A pártállami belügyminisztérium voltaképpen rendőrminisztérium volt. Állománya teljes egészében rendőrökből állt, rendőr volt a gépírónő és a hivatalsegéd is. Civilek akkor kerültek a Belügyminisztériumba, amikor a Minisztertanács Tanácsi Hivatala megszűnt, és a tanácsok állami felügyelete a BM feladatkörébe került. Az érdeklődő állampolgár töprenghetetett: vajon a néhány tucatnyi közigazgatási tisztviselő fogja civilesíteni a rendőrminisztériumot vagy a mintegy 3000 miniszteriális rendőr fogja militarizálni az egész közigazgatást. Kisvártatva azonban megdőlt a rendszer, és úgy tetszett, túl vagyunk a problémán.
Civilesítés oda meg vissza
Hivatalba lépésekor Horváth Balázs bejelentette: civil lesz az egész minisztérium. Szavának állt, miniszteri utasítással a minisztériumban dolgozó rendőröket polgári állományú tisztviselőkké minősítette át. A miniszter döntése ellen a Független Rendőrszakszervezet tiltakozott. Egyszerű utasítás nem változtathatja meg a rendőrök jogállását, hiszen ez, például a nyugdíjkorhatárt illetően, egzisztenciális hátrányokkal is jár. A javaslat érdemével azonban a rendőrszakszervezet is egyetértett.
1990 novemberében az Országgyűlés nagy szótöbbséggel elfogadta a rendőrség hivatásos állományának jogállásáról szóló törvényt, és felhatalmazta a minisztert arra, hogy a hivatásos szolgálati beosztásokat polgári munkakörré minősítse át. A minisztérium civilesítése így már jogszerűen megtörténhetett.
A nagy reform azonban egy évet sem ért meg. Az új miniszter 1991. szeptember 19-én visszaadta a BM időközben felállított Rendészeti Hivatala tisztviselőinek a korábbi rendőri rangjukat. A minisztériumban tehát ismét rendőrök ülnek – őrmestertől vezérőrnagyig.
A jelenlegi törvénytervezet továbbra is módot ad a belügyminiszternek arra, hogy a rendőri szolgálati beosztást köztisztviselői vagy közalkalmazotti munkakörré minősítse át. A minisztertől a rendőri szakértőkig elvben mindenki egyetért azzal, hogy az átminősítés indokolt volna. Az egyenruhás közrendvédelmi szolgálatot teljesítő vagy a csapatkötelékben fellépő rendőr katonai fegyelem alatt áll – ez természetes. A nyomozó vagy éppen az igazgatásrendészeti ügyekkel foglalkozó rendőrtisztviselő katonai besorolását ellenben semmi sem indokolja. Sőt a nyomozói, bűnügyi vizsgálói munkában a katonai hierarchia, a parancstól való függés csökkentheti a személyes felelősséget és a kezdeményezőkészséget.
1990 októberétől egy osztrák szakértőcsoport, a TC Team Consult cég „átvilágította” a magyar rendőrséget. 1991 júniusában kelt jelentésük azt állapította meg, hogy a magyar rendőrségnél a tiszti állomány aránya jóval magasabb az európai átlagnál: a szokásos 5-10%-kal szemben 34,6%-os, a bűnügyi rendőrségnél pedig az állomány 84%-a tiszt. A rendfokozat azonban – így az osztrákok – nem kötődik sem felelősséghez, sem szolgálati beosztáshoz. Üres dísz csupán, amely főképp arra szolgál, hogy a rendőri hivatás katonás fényét emelje. Hisz kétségkívül jobban hangzik, ha valaki őrnagy, mintha egyszerűen csak felügyelő volna.
A belügyminisztérium tisztviselői azt állítják, azért kell fenntartani a szerintük is túlhaladott katonai rendszert, mert a tiszti állomány ragaszkodik hozzá. Lehet, hogy így van. De a minisztérium tisztviselői – a törvénytervezet készítői – maguk is ragaszkodnak a rendőrség kasztszerű elkülönítéséhez: a katonai rang ennek csak külső megjelenítése. A törvénytervezet szerint – és ebben a különböző törvényváltozatok nem hoztak változást – a rendőr, amikor belép a testületbe, nem egyszerűen foglalkozást választ, hanem egy különleges kötelezettségekkel felruházott, de különleges jogokat is birtokló rend tagja lesz.
