Vajna János

Nyomtatóbarát változat

A francia választók vasárnap kifejezésre jutó véleménye nem fog közvetlenül hatni a vezetésre; bármi is lesz az eredmény, attól még nem bukik meg sem a köztársasági elnök, sem a miniszterelnök. A parlamenti ülésrendben sem lesz semmiféle változás. De ha igazat szólnak az előzetes becslések, akkor alaposan megrendül az elnök és a – valószínűleg egyébként is leváltás előtt álló – kormányfő pozíciója. A közvélemény-kutatók szerint 10 százalékkal is kevesebbet kaphatnak, mint az előző, az 1986-os regionális választáson. Vagyis, mindössze 20 százalékot. De a visszaesésből nem a hagyományos ellenfelek, Chirac és Giscard pártjai fognak profitálni: a két polgári irányzat együttesen a szavazatok mintegy 36 százalékára számíthat, tehát nem ábrándozhat többségről.

A bevándorlók számának növekedése és evvel együtt a fajgyűlölet terjedése, valamint a lassanként 3 milliós munkanélküliség Le Pen malmára hajtja a vizet: még az a csúfság is megtörténhet, hogy a szélsőjobboldalra ugyanannyian fognak szavazni, mint a szocialistákra. A titkos tipp: a zöldek mozgalma, amely némelyek szerint nagyon megerősödik, és a mérleg nyelve lehet.

A szocialista párt a megfigyelők szerint „elmeszesedett”; a hatalom birtoklásának évei alatt korrupttá, arrogánssá vált, és talán az első évek szocialista kísérleteinek csattanós kudarcából túlontúl is levonva a tanulságokat, vetélytársaihoz egyre jobban hasonlító kapitalista párttá vált, amely nem irányította rosszabbul a gazdaságot, mint amazok tették volna, de a szavazótábor bázisát alkotó kisembereknek sem hozott sok jót. Annál több jót a hozott „rózsaszín nómenklatúra” tízezres csoportjának.

A két német tartományban tartandó választásnak inkább hangulati jelentősége van. Gyakorlati tétje akkor volna, ha megváltoztatná az erőviszonyokat a Bundesratban, a tartományok küldötteiből álló felsőházban. Papíron a szociáldemokratáké a többség már most is, de ez nem mindig érvényesül. Legutóbb az SPD elvetette az új adóemelést, de az „új tartományok” egyikének, Brandenburgnak a miniszterelnöke, a szociáldemokrata Stolpe a kormánypárttal szavazott. Állásfoglalásában valószínűleg méltányolható szempontok vezették, de az indokolásnak mégsem lehetett hitele. A CDU-frakció ugyanis közvetlenül a szavazás előtt vizsgálatot kért ellene, felkarolva a vádakat, amelyek úgy szóltak, hogy annak idején Stolpe, az evangélikus egyház bizalmi embere, a kelleténél messzebbre ment a Stasi-kapcsolatokban, amelyeket hivatalból, egyháza megbízásából kellett ápolnia. Baden-Württembergben, ahol most egyszínű CDU-kormány van, Kohl pártjának esetleg be kell vonnia a vezetésbe a liberálisokat. Schleswig-Holsteinben feltehetően sikerül megőrizni az abszolút szociáldemokrata többséget. Ha nem, az baj Engholm tartományi miniszterelnöknek, Kohl szociáldemokrata vetélytársának az 1994-es országos választásokon.

Az olaszok is választanak április 5-én. Itáliában jönnek, mennek a kormányok, s érkezésük, távozásuk nem okoz nagy hullámverést. De most kissé másként van: az az uralkodó érzés, hogy elérkezett a változás ideje. A háború óta szinte szakadatlanul a Democrazia Cristiana kormányoz, némileg változó partnerekkel. Jogcímük az volt, hogy csak ők, a kereszténydemokraták képesek visszaverni a hatalom megszerzésére indított kommunista kísérleteket. De közben felbomlott a keleti tömb, végképp megszűnt a szovjetizálás veszélye, és ez felnagyítja az eddigi rezsim negatív oldalait. Most az is úgy érzi, elég a „vircsaftból”, betelt a pohár, aki idáig talán ki volt békülve a helyzettel. A másik, változásra serkentő ok: fel kell készülni a gazdasági és pénzügyi unióra.

