„Közlekedőedény: különböző alakú és keresztmetszetű, egymással alul csővel összekötött részekből álló edények sora.” (Magyar Értelmező Kéziszótár)
A privatizálás, a tőkeképződés, az ezzel járó polarizáció korát éljük. Amikor egyesek meggazdagodnak, mások – a nagy tömeg – elszegényednek. És ez – mondják – óhatatlan velejárója a központosított tervgazdaságból a piacgazdaságra való átállásnak. Ami nélkül nincs jövő. A központosított – államosított, államilag irányított – gazdaságban ugyan kicsiny volt a jövedelmek differenciálódása, szórása, tehát látszólag érvényesült a „társadalmi igazságosság”, csakhogy igen alacsony jövedelmi szinten. Mihelyst a jövedelmek nőni kezdtek, menten megnőttek a jövedelemkülönbségek is. Eközben azonban az azonos szerkezetű gazdaság átmeneti erőltetett dinamizálás után óhatatlanul a csőd felé menetelt. Ez pedig nem néhány ember hozzá nem értésének következménye volt, hanem magából a gazdaság rendszeréből, a központosításból adódott. A politikai vezetés kezébe kerülő gazdasági hatalom felszámolta a piac szabályozó szerepét, helyébe az egyéni ambíciókat szolgáló dogmákra, nagyra törő célokra épülő szubjektív döntési mechanizmust állította. A munka, az energia, a munkaerő óriási mértékű pazarlásával volt csak képes a gazdaság működtetésére mindaddig, míg a felhalmozódott veszteségek – külső adósság, költségvetési hiány, leromló infrastruktúra, korszerűtlen termelőberendezések, versenyképtelen termékek – működésképtelen állapotot nem idéztek elő. A csődből a piacgazdaság visszaállításával lehet kilábalni, ami áldozatokat követel. Mert igaz ugyan, hogy a piac „anarchiája” társadalmi veszteségekkel jár, de ezek eltörpülnek a tervgazdaság hibás döntéseiből adódó veszteségek mellett.
Melyik igazságtalanság jobb?
Az érvek logikusak. A gazdaságtalan termelést fel kell számolni, lehetővé kell tenni a piacra termelő magángazdaság kifejlődését, a külső tőke bevonását, fel kell építeni a bankrendszert, korszerűsíteni kell a gazdaságot. Eközben százezrek válnak munkanélküliekké, csökken a csak bérből és fizetésből élők reáljövedelme, csökken a termelés, a fogyasztás, el kell nézni a piacosodás vadhajtásait, egy vékony réteg viszont meggazdagszik, milliomossá, sőt milliárdossá válik, nyugati autócsodákon közlekedik, úszómedencés villákban lakik, és gazdasági hatalmát politikai hatalommá alakítva kézbe veszi az országot.
Így van ez? Igen is, meg nem is. Mert a társadalmi igazságtalanság – a nyomor és a fényűzés – csak akkor valóban igazságtalan, ha a gazdagság mások elnyomorításából származik. Ám a gazdaság nem úgy működik, mint a közlekedőedények törvénye. Ha az úszómedencés BMW-stől elszedem a vagyonát mondván, hogy akkor majd kevesebben nyomorognak, nem teszek mást, mint hogy amit az egyik edényből kiszivattyúzok, azzal töltöm a másikat. A piacgazdaságban ugyanis nem a munkaadók magas szintű fogyasztása okozza a munkavállalók nyomorát, hanem a gazdaság rossz szerkezete, a szerkezeti átalakítás vajúdása. Az Észak–Dél ellentét problémája sem abból áll, hogy a Dél attól szegény, mert az Észak elveszi nyersanyagkincseit. Ezeket a kincseket ugyanis az északi technológia, know-how nélkül ki sem lehetne aknázni. Észak gazdagsága nem a közlekedőedények törvényén alapszik, nem abból keletkezik, hogy a Dél gazdaságát fölözik le. A Dél szegénységének oka elmaradottsága, amit nem segélyek, hanem a modern ipar kiépítése képes megoldani, mint az ázsiai „tigriseknél”. Ami persze nem jelenti, hogy ne kellene segélyeket adni például ha éhínség van. A magyar gazdaságot sem segélyezni kell, hanem lehetőséget adni neki a fejlődéshez, például úgy, hogy külföldi működőtökét fektetnek be itt, vagy a magyar ipar kap korszerűsítő megrendeléseket a Nyugat nyújtotta szovjet vagy afrikai támogatáshoz.