A rendőrség a rendőr alkalmasságát a szolgálatra mind a szolgálatba való belépésekor, mind pedig végig a szolgálati viszony fennállása alatt tetszése szerint ellenőrizheti. Az alkalmassághoz az emberi kapcsolatok is hozzátartoznak. Magyarán a rendőr emberi kapcsolatait felettese bármikor megvizsgálhatja, helyeselheti vagy rosszalhatja. Ez a feljebbvalói jog nem függ a konkrét szolgálati érdektől, a rendőr beosztásától: a rend minden tagjára vonatkozik.
Párton kívüli kormánypárti
Az érdekvédelmi szervezkedés szabadságát a törvény nem tilthatja meg – efféle tilalom ellentétes volna az Európa Tanács ajánlásaival, az ENSZ Munkaügyi Szervezetének előírásaival. Elöljárói engedélyhez kötné ellenben a rendőr tagságát bármilyen hivatásával össze nem függő társadalmi szervezetben. Az engedély bármikor visszavonható.
A törvénytervezet legújabb változata – ellentétben elődeivel – egy engedményt is tartalmaz: megengedi, hogy a rendőr bármely párt tagja lehessen. Decemberben az illetékesek úgy érveltek: a rendőr párttagsága kételyeket ébreszthet az elfogulatlansága iránt. A kisgazda állampolgár érthető módon gyanakszik majd, ha a Fideszes rendőr megbírságolja. (Ezzel az érveléssel persze a rendőr felekezethez tartozását is tiltani lehetne: gondoljunk csak a kálvinista autós és a pápista rendőr hitvitájára.)
Ha a párttagság tilos, az államigazgatásban könnyen kötelezővé válhat, hogy mindenki kormánypárti legyen. A pártatlan köztisztviselő többnyire konzervatív, sőt tekintélyelvű köztisztviselő – így tartja Nyugaton a liberális felfogás. Ha a rendőr nem egy rend tagja, hanem „egyenruhás állampolgár”, kevesebb joga sem lehet, mint a többi állampolgárnak. A hivatalos tisztek párttagságát leginkább a latin-amerikai országokban szokták tiltani, ahol a katonák gyakran ragadják magukhoz a politikai hatalmat. A fejlett világ demokráciáiban sem a katonai puccs, sem a párttagság tilalma nem szokásos.
A párttagsági tilalom kimondásához az alkotmányt és párttörvényt is módosítani kellett volna – ennyi kétharmados csatát a kormány, úgy látszik, nem akart vállalni. Továbbra is tiltaná azonban a törvény a „párt nevében vagy érdekében vállalt közszereplést.” De mi számít majd valamely párt érdekében vállalt közszereplésnek?
A törvénytervezet jelen állapota azt a visszás helyzetet idézi elő, hogy a rendőrnek ahhoz nem kell engedélyt kérnie, hogy belépjen az MSZMP-be vagy a Haza Pártjába (ha még létezik), ahhoz azonban igen, hogy egy bélyeggyűjtő egylet tagja lehessen.
Rendi korlátai fejében a rendőrt különleges előjogok illetik meg. Természetesen hivatalos személynek számít, és különleges büntetőjogi védelem illeti meg – ez rendjén való. (Számos jogvita forrása persze: hivatalos személy-e szolgálaton kívül?) De miért szerepel az előállítás, indokai között külön tételként a rendőr megsértése. Hiszen, ha a sértegető személyazonosságát a rendőr megállapította, és tanúja is van, a szabálysértési vagy büntetőeljárás mindenképpen megindítható. Vajon mi indokolja, hogy a rendőr megsértőjének minden jogszerűen kiszabható büntetése előtt, látogatást kell tennie a rendőrőrsön vagy a rendőrkapitányságon. Vajon azért-e, hogy tettéért, a rendtag, a rend-őr megsértéséért valami minden szokványosat megelőző azonnali előbüntetésben is részesüljön?
