[1]
Előbb röviden reagálnék az utóbbira, mivel ez érintette kevésbé cikkeimet. Véleményem szerint nem lehet egyszerűen összekapcsolni és azonos módon megítélni a halálbüntetés, a háborúban élni és gyakran halni kényszerülő katona eseteit a magzatelhajtással. Az élet megszakadásának vagy megszakításának körülményei, így erkölcsi következményei is különbözőek, noha mindannyiszor ugyanarról a tragikus fejleményről van szó: az élet megszűnéséről. A szerző gondolatmenetéből ki is derülnek az azonosítás ellentmondásai. Azzal viszont tökéletesen egyetértek, hogy a művi abortusz lelkiismereti és erkölcsi szempontból nem közömbös. Akkor sem, ha nem tekintjük feltétlenül emberölésnek.
Hosszabban foglalkoznék Németh György írásával, hiszen tételesen sorra vette történeti tárgyú cikkem egyes állításait.
Mindenekelőtt köszönet illeti a szerzőt tárgyi tévedéseim és felszínes megállapításaim kíméletlen kiigazításáért. (Büntetések száma, azok nagysága, pontosabb kronológia, a háború előtti és utáni időszak leírása, pontosabb demográfiai adatok.) Ugyanakkor számos esetben nem tévedésről van szó, hanem kiegészítésekről, eltérő hangsúlyokról vagy véleményről. Lássuk.
Liberalizálás – liberalizmus
A kettőt nem helyes összemosni. Az első szabályozástechnikai, utóbbi világnézeti fogalom.
Az abortuszpárti = liberális sommás azonosítása iránti kétségeim nyomon követhetők második írásomban. A helyzetet bonyolítja, hogy Magyarországon a liberális és a konzervatív nem ugyanazt jelenti, mint mondjuk Angliában. Továbbá: az abortusz ellenzői gyakorta emlegetik, hogy egy abortuszpárti kiindulópont végső konzekvenciájaként engedélyezni kellene az abortuszt a 9. hónapban, sőt, a csecsemőgyilkosságot sem lehetne tiltani. Ezt azonban sehol nem állítom, minthogy a tétel elvileg sem igazolható.
A nyugati demokráciáknak nem „szégyene” az abortusz késői engedélyezése, és a keleti diktatúráknak nem „dicsősége”, hogy ebben megelőzték őket. Ellenkezőleg: a demokráciák dicsősége, hogy a vitát illő terepen és tisztességgel folytatták és folytatják, és a diktatúrák szégyene, hogy az abortusz kérdése mindig hatalmi-ideológiai szempontoknak rendelődött alá. Fölösleges ezt félremagyarázni.
1933-as kúriai döntvény
N. Gy. pontosítja a művi abortusz 1933-as „legalizálására” vonatkozó megállapításomat: a kúriai döntvény szerint a nő élete vagy egészsége védelmében végrehajtott abortusz nem büntetendő.
Itt hibáztam, de a döntvény utóélete is tanulságos lehet. Vélhetően számos, egyébként törvényellenes műtétet végeztek egészségügyi okra hivatkozva, hiszen ennek eldöntése kizárólag az orvos lelkiismeretére tartozott. A helyzet „tarthatatlanságára” érezhettek rá 1951 tavaszán a Ratkó-kampány előkészítői, amikor azt szorgalmazták, hogy határozzák meg pontosan azon betegségek körét, amikor elvégezhető az abortusz, illetve, hogy az orvos minden esetben köteles beszámolni ilyen esetekről, és a vetélés maradványait ellenőrzésre bemutatni. A kodifikációval és az ellenőrzés bevezetésével igyekeztek elrettenteni az orvosokat még az indokolt műtétektől is.
Egykézés
Állításom lényege, hogy az egykézés mint jelenség demográfiai jelentőségét messze meghaladó politikai hangsúlyt kapott az értelmiségi köztudatban a 30-as években és ma is. Írásom pedig elsősorban erről szólt. Ezt N. Gy. nem cáfolja, sőt azt sem, hogy az egykézés alapvetően az öröklési rend nyomán alakult ki. Kiegészítése fontos, rávilágít arra, hogy a népesedési magatartást nem lehet egyszerűen gazdasági és szociális körülményekből levezetni, de nem érinti a gondolatmenet lényegét.
A baloldali álláspont „egyöntetűsége”
Ezt nagyon is következetlennek és kétértelműnek mutattam be. Éppen az ideológiai görcsök tették lehetetlenné, hogy a „béketábor”-ban a hatalom értelmesen viszonyuljon a népesedéshez – ehelyett a kényszeredett közöny és a dühödt kampányok végleteiben tombolta ki magát.
Valláserkölcsi alap
Hogy erről írtam, abban semmi „pártos” hátsó szándék nem volt. Pusztán arra utaltam, hogy a polgári jogalkotás kezdetben kész tényként vette és illesztette rendszerébe azt a korábban általános, vallási indíttatású erkölcsi ítéletet, hogy az abortusz emberölés. (A XVIII. században még halál járt érte.) Új elvek keresése csak a szekularizációval párhuzamosan kezdődött.
