[1]
A Stasi archívuma azonban nem tiszta forrás. Az ott tárolt dokumentumok értelmezéséhez – mint az alábbiakból remélhetőleg ki fog tűnni – forráskritikai eszköztár mozgósítására van szükség. Már a meztelen tények tisztázása is nehéz, bár legtöbb esetben nem lehetetlen feladat. Az erkölcsi kétértelműség azonban azután is megmaradhat.
Senki földjén
A Spiegel ez évi nyolcadik számának egyik negatív hőse Manfred Stolpe, Brandenburg jelenlegi szociáldemokrata miniszterelnöke, a keletnémet evangélikus egyház hajdani konzisztóriumi elnöke. A lap szerint Manfred Stolpe nagy valószínűséggel azonos a Stasi „Titkár” fedőnevű nem hivatalos munkatársával.
Ez a „Titkár” mindig nagyon produktív volt. A Stasi-akták szerint jelentéseket készített a szinódusokról, az egyház vezető testületeinek bizalmas üléseiről, a berlini–brandenburgi egyházkerület belső ügyeiről, egyházi személyek „negatív tetteiről” és rendszerellenes papok akcióiról. „Titkár” világi ügyekben is hasznossá tette magát. 1981-ben jelentést írt Richard von Weizsacker, akkor nyugat-berlini polgármester potsdami magánlátogatásáról, 1983-ban pedig Schmidt exkancellár NDK-ban való tartózkodásáról.
Wiegand ezredes, a Stasi egyházi ügyekkel foglalkozó osztályának vezetője elismerte, hogy a „Titkár” azonos Stolpéval, de egyúttal ártatlanságáról is bizonyítványt állított ki: Stolpe nem tudott arról, hogy a Stasi „nem hivatalos munkatársként” tartotta nyilván. A „Titkár”-akták azokat az információkat tartalmazzák, amelyeket a Stasi abból merített, amit Stolpe kifecsegett. De Stolpe nem kötelezte el magát a cégnek. Wiegand információi szerint nem Stolpe volt az egyetlen különleges kategóriába tartozó „nem hivatalos munkatárs”, tehát olyan személy, akit a Stasi tudtán kívül használt ki mint informátort.
Ez valóban lehetséges. Egyfelől Stolpénak funkciójánál fogva szóba kellett állnia Mielke embereivel, akik aztán „meríthettek” belőle mint információs forrásból. Másfelől sok jele van annak, hogy a Stasi is gyakorta áldozatul esett az elterjedt endékás szindrómának, a tervgazdaság tonnaideológiájának. Vagyis a Cég termelékenységét bizonyítandó olyan személyek is voltak nem hivatalos munkatársként nyilvántartva, akiknek semmi közük sem volt a Stasihoz. A nyolcvanas években például a frankfurti állambiztonsági kerület illetékes osztálya minden körzetébe tartozó papot beszervezettnek minősített.
Stolpe maga néhány héttel ezelőtt úgy definiálta szerepét, hogy a hetvenes évek közepétől kezdve kísérleteket tett arra, hogy politikai célkitűzéseket tudatosan a Stasin keresztül érjen el. Ma már beismeri, hogy egy kicsit léhán hangzik az az állítása, hogy be akarta csapni a Stasit, és erős a gyanúja, hogy ez fordítva történt.
Stolpe és a Stasi céljai feltehetőleg legalábbis részben fedték egymást. Egy magas állambiztonsági tiszt szerint sok egyházi tisztségviselőt nem is kellett beszervezni. Meggyőződésből is hajlandók voltak paptestvéreikre és híveikre az NSZEP és a Stasi elképzeléseinek megfelelően hatást gyakorolni.
Egy olyan kemény ellenálló, mint a kelet-berlini Rainer Eppelmann tiszteletes nemcsak a Stasi számára volt az állam ellensége. Sok alkalmazkodóképes és a felsőbbséggel való békét fontosnak tartó egyházi személyiség is veszélyesnek tartotta. A Stasi nyitott fülekre talált, amikor az egyháztól Eppelmann megrendszabályozását követelte.
De Stolpe nemcsak Eppelmannt nem szerette. Az 1988. január 17-i kelet-berlini tüntetést követő letartóztatási hullám után Stolpe helyzetelemzése az volt, hogy a résztvevők eleve erőszakot akartak provokálni. „Az egész akció úgy volt megtervezve, hogy sor kerüljön az állam elkerülhetetlen reakciójára.” Stolpe neveket is megnevez, három olyan személyt, akik az adott időpontban már hazaárulás vádjával le voltak tartóztatva.
