Ismét „elközelgetett a kovásztalan kenyerek ünnepe, mely húsvétnak mondatik”. Megtámasztom még egyszer „a nagy vacsorálóhely” ajtófélfáját. Utoljára ülnek így együtt, egy asztalnál a tanítványok és a Mester. Ezután legfeljebb már csak foszladozó festővásznak elfakult bús férfiportréit mustrálhatjuk – ki is volt köztük Péter, János, Júdás? Akármelyik is lehetett volna. Olyan egyformák. Az asztalon a bujdosás emlékei, a keserű füvek, a hirtelen sütött áldozati bárány, bor, kovásztalan kenyér s a tál a bemártott falatnak.
S az apostolok? „Támada pedig köztük versengés is, hogy ki tekinthető köztük nagyobbnak.” Ekkor Jézus kendőt köt maga elé, s mosni kezdi a tanítványok lábát. Egyedül Péter képes úrrá lenni a zavarán, s ha már nem beszélheti le a nagy tanítót a kellemetlen szolgálatról, arra kéri, hogy akkor a fejét és a kezeit is mossa meg. „Az ember Fia” azonban megmarad a földön jól megvetett vaskos lábaknál.
Barátaim! Ahogy így végignézek az utolsó vacsora asztalánál ülő titkokba rejtett, zavart arcokon, már tudom – semmi a fejmosás kárhoztató farizeusi fennhéjázása, semmi a pilátusi tehetetlen-gyáva kezek mosogatása.
De le tudna-e, Barátaim, közülünk valaki még mélyen hajolni, hogy megmossa a többiek kanyargó ösvényeken itt-ott besározódott lábát? Arra én mindenkor szívesen felnéznék.
Legyetek mind nagyok, kedves Apostolok! De „aki nagy akar lenni köztetek, legyen mindnyájatok szolgája”!
- Fül [6]