A törvényjavaslat készítői igen büszkék arra, hogy művük törvényben szabályoz olyan eljárásokat, amelyekről a sokat emlegetett jogállamok törvényei is szemérmesen hallgatnak. Valójában a törvényalkotó inkább két nagyon is szocialista hagyományt folytat a szocialista jogalkotást jellemezte az állandó, mindenre kiterjedő jogszabálygyártás és a kérdéses jogszerűség utólagos igazolása ad hoc szabályokkal. Az így teremtett jogszabályok persze minduntalan összeütköztek más jogszabályokkal, de ki törődött vele: nem volt alkotmánybíróság, nem volt közigazgatási bíráskodás, és a végső szó úgyis a hatalomé volt.
Ügyes ügyészek
A törvényjavaslat igen részletesen szabályozza a rendőrség titkos információgyűjtését. Eszerint a rendőrség a bűncselekmény elkövetésének megelőzésére, felderítésére, az elkövető kilétének megállapítására titokban információt gyűjthet, „informátort vehet igénybe”, sőt megállapodást köthet valamely bűncselekmény elkövetőjével. A tervezet a titkos informátor adóztatásának szabályait is rögzíti.
Csak arról nem esik szó, hogy mi az informátorral, a bűncselekmény elkövetőjével kötött megállapodás törvényes alapja. A magyar büntetőjog nem az opportunitás, hanem a legalitás elvére épül: a hatóságoknak – a rendőrségnek és az ügyészségnek – kötelességük a bűncselekmények felderítése és az elkövetők üldözése, a rendőrség tehát – elvben – nem mérlegelheti, érdemes-e, opportunus-e egy bűncselekményt felderíteni vagy sem. A törvényjavaslat előző változata a legfőbb ügyészre hárította volna a „vádalku” engedélyezését. A legmagasabb ügyészi szerv feltehetőleg elhárította, hogy olyan jogszabály végrehajtásában kelljen közreműködnie, amely ellentétes a büntetőeljárási meg az ügyészségi törvénnyel.
A törvényjavaslat új változatában a vádalku alanya egyszerűen a rendőrség. A megállapodást tehát akár a vizsgálótiszt is megkötheti. De ki biztosítja, hogy az ügyész nem kívánja-e mégis kiterjeszteni az eljárást a vizsgáló partnerére, a másik szerződő félre is? Ki garantálja, hogy egy újságíró vagy egy országgyűlési képviselő nem fogja-e firtatni, hogy maradhatott X. büntetlen, miközben Z. börtönben ül?
A rendőrség segédhivatala
A legfőbb ügyész tehát megúszta (hacsak nem változik meg ismét a törvényjavaslat, amely lapzártánk idején, azaz március 31-én még mindig nem került a képviselők kezébe), a bíróságokra azonban új feladatot róna a készülő törvény. A bíráknak – pontosan a megyei bíróságok (illetve a Fővárosi Bíróság) elnöke által kijelölt bíróknak kell majd engedélyezniük az úgynevezett különleges eszközök és módszerek – a telefonlehallgatás, a levélellenőrzés, a titkos házkutatás – alkalmazását. A jogalkotót láthatólag nem aggasztja, hogy ez a rendszer ellentmond a büntetőeljárás érvényes szabályainak, hiszen a bíróságot csak az ügyészség hozhatja mozgásba, közvetlenül a rendőrség nem. S nem aggasztja az sem, hogy a javaslatba foglalt bírói jogok és kötelezettségek belekeverik a bírót a nyomozásba, sőt rábízzák a nyomozás ellenőrzését is – anélkül, hogy a jogalkotó létrehozná a teljes vizsgálóbírói rendszert. A rendőri tevékenység bírói ellenőrzése – abszolút jogállami dolog, ezt kell utánozni. Tiszta Amerika!
