A nemrég kimúlt évtizedek pártállami „mindenhatója” a művészet magasztos szféráját sem kímélte. Saját képére teremtette azt is. A művészi alkotás szabadsága, a korlátozásoktól mentes piaci mozgás, a demokratikus szervezeti és intézményi rendeződés kispolgári csökevényei helyett mindent tudó párthatározatok és ellentmondást nem tűrő kormányrendeletek által irányított, masszív kliensrendszerre támaszkodó kíméletlen kézi vezérlés útján formálódott a honi művészeti élet a szocializmus emberarcú képére. Ennek központi manifesztumaként kelt életre a Magyar (Nép)Köztársaság Művészeti Alapja, amely sajátos anakronisztikus vízfejként (disz)funkcionál a mai napig.
A művészeti tevékenység és művészeti termék mozgástere óhatatlanul az „alap” által kijelölt (kényszer)pályára szűkül, melyet az állam nem mint legfőbb mecénás, hanem a megszerzett hatalom jogán jelöl ki.
Ezen az „alapon” láncolja magához a művészt, szabja meg az alkotás lehetőségeit, diktálja a művészeti piac törvényeit. Megmondhatja, ki a művész, mennyit ér az alkotás és az alkotó. Tőle függ, ki alkothat, ki adhat el, ki mutatkozhat meg. Markában csörgeti a központi pénzeszsákot, s annak juttat belőle, akinek akar, illetve aki valamiképpen megszolgálja.
Persze ebben a kézben hatékony, gazdaságos, közmegelégedésre valamelyest számot tartó működés hosszú távon nem lehetséges. Ma már a meglévő kereteket nemcsak a külső feszegetés, de a belső erózió is megroppantotta, melyeknek ellenállni aligha tud.
A fenyegető omlásveszélyt kihasználandó a művészeti klientúra és az új államhatalmi elit hamar egymásra talált, és a rendszerváltozás zászlaját fennen lobogtatva belefogott egy állam által levezényelt visszatársadalmasítási manőverbe. Mindehhez a művészet felkent vezetése asszisztál.
Adva van a Művészeti Alap mint működésképtelenné vált állami költségvetési szerv a maga 4-5 milliárdos vagyonával amely – eredetét tekintve – a korábbi államosításokból, költségvetésből és gazdálkodásból származó bevételekből, illetve a művészek befizetéseiből jött össze. És persze ott a tetemes anyagi kötelezettség az alaptagok felé.
A feladat tehát nem kicsi. A probléma kezelését úgy kell megoldani, hogy az önrendelkezés joga a klientúránál maradjon a demokrácia látszatának fenntartásával, és a mecénás szerepet magára öltő állam megőrizhesse totális befolyását. Erre agyalták ki a Magyar Alkotóművészeti Alapítvány – Magyar Alkotóművészek Országos Egyesülete jogutódlási konstrukciót. Ebben az átadásra kerülő teljes vagyon feletti rendelkezés joga azt az alapítványi kuratóriumot illeti, melynek tagjait a szakminisztérium jelöli ki egyetértésben az általa felülről – az alaptagokból önkéntesen – létrehozott egyesület választmányával. Amely persze kizárólagos kedvezményezettje és haszonélvezője a vagyonnak és a vele járó állami támogatásnak. Mindezt maga a kormány szentesíti saját rendeletével. Olyan eljárás ez, mintha a kormány a szakszervezeti kezelésben lévő állami vagyon kizárólagos kedvezményezettjének az MSZOSZ-t nevezné ki mint a SZOT jogutódját – ebbe azután önkéntesen be kell lépni annak, akinek megengedik –, a vagyon feletti rendelkezés jogát pedig a minisztérium magának tartaná meg a szakszervezeti vezetés kényszerű – vagy cinkos – egyetértésével.
Amelyik alaptag tehát nem lép be (önként) az így kreált egyesületbe, az kizáródik az anyagi és egzisztenciális lehetőségekből. Ugyanúgy az is, akit nem vesznek maguk közé. De hát miért is vennék, amikor az csak újabb vetélytárs a szűk piacon, és a meglévő keveset is többfelé kellene osztani miatta. Annak pedig, hogy kit ne fogadjanak be, jól tudjuk, megvannak a rég bevált mechanizmusai, melyeket nem éppen az új kor igényeihez, de nem is a művészi alkotómunka színvonalának függvényében alkalmaznak.
A hatóságként is működő eddigi „vízfej” ezen funkcióit ma maga a miniszter veszi át (alkotóközösségek működésének felügyelete, szolgálati műteremlakások bérlőinek kijelölése), mellyel közvetlenül is egzisztenciális függőségi viszonyokat teremt maga körül.
Ez a visszatársadalmasított újraállamosítás az átmentés tökéletes iskolapéldáját szolgáltatja az alattvalóvá silányított művész-munkavállalók társadalma jelentős részének hallgatólagos vagy tényleges beleegyezésével.
Az államhatalom szervezett kiszolgáltatottjának még mindig többet ér az a kevés megígért biztonság, mint a szabad piacnak és az önszerveződés kényszerének való kiszolgáltatottság kockázata, kecsegtessen az bármily ígéretes lehetőséggel.
Az emberi jogok sérthetetlensége, a társadalmi igazságosság igénye, az alkotás és egyesülés szabadsága, a szolidaritás eszméje, az alkotó függetlensége, a szakma presztízse, az érték piacon való megmérethetősége mind-mind eltörpül a nyugdíj, a szociális segély, a műtermes lakás, a korlátozott bemutatkozási és eladási lehetőség reménye, a korábban leosztott privilégiumok megőrzésének igénye mellett.
Persze azért nem semmi az a „vívmány” sem, melynek nyomán a művész végre beleszólhat saját sorsának alakításába, hisz van 6000-ből egy egész szavazata, amennyiben önként aláveti magát az új, demokratikus, állam által garantált műtéti beavatkozásnak. Ha ezt nem teszi, akkor persze nincs szavazata, csak szava, amely nem hallatszik valami messzire, de legalább nem sínylődik tovább, hanem éhen hal. Szintén kizárólag önkéntes (művészeti) alapon.
- Kultúra [6]