Taktikázás volt ez vagy színtiszta denunciáció?
Az NDK evangélikus egyháza annak a hagyománynak volt a rabja, amely a reformációtól kezdve egyre nagyobb mértékben tette ezt az egyházat fogékonnyá arra, hogy alkalmazkodjon a világi hatalomhoz, és hogy alávesse magát a világi hatalomnak. Az evangélikus egyház komolyan vette Pál apostolnak a rómaiakhoz intézett levelének azt a kitételét, hogy a hatalom istentől való. Ezen a hittételen alapult a trón és az oltár végzetes kapcsolata Poroszországban. S az NDK evangélikus egyházának vezetői ebben a tradícióban nevelkedtek. Stolpe is ennek a tradíciónak megfelelően tevékenykedett. S lelki felettesei örültek, hogy rendelkeztek egy ilyen emberrel.
„Stolpe – nyilatkozta Werner Leich, Lipcse nyugalomba vonult püspöke – a senki földjén dolgozott. Vannak helyzetek, amikor szükség van olyan emberekre, akik vállalnak ilyen funkciókat. A többiek pedig örülnek, ha semmit sem tudnak róla.”
Az épkézláb elektronikus poloska
A Spiegel ugyanezen számának másik negatív hőse Gregor Gysi, a Demokratikus Szocializmus Pártjának elnöke. Az NSZEP utódpártjának üdvöskéje saját Stasi-dossziéjának áttekintése után közölte a sajtóval, hogy dokumentumokra bukkant, amelyek bizonyítják, hogy nem volt a Stasi ügynöke. Prezentált is két dokumentumot, melyekből látszólag kiderült, hogy a Stasi „Jegyző” fedőnéven valóban be akarta sorozni nem hivatalos munkatársai közé, de erről később letett, mert Gysit hivatásánál fogva alkalmatlannak találta az illegális politikai tevékenység felderítésére és az ellene való harcra.
Pont az a Stasi-dokumentum, amely látszólag eloszlatja a Gysi feje fölött lebegő gyanút, a valóságban nagy valószínűséggel bizonyítja, hogy tényleg a Stasi nem hivatalos munkatársa volt. Kiderül belőle ugyanis, hogy Gysi, az informátorjelölt az adott időpontban már nyilván volt tartva mint a „Gregor” fedőnevű informátor.
Erre a részletre akkor senki sem figyelt fel. Most azonban Karja Havemann, az ellenzéki Robert Havemann özvegye Stasi-aktájában talált egy olyan spiclijelentést, amelyet „Gregor” készített két hónappal „Jegyző” aktájának keletkezése előtt.
Ezt a papírt nehéz lesz Gysinek megmagyaráznia. Már korábban is felmerült a gyanú, hogy Gysi Havemannból információkat szedett ki egyik könyvének nyugatnémet megjelentetésével kapcsolatban. Akkor azzal utasította vissza a gyanúsítást, hogy sohasem volt alkalma Havemann-nal könyvekről beszélni.
„Gregor” spiclijelentése meghazudtolja a Demokratikus Szocializmus Pártjának főnökét. „Gregor” szerint Gysi ügyvéd úr többek között azért látogatta meg Havemannt, hogy könyvének megjelenéséről beszéljen vele. A beszélgetés egy másik témájánál ráadásul leleplező hibát követ el „Gregor”: az egyes szám harmadik személyből átvált egyes szám első személybe, Gysi ügyvéd úrból hirtelen én lesz.
Katja Havemann egészen bizonyos abban, hogy ez a jelentés nem jöhetett létre a beszélgetőpartnerek lehallgatása révén, amivel Gysi próbálja magyarázni a papír létezését. A jelentés ugyanis olyan személyes megfigyeléseket is tartalmaz, amelyeket csak Gysi tehetett meg.
Gysi a nyomasztó bizonyítékok dacára is tagad, ami nem csoda, hiszen kétszeresen is az egzisztenciájáról van szó. Ha rábizonyítják a spicliséget, ügyvédként vége van. Az ügyfél elárulása a keletnémet ügyvédi becsületkódex szerint is súlyos vétség volt, az össznémet jog szerint pedig nyílegyenesen vezet a hivatás gyakorlásától való eltiltáshoz. Ugyanakkor a spiclitevékenység a sínylődő DSZP elnökeként is diszkreditálná Gysit.
