Antal Gábor

Nyomtatóbarát változat

„Magamról annyit: valóban megnősültem, feleségemnek első férje elesett, van egy négyéves kislánya. Feleségem huszonnégy éves, én huszonöt. Az idén végeztem az egyetemet (persze, bölcsészetet), nyelvészetből és olasz irodalomból doktoráltam. Most is tartom a kapcsolatot a tudománnyal, az egyetemi Nyelvtudományi Intézetben dolgozom. Azonkívül írok ide-oda, lapokba, rádióba. Gabi bátyám nincs valami jól, szakemberek szerint úgyszólván semmi remény felgyógyulására. Igen furcsa ember lett belőle, mindamellett nagyon jó fiú, a Székesfővárosi Könyvtárban dolgozik, önmagához képest szorgalmasan és derékul, írni nemigen ír már, járja az utcákat nagy komoran, és senki-semmi magányából nem tudja kizökkenteni. Anyám sorsáról talán tetszett hallani, ő Auschwitzban halt meg. Laci bácsi biztosan sokat hall Magyarországról mostanában, nehéz és reménytelen helyzetünkről. Nem a szegénység, nem a koplalás a legnagyobb baj, hanem a levegőtlenség, amely oly fojtogatóan körülvesz bennünket, a fal, amibe az ember a határokon szükség szerint beleütközik. Úgyszólván teljesen el vagyunk zárva a külvilágtól. Ez nyomasztó érzés. Én most huszonöt éves vagyok: eddig még nem tudtam kilépni a határon! Akkoriban a katonaság stb., ma a nevetségesen szigorú rendelkezések, igazán csak az tud kijutni, akinek remek összeköttetése van mindenféle megszálló hatósághoz.” (Részlet abból a levélből, amit 1946. szeptember 24-én Budapestről, a XI., Bartók Béla út 42.-ből írt a fiatal Karinthy Ferenc Oxfordba Hatvany Lajosnak.)
 

Tizennyolc esztendős, nyolcadikos gimnazista voltam, amikor megismerkedtem vele. Unokabátyám, Szilágyi A. János filológus és egy évvel idősebb iskolatársam, Vajna János vitt el a Sas utcai „Baumgarten-könyvtárba”. Cini – mert mindenki így hívta – ritkán járt oda, akkoriban vízipólózott, egy kis üzletet vezetett, és egyetemre járt.

A könyvtáros Devecseri Gábor volt, s az ott lévő könyvek jelentős része Kosztolányi Dezső egykori magánkönyvtárából valók. Itt ismerkedtem meg a „nagy komorságú” Karinthy Gabival is, Kosztolányi Ádámmal, aki ugyancsak furcsa, de igen művelt és emberséges fiatalember volt, azután K. Havas Gézával, Örkény Istvánnal és Zsolt Bélával, aki hamarosan meghívott a Duna-parti „Hangliba”, ahol pedig Kéthly Annával, Faragó Lászlóval és Mónus Illéssel találkoztam. Így kezdtem hamarosan cikkeket írni a Népszavába, ahová Devecseri és Karinthy Gabi verseket írtak; Cini akkor még csak nyelvészeti tanulmányok szerzője volt. 1943-ban jelent meg egy furcsa – ma így mondanák – „expresszionista” regénye, amit akkor kaptam kézhez, amikor 1944-ben kikísért a pályaudvarra: Hódmezővásárhelyre vonultam be munkaszolgálatosnak. Karinthy Cini nem vonult be se „muszos”-nak, se katonának. Egy későbbi regényében, a Budapesti tavaszban dolgozta fel, hogyan úszta meg az 1944. március 19-e és a felszabadulás közötti időket. „Felszabadulás?” Hatvany Lajoshoz írott leveléből is kiderül, hogy mint filosz, mint a politikai mozzanatok iránt tulajdonképpen érzéketlen fiatalember egyszerűen nem vette észre, hogy mi is történik Magyarországon, mi történik Közép-Európában. Így került be aztán – később maga se értette, hogyan – a politikai életbe, lett az írószövetségben a „kommunista vonal” támogatója, s írt a 40-es évek végén több olyan könyvet, amelyeket később megtagadott. Közben mind jobban érezte, hogy „valami nem stimmel”, és ’56-ban ennek úgy adott hangot, hogy Mihályfi Ernő, a bonyolult „kettősségű” szerkesztő pártfogása mentette meg. És 1957 végén lehozta az újra megindult Magyar Nemzet az Epepét, azt a regényt, amely – ezt kevesen vették észre – elvetette a „diktatúra” fogalmát. [Valójában a Magyar Nemzet 1969-ben közölte le az Epepét, a hibáért elnézést kérünk – a szerk.]
 

Lengyel Menyhért halálakor (tőle, az ő dramaturgiájából sokat tanult Karinthy Ferenc) a Farkasréti temetőben összegyűlt kisszámú gyászolónak azt mondta Cini: „Kedves barátaim, a magyar irodalmat – akármit csinálunk mi most – mégiscsak a Nyugat, méghozzá annak első nemzedéke újította meg. Ady Endre, Kosztolányi Dezső, Füst Milán, Kemény Simon és a többiek. Akikről apám azt állította: »Így írtok ti.« Jó volna, ha mi is úgy írnánk, mint ők. De hát az idők nem kedveztek nekünk.”

Utoljára négy esztendeje találkoztunk, a Rudas gőzfürdőben, ott beszélgettünk a mai magyar irodalomról, és Cini megjegyezte, hogy ifjúkorában azt hallotta az édesapjától, hogy a nagyapák unokái tehetségesebbek, mint a fiaik. S hogy majd meglátom, Esterházy Péterből is előbb-utóbb lesz valaki. (Aki Esterházy Móricnak, édesapja egyik tisztelt ideáljának az unokája.)

Karinthy Ciniről akartam írni, és végül Esterházy Péternél kötöttem ki. Tudom, talán furcsa ez. De ha elővesszük a Marich Géza utolsó kalandjairól írt kisregényét, abban ezt olvashatjuk: „Hiába jött a siker, szenvedünk, mint a kutya. Igen, barátaim, ugatunk.” Ó, ha ez az „ugatás” elhallatszana annak a magyar vagy ha úgy tetszik, közép-európai szellemiségnek a magasságáig, amit annak idején Devecseri Gábor így fogalmazott meg: „Nem élek már. Mélyebb sötétbe nyom / az emlék, mennél szebb fénnyel derül, / de azt ígéri: egyszer megtudom / hogy mégsem jártunk itt véletlenül.”

Régen nem találkoztunk. Remélem, hogy Karinthy Ferenc legalább a halála előtt megtudta: nem élt, nem dolgozott, nem kínlódott véletlenül…

• Kultúra