Apropos, Amerika. A ’90-es törvényváltozat még tartalmazott egy fontos emberi jogi garanciát a titkos eszközök alkalmazásának esetére. Ha a megfigyelés eredménytelennek bizonyult, tényéről tájékoztatni kellett (volna) az érintettet. Ebből mára csak annyi maradt, hogy a megfigyelés során összegyűjtött adatokat meg kell semmisíteni.
Az 1991-ben készült második törvénytervezet további, még kínosabb feladatot rótt volna a bíróságokra: velük állíttatta volna helyre a rendőri felügyelet rossz emlékű intézményét, amelyet 1989-ben szüntettek meg. A tervezet „bűnmegelőzési célú pártfogó felügyeletnek” nevezte az intézményt, amely – akár a régi rendőri felügyelet – úgy hatalmazza fel a rendőrséget a potenciális bűnöző szabadságának korlátozására, hogy az eljárást nem kötötte konkrét bűncselekményhez. A törvényalkotók igen elégedettek voltak leleményükkel, hogy a szabadságkorlátozást a jövőben a bíróság mondja ki. Mit sem törődtek azzal, hogy a bíróság vádemelés nélkül nem tud ítéletet hozni, vádat pedig csak konkrét bűncselekmény miatt emelhet az ügyészség.
Bár a múlt év őszi előterjesztésen együtt szerepel dr. Boross Péter és dr. Balsai István neve, úgy hírlik az Igazságügyminisztérium szakértői állták útját, hogy a törvény a bíróságokat a rendőrség segédhivatalává degradálja. Az új törvényvariáció már nem foglalkozik azzal, hogyan keletkezett a pártfogó felügyelet, csak azt mondja ki: a rendőrség a felügyelet alá helyezett lakásán „rendészeti ellenőrzést alkalmazhat”, azaz oda bármikor bemehet. Ne feledjük: a pártfogó felügyelet jelenleg is érvényes szabályai szerint a pártfogolt „köteles munkaviszonyba állni vagy egyéb kereső foglalkozást folytatni”. De sok munkanélküli örülne manapság, ha a gondoskodó állam ekképpen pártfogolná!
A rendőrség a bűncselekmény elkövetésének megelőzésére… titokban információt gyűjthet – idéztük az előbb a legfrissebb törvényjavaslat 69. szakaszát. A bűncselekmény szó egyes számú, határozott névelős alakja azt sugallja, hogy a törvényalkotó egy konkrét, már előkészületben lévő bűncselekményre gondol.
Valójában aligha erről van szó: e felhatalmazás alapján a bűnmegelőzési célú információgyűjtés igen tág lehetőséget nyit a társadalom rendőri ellenőrzésére. Ebből konfliktusok csak azért nem támadhatnak, mert a titkos információgyűjtés eredménye – szolgálati titok, s egyelőre nincs olyan intézmény – ombudsman, adatvédelmi biztos, parlamenti bizottság –, amely ellenőrizhetné, milyen információkat takar a szolgálati titok minősítés.
A szürke tartomány
A szabályozott rendőri intézkedés az előállítással, az őrizetbe vétellel fejeződik be, a büntető eljárás a feljelentéssel, illetve a nyomozás elrendelésével veszi kezdetét. A kettő között szürke zóna terül el, amelynek szakkifejezései a rendőrségi sajtóból meg az egykori állambiztonsági szervezet annak idején titkos utasításaiból ismerősek, de sem a rendőrségi törvényjavaslat szövegében, sem a büntetőeljárásról szóló törvényben nem szerepelnek. Ilyen „szakkifejezés” az elszámoltatás, az előzetes ellenőrzés meg a bizalmas nyomozás. (Ez utóbbiak „előzetes nyomozás” elnevezéssel fellelhetők a nemzetbiztonsági törvény egyszer már beterjesztett, majd visszavont tervezetében.)