Egy Günter Lohr nevű állambiztonsági főhadnagy, aki az aktákban előadóként bukkan fel, védelmébe vette Gysit. Állítása szerint a „Jegyző” fedőnév esetében nem is személyről van szó, hanem egy különféle forrásokból származó, regisztrálatlan anyaggyűjteményről, amelyet azért tartottak nyilván egy fiktív nem hivatalos munkatárs fedőneve alatt, hogy házon belül is emeljék a konspiráció színvonalát.
A valóságban rengeteg bizonyíték van arra, hogy a „Jegyzőnek” élő személynek kellett lennie. Egy nyilatkozat, amelyet az ellenzéki Gerd Poppe az akták tanúsága szerint 1984. I. 4-én 16 órakor adott át Gysi ügyvéd úrnak, szintén az akták tanúsága szerint még aznap Lohr főhadnagy asztalára került. „Épkézláb fickónak kellett lennie annak a lehallgató poloskának, amely ezt véghezvitte” – gúnyolódott a Berliner Zeitung Gysi szokásos mentegetőzésén.
A Stasi kegyelméből
Persze nem mindenki tagad. Frank Rudolph tiszteletes úr, alias „Klaus” nem tagad. A magát rendszeretőnek, túlzottan pontosnak és hallgatagnak jellemző ötvenéves férfi úgy véli, hogy őt az Isten is spiclinek teremtette. Ugyanolyan készségesen és ugyanúgy rettegve állt a Stern munkatársainak rendelkezésére, ahogy évtizedeken keresztül a Stasi rendelkezésére állt.
Minden baj ott kezdődött, hogy Frank Rudolph nagyon szeretett volna tiszteletes úr lenni. De húszévesen, érettségi nélkül ez nem kis vállalkozás. Az egyházi internátusból, ahol az érettségi vizsgát próbálta pótolni, fél év után fegyelmi vétségek miatt repült. Behívták katonai szolgálatra. A katonaságnál egy melegszívű tiszt kiokosította, hogy világi érettségivel is be lehet jutni a teológiára, s hogy a világi érettségi és a teológiai felvételi vizsga nem probléma, ha…
Így lett Frank Rudolphból „Klaus” és az evangélikus egyház felkent papja.
A Cég eleinte nem követelt tőle sokat. A lakosság hangulatáról kellett beszélnie felsőbb kapcsolataival. Később magnóra is felvették mondandóját. De a végén a Stasi provokátoraként – tudván tudva, hogy mit csinál – embereket juttatott börtönbe, köztük három barátját is.
Frank Rudolph megveti önmagát. S persze sajnálja is – kicsit jobban, mint áldozatait. Fél a jövőtől, amely számára valóban aligha lesz rózsás. Egyházi szolgálatban nem maradhat, ugrik tehát a szolgálati lakás is. A rossz el fogja nyerni büntetését, de ez senkiből sem fog katartikus élményt kiváltani. Wolf Biermann, a lángpallosú dalénekes szavaival élve Frank Rudolph azok közé a szerencsétlen disznók közé tartozik, akikbe belerúgni sem érdemes.
„Peter” és „Áruló”
„Peter” négy-öt évig működött együtt a Stasival, az utolsó másfél évben hallgatási kötelezettséget vállalt nem hivatalos munkatársként. „Peter” nem anyagi és egzisztenciális előnyök reményében lett spicli. Lánglelkű kommunistaként, az NSZEP odaadó híveként természetesnek, magától értetődőnek tekintette, hogy segítse a Párt Pajzsának és Kardjának, vagyis a Stasinak a munkáját.
„Áruló” a Stasi egyik áldozatának a fedőneve. A Stasi tizenöt éven keresztül minden elképzelhető eszköz igénybevételével üldözte „Árulót”. Személyiségének „bomlasztására” személyesen Mielke tábornok elvtárs javasolt módszereket, úgymint „hírnevének rendszeres aláásását”, „önbizalmának aláásása érdekében szakmai és társadalmi kudarcok rendszeres szervezését” stb. A Stasi ura elvárta, hogy alantasai javaslatait „alkotó módon fejlesszék tovább” – és pontosan ezt is tették. Például huncutul apróhirdetéseket adtak fel, illetve válaszoltak meg „Áruló” nevében, aki így jutott hozzá ötven kiló kutyaeledelhez, nyolc darab körfűrészlaphoz, egy Eddy nevű csikóhoz, egy betonkeverőhöz s sok más létfontosságú cikkhez.
„Peter” és „Áruló” ugyanaz a személy: Wolfgang Templin, a keletnémet polgárjogi mozgalom jelentékeny alakja. Ellentmondásos életrajzáról, jelenlegi lelkiállapotáról a Zeit közölt március 6-i számában mérlegelő, beleérző cikket.