Ismert példa a vendéglő üvegablaka mögött ülő tőkés, aki vesepecsenyét eszik, miközben az ablak előtt az éhező munkanélküli nézi. Ám a tőkés sem tud két vesepecsenyét megenni, és a munkanélküli sem attól fog jóllakni, ha a munkaadó kevesebbet eszik, hanem attól, ha új munkaalkalmakat teremt. A pályaudvari hajléktalan nem attól jut lakáshoz, ha a munkaadó tízszobás villájába költöztetik, ettől legfeljebb néhány társbérlet keletkezik, miközben a többség hajléktalan marad. A hajléktalan nem a vállalkozó villája miatt hajléktalan, hanem mert bezárták a munkásszállást, ahol eddig lakott, elvesztette munkáját a csődbe jutott kisvárosi-falusi üzemben, és feljött a fővárosba munkát keresni, közben pedig nem épülnek szociális bérlakások. A liberális felfogás szerint ezek átmeneti állapotok, és ha áldozatok réven is, de előbb-utóbb végbemegy az átalakulás, amely dinamizálja a gazdaságot. Ám más a társadalmi igazságtalanság egy hanyatló, mint egy fellendülő gazdaságban. Kevésbé elviselhető, ha a vállalkozónak úgy megy jobban, hogy közben a munkavállalóknak egyre rosszabbul megy. Márpedig most itt tartunk, és sokan teszik fel a kérdést, eljutunk-e oda, hogy az átalakulás a munkavállalóknak is hozzon valamit. Enélkül ugyanis nincs értelme az egésznek. Lehet, sőt biztos, hogy a gazdaság átalakulása a társadalmi igazságtalanságok növekedéséhez vezet. Ám ha a társadalmi igazságtalanságot elszenvedőnek jobb sorsa lesz, mint ha a társadalmi igazság érvényesülne, akkor az elviselhető. Akkor az igazságtalanság jobb, mint az igazság, és az igazságosság lenne az igazságtalanság.
Gazdagító szakszervezetek
A piacgazdaság kialakulása, a szerkezetváltás a jövedelmek újraelosztásával jár. Minthogy az inflációval, az adókkal csökkenő jövedelmeket csoportosítanak át, a társadalmi feszültség nő.
Nézzük a kérdést történelmi távlatokban. Ha Angliában annak idején nem jönnek létre a szakszervezetek, a trade-unionok, akkor talán ma is még napi 16 órás lenne a törvényes munkaidő. A trade-unionok harca a munkaidő csökkentéséért, a gyermekmunka betiltásáért, a bérek emeléséért azzal a következménnyel járt, hogy a munkaadók csak úgy tudták versenyképességüket megőrizni, ha növelték a termelékenységet, csökkentették a termelés egyéb költségeit. Azaz korszerűsítették a termelést, gépesítettek, csökkentették a javak egységére eső ráfordításokat, és növelték a termelés mennyiségét. Ennek eredményeként keletkezett költség- és árufedezet a megemelt bérekhez úgy, hogy közben árakat is tudtak csökkenteni, és arra is elegendő fedezet maradt, hogy a termelést tovább korszerűsítsék. Persze a gépesítés átmeneti munkanélküliséget okozott, ami nem kevés társadalmi igazságtalansággal járt. Az, hogy az Egyesült Államok ma a világ vezető gazdasági nagyhatalmává vált, annak is köszönhető, hogy a kezdeti időkben a telepeseknek szinte korlátlanul állt rendelkezésére megművelhető föld, így a gyáripar csak úgy tudott munkaerőhöz jutni, ha azt jobban fizette meg, mint amennyi az önálló farmerek keresete volt. Ehhez pedig igen fejlett technikát kellett kidolgoznia és alkalmaznia.
A haszon megosztása bérre és nyereségre alku és érdekegyeztetés, érdekharc kérdése. Mint ahogy demagógia azt állítani, hogy a profit, a munkaadók nyeresége terhére bőven kielégíthetők lennének a munkavállalók igényei – lásd „megszűnne a kizsákmányolás” –, ugyanilyen demagógia annak hangoztatása, hogy a bérek azért nem növelhetők, mert ez akadályozná a korszerűsítést, és versenyképtelenné tenné a vállalatokat a külpiacokon. A tőke csak abban az esetben korszerűsít, ha a munkaerő túl drágává válik, mert a korszerűsítés csak ebben az esetben kifizetődő számára. Viszont a drágább munkaerő kikényszerítette korszerűsítés növeli a termelékenységet, és lehetővé teszi a nagyobb fogyasztást.
Féloldalas érdekérvényesítés
Ha a munkavállalói oldalról – képviselet hiányában – nincs érdekvédelem, béralku, érdekegyeztetés, akkor csökken a fogyasztás, zsugorodik a piac, csökken a termelés, ami a korszerűsítés elmaradásához, a felzárkózás lassításához vezet. Nem helytálló az az egyenlet, mely szerint amit meghúzunk a lakossági fogyasztáson, azt fel lehet használni korszerűsítésre, adósságtörlesztésre. Viszont igaz, hogy az így nyert többletforrások teszik lehetővé a pazarlás fenntartását, a szerkezetváltás elodázását, a költségvetés felesleges kiadásainak növelését vagy a felduzzasztott apparátus költségeinek fedezését. És igaz az is, hogy olcsó munkaerővel gazdaságtalan ágazatokat sokáig lehet életben tartani, termékeiket olcsóságukkal „exportképessé” tenni. Ilyen értelemben a lakosság fogyasztásának csökkentésével átmenetileg valóban exportsikereket lehet elérni, anélkül hogy éppen azt kellene exportálni, amit a lakosság nem fogyaszt el. Ám ez csak átmenet lehet egy elnyomorodás irányába menő gazdasági spirálon, de semmiképpen sem megoldás a gazdaság szanálásához. Véleményem szerint az érdekegyeztetés hiánya, az egyoldalú érdekérvényesítés a munkaadók – VOSZ, GYOSZ, Kamara stb. – részéről, az, hogy a munkavállalói érdekeknek nincs hitelképes, erős képviselete, olyan gazdaságot hoz létre, melyben ez a féloldalúság lesz a kilábalás legfőbb akadálya.
- gazdaság [6]