Csoda „olasz módra”

Az olasz iparban és a pénzvilágban az államnak nagyobb súlya van, mint más nyugat-európai országokban. Ennek megfelelően szokatlan hatalma van egy vékony politikai-ipari elitnek, amely – együttműködve a tőke közvetítésével kézben tartott sajtóval – általában biztosítani tudja a maga érdekeit. Ez az elit évek, évtizedek óta alig változik. A hatalomhoz vezető forgóajtón ők lépnek be, és az ajtó körforgása után ismét e szűk elit ismert fejei tűnnek elő. A változás, aminek sokak szerint elérkezett az ideje, az volna, hogy lejár a hatalomra váltott örökbérlet. Megújhodik az intézményrendszer, új szereplőket kell bevonni a kormányzásba.

A 80-as évek elején kritikus helyzetben volt az olasz gazdaság. Pangott az ipar, a súlyosan deficites állami ipar kitűnt piaczavaró ténykedéseivel, a pénzügyi intézmények, a közszolgáltatások pedig hatékonyságuk valószínűtlenül szerény voltával vívtak ki bosszús figyelmet. De a nehéz szituáció nem katasztrófába torkollott, hanem fellendülésbe ment át. Az olaszok leleményessége, vállalkozó kedve, túlélési képessége csodát tett: az évtized közepén Olaszország az egy főre eső bruttó nemzeti terméket tekintve elhagyta Nagy-Britanniát, az ötödik helyre került az ipari országok rangsorában.

De most jön a másik „de”. A kedvező konjunktúra kifulladt; „olasz módra” elfelejtették felhasználni a jó széljárást a gazdaság szerkezeti gyengéinek kijavítására. Viszont Maastrichtban, az Európai Közösség legutóbbi csúcsértekezletén nemcsak abban állapodtak meg, hogy létrehozzák a valutauniót. Abban is megállapodtak, hogy csak a kiegyensúlyozott gazdasággal büszkélkedő országokat fogadják be az unióba. Olaszországnak szakítania kell a jelenlegi rendszerrel, ezentúl nem tűrheti egykedvűen, hogy a költségvetés egyre nagyobb deficitjét a kiadások leszorítása, az adók behajtása helyett hitelfelvételekkel finanszírozzák. Különben megeshet a szégyen, hogy kihagyják, legalábbis az első körből, és csak később, a második menetben, a bizonytalan, kis, másodrendű országokkal együtt leend a közös európai pénzt kibocsátó rendszer tagja.

„Lib-lab” koalíció?

Major brit miniszterelnök április 9-ére választásokat írt ki. Előbbre kellett volna, mondják, szinte egybehangzóan a szakértők. Ősszel még volt halvány reménysugár, hogy a recesszió hamarosan véget ér. Azóta szétfoszlottak a remények, s ma a legtöbb angol a saját kárán tanulja meg, hogy a valóság: a gazdaság hosszan tartó, mély recessziója. A felmérések szerint valamivel előbbre áll a választók kegyeiben a Kinnock vezette Munkáspárt, de a küzdelem nyílt, noha Majornek nemcsak munkáspárti vetélytársával kell megküzdenie, hanem elődjének, a nagy formátumú Margaret Thatchernek az emlékével is. És talán Paddy Ashdownnal is, a liberálisok növekvő kedveltségének örvendő vezetőjével. Elképzelhető ugyanis, hogy a Munkáspártnak és a liberálisoknak együttesen lesz többsége, és akkor ismét feltámadhat a „Lib-lab koalíció”, amire legutóbb a 70-es években volt rövid példa.

A kommentárok visszatérő szólama, hogy inkább a személyiségek, mint az eszmék harca várható. Adva van egy munkáspárti vezető, aki már nem a szocializmus megvalósításáért küzd, hanem a kapitalizmust óhajtja tökéletesíteni, és egy konzervatív kormányfő, akinek az a gondja, hogy lehántsa magáról a soviniszta és kíméletlen elődhöz tapadó képzeteket. Mindketten a politikai közép megnyeréséért csatáznak, ugyanazért a rétegért, amelyet a liberáldemokraták a saját követőiknek tekintenek. A három párt túlságosan hasonlít már; objektív érvek alapján nehéz elkülönülniük. A felmérések szerint hármuk közül Kinnockot találják a legkevésbé megnyerőnek, de nem érzik teljesen meggyőzőnek Major személyiségét sem. A közvélemény a liberális Ashdownt ítéli a legvonzóbbnak. A hagyományos választók ragaszkodása pártjukhoz szemlátomást gyengül; a személyiség vonzereje a szokottnál fontosabb lehet.

• Külföld