A szürke zóna szabályozására a mostani törvényjavaslat sem vállalkozik, sőt megkerüli az egész kérdéskört. Nem derül ki a javaslatból például, mikor, milyen alapon van joga a rendőrségnek bárkit „elszámoltatni” arról, honnan jön, hová megy, mivel tölti az idejét, és miből él. Nem derül ki, milyen jogai vannak az elszámoltatottnak. Nem derül ki az sem, ki kezdeményezi, ki engedélyezi és ki ellenőrzi a titkos információgyűjtés (bizalmas nyomozás) megkezdését, ki engedélyezi, hogy egy személyről, aki hivatalosan még nem gyanúsított, adatlap, dosszié készüljön. A ’90. novemberi szabályozástól eltérő módon az újabb tervezetek nem mondják ki, hogy az informátoroknak, a fedőnévvel dolgozó rendőröknek tilos bárkit bűncselekményre felbujtatni, és tilos bűncselekmény elkövetéséhez segítséget nyújtaniuk. A törvény tehát nem zárná ki, hogy a gyanús személyt agent provocateur buktassa le.
A lex Demszky és a lex pápa
A rendőri intézkedésekre vonatkozó szabályok igen keveset változtak. Az utcai igazoltatáshoz 1974-ben, a máig hatályos alapjogszabályok megjelenésének évében, némi gyanúra máig szükség volt. 1984-ben Demszky Gábort közlekedési ellenőrzés címén feltartóztatták, kocsiját, táskáját átkutatták. Demszky az eljárás ellen panaszt tett, ezt az ügyészség megalapozatlannak minősítette. Nem sokkal később új rendelet jelent meg. Eszerint a rendőr jogosult igazoltatni azt a személyt, akinek igazoltatása – személyazonosságának megállapítása érdekében – szükséges.
Jogában áll továbbá, hogy az igazoltatott gépjárművét, ruháját, csomagját átkutassa. Vagyis: megtegye mindazt, ami miatt Demszky Gábor panaszt tett. E rendeletet annak idejént lex Demszky néven emlegették. A készülő törvény 34. §-a ma is bízvást viselhetné ezt a nevet. A 80-as években számos vizsgálat mutatta ki, hogy a hatóság megsértése, a hatóság elleni erőszak eseteinek többsége igazoltatás során keletkezik. A rendőri vezetők mégis makacsul állítják, hogy a semmiféle indoklást nem igénylő, rendszeres utcai igazoltatás, gyalogosok és járművek mindannapos feltartóztatása, időnként pedig tömeges igazoltatása a közrend védelmének különösen hatékony eszköze.
Rendkívüli esetben – bűncselekmény vagy öngyilkosság megakadályozása érdekében például –, de a bűnöző elfogása céljából is, a rendőr a szokásos felhatalmazás nélkül is beléphet magánterületre. Ezt nyilván kevesen kifogásolják. A ’90-es törvényvariáció – tiszteletre méltó módon – mégis korlátozta ezt a rendőri jogosítványt. Az akkor tervezett szabályozás szerint a rendőr ilyen esetekben is csak az intézmény „gazdájának” engedélyével léphetett volna be például az Országgyűlés házába, katonai és kormányintézményekbe, istentisztelet idején a templomokba és az egyetemek épületébe. Ebből a korlátozásból, amely az intézmények autonómiájának régies, de ismét időszerű eszményét tükrözte, mostanra semmi sem maradt. Helyette a törvény azt mondaná ki, hogy a rendőr védett személyek biztosítása érdekében is beléphet magánterületre és ott tartózkodhat.
A lex pápa ötlete nyilván a pápalátogatás tapasztalatai nyomán keletkezett: néhányan nehezményezték, hogy a rendőrök nem engedik őket kihajolni a saját ablakukon, amikor a pápa misét celebrál a Hősök terén. A korábbi törvényszöveg „magas rangú állami vezető, közéleti személyiség” biztonságáról szólt. Vajon Hobo nem közéleti személyiség? – kérdezték némely kételkedők. Az ő védelmében is bejöhet a rendőr a lakásunkba? És meddig maradhat ott? E kritika nyomán a szöveg finomult: egyszerűen védett személyről szól. A védett személyeket a belügyminiszter jelöli ki.
A kényszerítő intézkedések alkalmazása a tervezet alapján önmagában is büntető jellegű lehet – holott ez ellentmond céljának. Fentebb említettük, hogy aki a rendőrt megsérti, akkor is előállítható, ha egyébként nincs indoka az előállításának. Tegyük hozzá: a törvényjavaslat az előállítás leghosszabb idejét nyolc óráról tizenkét órára emelné.