A Ratkó-kampány
Véleményem és ismereteim szerint a kampány előkészítése már 1951 tavaszán folyt, maga a hadjárat pedig 1952 közepén volt a csúcsponton. E kampány sajátossága éppen az volt, hogy a kor termelési kampányaival ellentétben a retorziók és az adminisztratív intézkedések már javában zajlottak, sőt kezdtek kifulladni, amikor a hatalom nyíltan a nyilvánosság elé lépett. A kampány „áldásos” hatása a népszaporulatra már 1952-ben érezhető volt. N. Gy. érzésem szerint túl rövidre szabja a történetet.
Az 1962-es mélypont
Vitapartneremnek igaza van, állításomat (miszerint főképpen azért jutott mélypontra a születések száma 1962-ben, mert Magyarország elérte az európai iparosodott országok születési nívóját) semmi sem bizonyítja. Ez egy feltevés volt, jobb nem jutott eszembe. Mentségemre szolgáljon, hogy N. Gy.-nek sem. A sajátos körülmények talán jogossá tehetik a nemzetközi tapasztalatok szabadabb értelmezését. Ráadásul még 1957-ben is viszonylag sok gyerek született, így 1962 talán nincs is olyan messze.
Az iparosodott országok születési nívója
A baby-boomot valóban figyelmen kívül hagytam, de a lényeg mégis az, hogy hazánk hosszú távú népesedési trendjei nem különlegesek más országokhoz viszonyítva, nincs értelme azokat népünk önzésével és kispolgári mentalitásával magyarázni. N. Gy. érvelése itt nem világos. Jelzi-e egy társadalmi rendszer sikerét a népszaporulat, vagy nem? Ha nem, nincs köztünk vita, ha igen, abból csak arra tudnék következtetni, hogy N. Gy. szerint a nyugati társadalmak éppúgy csődbe mentek, mint a keleti kommunista rendszerek.
1973-as aláírásgyűjtés
Erre vonatkozó információim Körösi Zsuzsától, az aláírásgyűjtés egyik szervezőjétől származnak, akit azután több társával együtt kirúgtak az egyetemről. Az aláírásgyűjtés tehát nem a rendelet megjelenése után kezdődött, hanem akkor, amikor híre ment, hogy meg akarják szigorítani az abortusz engedélyezését. Ezt pedig 1973 tavaszán az újságok adták hírül. Így itt nem „pártos” mítoszteremtésről, hanem tényekről van szó.
Fekete Gyula és Hirschler Imre
Nem véletlen, hogy együtt kívánnak válaszolni a velük kapcsolatos felvetésekre. Nem sorolom magam azok közé, akik F. Gy.-t „rágalmazni” szokták. Ugyanakkor tagadhatatlan, hogy a bukott rendszer eklektikus ideológiai propagandája (koherens ideológiáról nem beszélhetünk) sok mindenben hasonlított a népiek gondolatrendszerére. (A közösség elsődlegessége, az antiindividualizmus, a liberalizmus elveinek elutasítása, a nyugati társadalomfejlődés és a kapitalizmus elvetése.) Ez természetesen nem jelenti azt, hogy Fekete Gyula és elvbarátai a rendszer szekértolói lettek volna, de jelenti azt, hogy a közös vonásokra hivatkozva igyekeztek előnyös alkukat kötni a hatalommal, amennyiben úgy látták, hogy így közelebb juthatnak céljaikhoz, és szembefordultak a politikai vezetéssel, ha e célokat veszni látták. Fekete Gyula 1970-ben ugyanazt mondta, amit ma is mond, és nincs okunk kétségbe vonni aggodalmai, szándékai jóhiszeműségét és saját rendszerén belüli következetességét. Ám mérjünk másokat is hasonló mércével. A Ratkó-kampányban később prominens szerepet játszó orvosokat sem pusztán a hatalomvágy és a párthoz fűződő feltétlen engedelmesség motiválta (bár ez is megigézte őket), hanem az az illúzió is, hogy szakismereteik végre méltó szerepet kapnak a társadalom átalakításában, az életkörülmények jobbá tételében. Lám, most N. Gy. megtagadja tőlük azt, amit F. Gyulával kapcsolatban alaptalanul kikér magának.
Nem vezet messzire, ha a hatalom és az értelmiség viszonyát az elvtelen lojalitás és a következetes szembenállás végleteiben próbáljuk ábrázolni. Ez a viszony sokkal inkább leírható az együtthaladás, szembehelyezkedés, az alkukeresés, a reformáló szándék és az illúzióvesztés fogalmaival, amikor is általában az történt, hogy az értelmiség azt hitte, hogy ügyesen csomagolt javaslataival becsapja és a maga szekerébe fogja a politikai vezetést, holott rendszerint ez fordítva sült el. Ez a történet valóban megérne egy indulatoktól, sértettségtől mentes disputát, de ez már nem tartozik ide.
Végezetül Németh György számon kéri rajtam, hogy második írásomban bizonyos „hülyeségekkel” foglalkoztam, másokkal – nyilván pártos megfontolásokból – nem. A magyarázat egyszerű: azokat az érveket gyűjtöttem csokorba, amelyek várhatóan hangsúlyos szerepet kapnak az eljövendő vitákban. A számon kért „hülyeség” marginális vélemény, és bízom benne, hogy az is marad. Írásomban viszont sokkal fajsúlyosabb „liberálfeminista” érvek is megkapták a magukét. Sajnálom, hogy Németh Györgynek ez kevés volt.
- Vita [8]