegyelem azonban nem vonatkozott az összbüntetésbe foglalt ítéletekre. Ha tehát valaki lopásért felfüggesztett hat hónapot, majd tiltott határátlépés kísérletéért tíz hónapot kapott, le kellett ülnie a tizennégy hónap összbüntetést, noha a Btk. reformja időközben megszüntette a tiltott határátlépés bűncselekményét. Így történhetett, hogy a régi rendszer jó néhány politikai elítéltje a Gyűjtőben élte meg az első szabad választást.
Bírák, bűnök
Nehéz megérteni, miért is tartott kerek két esztendeig, hogy az 1963 előtti ítéletek semmisségét kimondó törvényt kövesse a párja, az 1963 utáni ítéletekről szóló. A bírói kar jó része, úgy tetszik, nem lelkesedett a törvényjavaslatért. Akik 1963 előtt már ítélkeztek, jobbára már nyugdíjba mentek. A mostani törvény ellenben aktív bírók százait szembesíti azzal a ténnyel, hogy olyan emberek felett ítélkeztek, olyan emberekre mértek éveket, akik nem követtek el semmit. Pedig nem koncepciós perek hamis bírái voltak. A pozitív jog alapján korrektül ítélkeztek, csak éppen a pozitív jog állt szemben a jogállam eszmei jogrendjével. Minél korrektebb volt egy bíró, annál nagyobb súllyal nehezedik ma rá korábbi ténykedésének erkölcsi felelőssége.
A dilemmára persze nem feltétlenül önvizsgálat a válasz. Nyilván vannak bírói körök, amelyek úgy mentik fel magukat, hogy az államraisonra hivatkozva bizonyos bűncselekményekkel szemben elutasítják a semmisség kimondását. Csak ez magyarázhatja, hogy a lelkiismereti szolgálatmegtagadás, amire ma törvény ad lehetőséget, nem szerepel a törlendő bűncselekményfajták között. Holott a lelkiismereti szolgálatmegtagadás a legtisztább gondolatbűn, amelyet többnyire hívő keresztények követtek el. Csakhogy elítélőik ma is katonai bírák!
Nyilván a katonai bírák és ügyészek köre ragaszkodik ahhoz is, hogy akár amnesztiatörvény, akár semmisségi javaslat kerül a parlament elé – a kémkedést egyik se érintse, maradjon csak az a katonai bíróságok bizalmas belügye. Pedig a kémkedés tényállásának alapos megváltozása éppen elegendő indok arra, hogy a törvény helyt adjon a korábbi ítéletek felülvizsgálatának. A kémkedésért elítéltek többségéről az derülne ki, hogy nem voltak kémek. Emlékezzünk csak: kémkedésért ítélték el azokat a hazatérő „disszidenseket”, akik kérdezőbiztosként részt vettek a Szabad Európa Rádió közvélemény-kutatásában – Szabó László nagy reklámot csinált az ügynek a Kék Fényben. Kémkedésre való felajánlkozásnak számított, ha valaki riporterként tudósítani akarta a Szabad Európát. Rájuk nem vonatkozik az elfogadásra váró törvény: a kém szó ma is tabu.
Egyetértés a Házban
A kémkedés az kémkedés – ez volt Iván Géza kisgazda-képviselő példája is a törvényjavaslat parlamenti vitájában. A „kommunista” ítéletek semmisségének kimondását leginkább konzervatív oldalról kérdőjelezték meg. „Vajon célszerű-e precedenst szolgáltatni arra, hogy a bírói hatalom törvényhozás útján negligálható legyen – kérdezte Iván Géza. – Ha a bíróság ítélt, az ügy a vonatkozó jogszabályok szerint törvényes.”
Iván Géza kivételével a parlamenti vita résztvevői inkább tágítani akarták a törvény hatályát. Szigethy István (SZDSZ) az ügyek három típusát különböztette meg. Az egyiknél önmagában a törvényi tényállás alapján kimondható a semmisség (ilyen nyilván a hazatérés megtagadása), a másiknál vizsgálni kell a cselekmény tényleges tartalmát (ilyen az izgatás). Bőségesen akadnak azonban olyan ügyek, amelyeknél keverednek a politikai és a köztörvényes cselekmények. Ezeknek a felülvizsgálatát nem lehet törvényben szabályozni: az ügyészeknek kell törvényességi óvást emelniük, és meg kell könnyíteni a perújítást.
Zétényi Zsolt arra kérdezett rá, lehet-e a törvény etalonja a Polgári és Politikai Jogok Egyezségokmánya. A javaslat szerint ugyanis azoknak a bűncselekményeknek a semmissége mondható ki, amelyeknek az elkövetésével az állampolgár az egyezségokmányban rögzített alapjogokat gyakorolta: az izgatással a véleménynyilvánítás, a tiltott határátlépéssel az utazás, a lakhely megválasztása szabadságát. Az egyezségokmány azonban kompromisszum eredménye – úgy van megfogalmazva, hogy bármelyik diktátor aláírhassa, hisz „közérdekből” az összes alapjog korlátozható. A késői pártállam számtalan törvényének preambuluma hivatkozott az egyezségokmányra – s mindegyikbe belefért a különböző jogok megnyirbálása. Az USA kongresszusa éppen ezért helyesbítve ratifikálta az okmányt: a háború vagy akár a faji megkülönböztetés propagandájának tilalma nem fér össze szólásszabadság amerikai felfogásával.
