A vérengzés tettesei nem valami importált horror alakjai, hanem a jugoszláv tévéháború termékei; pillanatképek a szörnyűségekről, amelyeket mindkét fél elkövetett a horvát konfliktusövezetben. Az áldozatok szünet nélküli látványa félelmet, gyűlöletet, hisztériát keltett, vérszomjat szított az etnikai határ mindkét oldalán.
A Jugoszláviát elsüllyesztő szerb–horvát háború hét hónapig tartó izzásának a tévé fontos, talán a legfontosabb eleme volt. „Horvátországban vagy Szerbiában tévé nélkül nem lehet hadat viselni” – mondja Nenad Pejic, a középponti fekvésű Bosznia televíziójának igazgatója.
Belgrádban és Zágrábban egyaránt totális ellenőrzés alá vonták a tévét, s a lakosságot a hazugságok, koholmányok és propagandaelőadások étrendjével lakatták jól. A tévéháború hevessége és folyamatossága meglepte még Marco Altherrt, a Nemzetközi Vöröskereszt Jugoszláviába küldött delegációjának vezetőjét is. Altherr tapasztalt külföldi megfigyelő, megélte a libanoni, az afganisztáni, az angolai polgárháborút. Véleménye szerint az említettektől alapvetően különbözik a horvátországi konfliktus, a versengő propagandaapparátusok intenzitása és hatékonysága következtében. „Mind a két oldalon mindenki tökéletesen meg volt győződve róla, hogy a másik fél épp őt akarja meggyilkolni. Ez teljes egészében a propaganda hatása volt.” Mindkét oldal kegyetlenkedett, ez nem vitás. De Altherr bizonyos benne, hogy a bosszúállás ösztönének felébresztésével, a kölcsönös megtorló akciók előidézésével a tévének vállalnia kell a felelősség nagy részét a történtekért.
Mindkét oldal hazudik, erre számtalan példa kínálkozik. A belgrádi tévé például bemutatott egy horvátországi építkezést, azt állítva, hogy ott internálótábor épül szerb foglyok számára. Az Európai Közösség ellenőrei megvizsgálták az állítást, és arra az eredményre jutottak, hogy ott teniszpályák épülnek.
A horvát televízió szinte kizárólag a „szabadságharcról” tudósított az utóbbi hónapokban. Az információ szabadsága azonban nehezen valósulhatott meg a szigorú cenzúra miatt, amelyek a függetlenül gondolkodókat sújtották. Munkatársak százait bocsátották el múlt szeptemberben, amikor a horvát állami televízió igazgatósága egy csapásra megkezdte az eltérő nézetek elfojtását. Gyakorlatilag egyik napról a másikra új, fiatal kezdőkből álló csapatot alkalmaztak. Ők nem tettek föl kérdéseket. Az elbocsátottak csak akkor tudták meg, mi történt velük, amikor reggel munkába mentek, és bezárultak előttük a kapuk. A horvát tévé szokványos napi menüje a hazafias danák áradata, amelyet olykor megszakít a szövetségi hadsereg valamelyik tábornokának gonosz ábrázata vagy – a nyugtalanító aláfestő zenével kísért – közelgő ellenséges repülők bemutatása szakít meg. A képek hátterében: sikoltozó gyerekek, égő otthonok.
Aki megpróbál ellenállni, és nem akarja, hogy a tévét a háborús propaganda szolgálatába állítsák, nagy kockázatot vállal. A Jutel, a jugoszláv szövetségi televízió, amely bizonyos mérvű objektivitásra törekedett, nem dolgozhatott zavartalanul sem Belgrádban, sem Zágrábban. Műsoraik legfeljebb csak a kevéssé nézett órákban jutnak képernyőre. Belgrádi irodáit kétszer feldúlták a „Fehér Sas” nevet választó fiatalokból verbuvált, szélsőségesen nacionalista félkatonai szövetséghez tartozó csoportok. A cél: a megfélemlítés – mondja a Jutel igazgatóhelyettese. „A Fehér Sasok elvégzik, amit a kormány nem mer nyíltan vállalni.”
(A cikk, melynek szerzője Ian Traynor brit tudósító, eredetileg a Nemzetközi Sajtóintézet bulletinjében jelent meg, majd átvette a Neue Zürcher Zeitung 1992. március 6-i száma. Az írást e közlés nyomán ismertettük, kissé rövidítve.)
- Külföld [6]