Az undor
Aki a Stasi aktáiban kutakodik, nemcsak egy embertelen rendszer szennyesét teregeti ki, hanem a lélek legmélyebb bugyraiba is bevilágít. A látvány többnyire visszataszító.
A nyugatnémet közvélemény(formálók) egy része az elmúlt két és fél hónapban többet tudott meg az NDK „hétköznapi szocializmusáról”, mint amennyit kényes gyomra megemészteni képes. Ezért ingerült azoktól, akik undorító ismeretekkel terhelik: a Stasi dokumentumait igazgató Gauck tiszteletesre, az igazságot tudni és terjeszteni akaró volt keletnémet polgárjogi harcosokra és a „szenzációhajhász” sajtóra. A kifinomult polgár undorát ügyesen fordítják a maguk javára azok, akiknek vaj van a fejükön. Így állt elő az a bizarr helyzet, hogy a nyugatnémet tárcarovatok széplelkű arszlánjai és a tettesek vállvetve követelik a „mocskolódással” való felhagyást, a „hecckampány” és a „boszorkányüldözés” befejezését. Voltaképpen tehát azt, hogy az áldozatok fogják be a szájukat. Ugyanis egynémely publicista szerint az az áldozat, aki aktájának tanulmányozása után nyilvánosságra hozza, hogy kinek a spiclijelentése alapján csukták le, kinek a spiclitippje segítségével tudott a Stasi ellene elevenbe vágó „intézkedést foganatosítani”, erkölcsileg elítélendőbb, mint a Stasi.
Természetesen nem egyszerűen a tiszta szívű, igazságszerető keletiek és a közömbös, rosszindulatú nyugatiak vitájáról van szó. A Stasi archívumának kinyitása produkált visszatetsző jelenségeket. Például azt, hogy értelmezésre szoruló dokumentumok esetében magas rangú Stasi-tisztek sietnek a közvélemény segítségére, vagy, ami még rosszabb, kézjellel mondanak ki ítéletet emberekről, ahogy a római cézárok döntöttek gladiátorokról. Mert beszélni még mindig nem beszélnek, ugyanis még mindig tartják magukat a Stasi maffiakrédójához.
A nyugatiak azt sem értik, hogy a keletiek miért vannak jobban felháborodva a kis spicliken, mint a spiclirendszer irányítóin. Joschka Fischer, a Zöld Párt hesseni minisztere a Spiegel február 24-i számában keményen bírálta ugyan a Stasi-aktákkal kapcsolatban megnyilvánuló nyugati álszent képmutatást, ugyanakkor nem értette, hogy miért lenne az elfogadható a keletnémet polgárjogi mozgalom számára, ha senki sem kerülne börtönbe, a nagykutyák sem, miközben kéjes élvezettel trancsírozza fel a kis, mezei spicliket a nyilvánosság előtt.
A keletnémet polgárjogi mozgalomnak kemény harcába került, hogy a Stasi archívuma nemcsak elvben, hanem valóban hozzáférhetővé vált. Alig két és fél hónap elteltével okkal aggódhatnak, hogy ez nem marad így. A bonni politikai elit hajlik arra, hogy a múlt feldolgozását szűk korlátok közé terelje. A polgárjogi mozgalom és szövetségeseik igyekeznek mindent megtenni ennek megakadályozására. Nem feltétlenül vérszomjas bosszúvágyból.
A Spiegel múlt heti számában felhívást tett közzé egy keletnémet pártok fölötti kezdeményezésre, amelyet az ex-NDK polgárjogi mozgalmában tevékeny személyek hívtak életre. A felhívásból kitűnik, hogy számukra elsősorban a keletnémet becsületről van szó, mindenekelőtt az 1989-es keletnémet forradalom becsületéről. A spiclik nevét azért kell nyilvánosságra hozni, hogy bebizonyosodjék: nem volt mindenki spicli az NDK-ban. Ha a bonni elit a győztes szeszélyes nagyvonalúságával – az áldozatok helyett – megbocsát a bűnösöknek, ezzel leértékeli azok állhatatosságát, akik karrierjüket, egészségüket, sőt, néha életüket áldozva nemet mondtak a Stasinak. A bonni elitnek nincs joga a győztes pózában tetszelegnie, a győztes az 1989-es forradalom volt. S a Stasi aktáinak kinyitása ennek a forradalomnak a vívmánya.
- Külföld [6]