Az intézkedések kodifikátora – derék pártállami módon – nem vesz tudomást a politikai akaratnyilvánítás korszerű formáiról. Nem különbözteti meg például a rendőri intézkedéssel való szembeszegülés aktív és passzív formáit. A rendőr kényszerítő eszközt – gumibotot, kardlapot, vegyi vagy elektromos sokkoló eszközt (!) – használhat „a jogszerű intézkedéssel szembeni ellenszegülés megtörésére.” Vagyis az ülősztrájkot folytató pacifistát éppen úgy össze lehet verni, mint az erőszakos garázdát, akkor is, ha az előbbi passzívan tűri az ütéseket, csak éppen nem mozdul el a helyéről.
A törvénytervezet jelenlegi szövege 104 szakaszból áll, terjedelme 56 oldal. Legalább ilyen terjedelemben adhatnánk elő kritikai megjegyzéseinket. Végezetül azonban hadd mondjunk inkább valami jót. A lőfegyverhasználat szabályai a tervezet értelmében szigorúbbak lennének. A tervezet a lőfegyver használatát csak élet elleni, közveszélyt okozó vagy terrorista cselekmény megakadályozására, e cselekmények elkövetője elfogására, illetve az élet és testi épség védelmében engedi meg, tömeg ellen pedig csak akkor, ha a csoportosulás fegyveresen, felfegyverkezve, erőszakosan lép fel, vagy ha fellépésnek célja fegyverszerzés. Az új szabályozás szerint tehát nem lenne helye fegyverhasználatnak súlyos bűncselekmény elkövetésével alaposan gyanúsítható vagy őrizetből megszökött személy elfogása, az intézkedést tettlegesen akadályozó ellenszegülés leküzdése céljából. Ha ez a szabályozás már érvényben volna, talán nem lőttek volna agyon egy tizenéves kőrösladányi kamaszt, akit betörésen értek tetten, nem lőttek volna szitává Hódmezővásárhelyen egy menekülő betörőt, sőt esetleg még azt a fiatalembert se lőtték volna örökre bénává, aki holmi verekedés után menekült a rendőr elől. „A tiszthelyettesek kiképzésében a lőgyakorlatok inkább szimbolikusak” – írta a Team Consult már idézett jelentése.
(E cikk sok olvasója nyilván úgy véli: rendben van, hogy a liberálisok szűkíteni akarják a rendőrök jogait – de közben romlik a közbiztonság. A bűnözők jogait vajon ki szűkíti? A kérdés indokolt – egy következő cikkben próbálunk rá válaszolni, hamarosan.)
E sorok íróját 1989 nyarán meghívták egy beszélgetésre, amelyen a rendőrség vezetői közbiztonsági kérdésekről tájékoztatták az akkor még „alternatívnak” nevezett pártok képviselőit. Remek előadásokat hallhattunk, áradt belőlük a jogállamiság, a felvilágosult büntetőpolitika elveinek értő tisztelete. Ha ilyen kiváló jogtudókkal ülhetünk most itt együtt, hol vannak azok a belügyi vezetők, akik az elmúlt években azokat a rémséges, jogsértő és önmagukban is ellentmondásos rendeleteket alkották? – kérdeztem. Diczig István, a BM egyik vezető szakembere válaszolt
– Azok is mi voltunk!
Bizony ők vannak ott most is, ők alkotják nekünk a jogszabályokat, amelyek – végre – magas szinten szabályozzák a nemzeti belügyminiszter szája íze szerint a szocialista rendőrség működési módját.
Én bizony a Boross úr háza táján kezdeném a rendszerváltoztatást, nem a Hankissén.
Persze én másmilyenné szeretném változtatni a rendszert, mint Csurka István.
Lehet, hogy ez a különbség köztünk, nem az, hogy egyikünk akarja a rendszerváltást, a másikunk meg nem.
Más ez a szerelem, szellemtestvér!
Hivatkozott cikkek
- Belföld [7]