Fasiszták, közveszélyesek
A kérdés nem elvont. Az „izgatás” avagy „a közösség megsértése” miatt elítéltek között számosan vannak, akik nemcsak a kommunistákat és az oroszokat szidták, hanem a zsidókat és a cigányokat is. A vélelmezett magas szám nem feltétlenül az antiszemiták és rasszisták arányát tükrözi, hanem azt, hogy a politikai rendőrség igen szerette kimutatni: a kommunistaellenes izgatók egyúttal antiszemiták és betörők is. Ezeket a piciny kirakatpereket az állambiztonsági szervezet főképp önmagának rendezte, esetleg még a pártvezetésnek, minthogy az izgatási ügyek 99 százalékáról semmiféle híradás nem jelent meg. Az értelmiségi ellenzéket zaklatták ugyan, de a pártállam utolsó tizenöt évében el akarták kerülni ismertebb ellenzékiek bebörtönzését. A politikai perek áldozatai így a társadalom legmélyebb rétegeiből kerültek ki, olyanok közül, akikkel környezetükből senki sem vállalt szolidaritást, s akiken demonstrálni lehetett, lám ilyen senkiháziak a rendszer ellenségei.
A mai alsó-középosztálybeli skinheadekhez képest az akkori horogkeresztfirkálók többnyire állami gondozásból kikerült, teljesen tanulatlan fiatalok voltak: számukra a karlengetés maradt a politikai lázadás egyetlen formája. A szólásszabadság korlátja nem a szólás tartalma, csakis a fizikai erőszak megjelenésének közvetlen veszélye lehet. A semmisségi kérelmet eszerint kizárólag akkor lehetne visszautasítani, ha az izgatás elkövetője nemcsak beszélt, de ütött is. Az úri antiszemitizmussal, a Hunnia-füzetek és a rótmanózó Szokolay antiszemitizmusával a büntetőjog úgyis tehetetlen. Semmi sem indokolja tehát, hogy az új rendszer ismét a pártállam legkiszolgáltatottabb áldozatainak a kárpótlásból való kirekesztésével bizonyítsa demokratikus szigorát.
A Kádár-rendszer büntetőjogának szegényellenességét jelezte a közveszélyes munkakerülés elleni mind agresszívabb fellépés is. Amikor összeomlott az általános foglalkoztatás dogmája, és megjelent a munkanélküliség, akkor, 1984-ben vezették be a munkakerülés büntetéseképpen a „szigorított javító-nevelő munkát”, azaz a dologház dickensi intézményét. Korábban évente két-háromszáz embert ítéltek el közveszélyes munkakerülésért, és kétezer fölött volt azoknak a száma, akiket harmincnapos szabálysértési elzárással büntettek. 1985-től az ítéletet, amely három évig is terjedhetett, bíróság mondta ki: ekkor az elítéltek száma emelkedett évi kétezer fölé. A közveszélyes munkakerülés lényege az, hogy bűncselekmény hiányában életmódot büntet. Ez a bűncselekményfajta 1989-ben éppúgy megszűnt, mint a tiltott határátlépés. Akik szabadságvesztést szenvedtek egy nem létező bűncselekmény miatt, azoknak a semmisség kimondása és nyomában a kárpótlás akkor is jár, ha bűnük nem gondolatbűn. Hiszen az 1963 előtti árdrágítók már most jogosulttá válnak a kárpótlásra.
Az utolsó kör
Szigethy István megemlítette, hogy az „életüktől és szabadságuktól politikai okból jogtalanul megfosztottak kárpótlásáról” szóló törvényjavaslat magában foglalja a faji törvényekkel összefüggésben hozott büntetőítéletek semmisségét is. Zétényi Zsolt a háborús bűnösök helyzetének rendezését javasolta.
Zétényinek igaza van: a háborús bűnök meghatározását a magyar büntetőjog 1945 óta változatlan formában hurcolja magával. A háború végóráiban készült ad hoc jogszabályokat negyvennyolc év múltán nem lehet alkalmazni: itt pedig olyan bűncselekményekről van szó, amelyek sosem évülnek el. Az elévülhetetlenséget ENSZ-határozat mondta ki: azt megkérdőjelezni nem lehet. Kívánatos volna ellenben, hogy a cselekmény fogalma azokra az emberiségellenes és háborús bűncselekményekre korlátozódjék, amelyeket az ENSZ-határozat elévülhetetleneknek nyilvánított. Ezzel az 1945-ös értelemben vett háborús bűnök többsége elévültté válhatna, megnyílna a lehetőség az esetleg igazságtalan ítéletek felülvizsgálatára. Ez azonban csak akkor lehet hiteles, ha nem jelenti az elévült, de ténylegesen elkövetett cselekmények tetteseinek elvtelen rehabilitálását.
Mert a háború alatt sok magyar állampolgár követett el bűncselekményeket. Még akkor is, ha utóbb ezért kommunisták üldözték őket.
Hivatkozott cikkek
- Belföld [7]