„…(a kecskeméti művésztelepen) nevezetes dolog történt meg velem. Életemben először kérték meg a kezemet. Egy reggel ott festettem, amikor a hátam mögött – talpig subában – megállt egy juhász.
– Kisasszony, zsidó lány maga?
– Nem – feleltem én, a további konfliktusokat elkerülendő.
– Mert göndör – szólt gyanakodva.
Én festettem tovább, egyszer csak újra megszólalt:
– Kisasszony, eljönne hozzám feleségül?
– Nem – feleltem én.
– Pedig jó dolga lenne, ilyesmivel soha többé nem kellene foglalkoznia. – Egyet sóhajtott. – Nem, hát nem! Akkor gyere, Puli! – szólt, megfordult, s a kutyájával elballagott.”
Az idézet Gráber Margit Emlékezések könyve című, nemrég a Gondolat Kiadónál megjelent szép kis könyvéből való, amelyben a most kilencvenhat éves festőnő mesél hosszú életéről. Nem emlékiratot írt a nagybányai festőiskoláról, amelynek maga is tagja volt, németországi, párizsi utazásairól, a szentendrei művésztelepről, néhány szeretett művésztársáról, barátjáról, csak „romok feletti tűnődést”.
Hogyan írta ezt a könyvet, Médi néni?
Először is unalmamban, mert egész nap feküdni nagyon unalmas. Amíg festeni tudtam, sose jutott eszembe írni. Meg aztán különben is, mert úgy éreztem, hogy az a kor, amiben én festőként éltem, másképp él a köztudatban, teljesen meghamisítva. Hogy a két háború közötti modernnek számító törekvéseket Kassák képviselje? Hát ez túlzásnak mondható. Mi festők őt nem tartottuk festőnek, a Képzőművészek Új Társasága (a KÚT) kiállításain ugyan egy képet mindig kiállítottunk tőle, mert bizonyos modern törekvéseket képviselt a személye és a működése, de nem a festészete… Ezért írtam olyan figurákról kis portrérajzokat, akik a kor kultúrtörekvéseit hordozták. De furcsaképpen azokról, akik nagyon közel álltak hozzám mint barátok – Kmetty, Perlott Csaba, aki a férjem volt, a Czóbel házaspár, Berény Róbert –, őróluk nem tudtam igazán írni. Szerettem volna, de nem tudtam.
Az Emlékezések könyve csak 1945-ig szól. A háború alatt bujkált, és amikor feljött a pincéből, kiderült, hogy minden képe megsemmisült. Akkor ötvenéves volt – hogyan kezdett el újra festeni?
Engem Dési Huberné rejtegetett a pincéjében, és amikor január közepén megszűnt az ostrom, kijöttem a pincéből, nem volt víz, sem világítás, természetesen villanyos se. És elindultam megkeresni az anyámat, akit Kőbánya fenekén rejtegettünk valahol. Az Ipar utcától odáig, azon a kétórás úton keresztülmentem egy lebombázott városon, ami hóval volt takarva, és nagyon tragikus látványt nyújtott, kivéve a Kálvin tér közepén álló kis kutat, rajta egy angyalka, és egy repeszdarab, valószínűleg eltévedvén, félrecsapta a glóriát a fején. Ezen el kellett mosolyodni, és ezzel valami kedves és vigasztaló is történt az úton. Akkor én arra gondoltam, hogy most egy teljesen új világot kell csinálni. A romokat eltakarítani, a régi rendszert eltakarítani, egy újat fölépíteni. Elhatároztam, hogy kommunista leszek – furcsaképpen az ember mindig sokkal jobb véleménnyel van a világról, mint ami logikus volna. Az első három évben nemcsak én, de az egész ország olyan buzgón dolgozott, hogy amikor ’48-ban hazajöttek Párizsból a barátaim, Németh Andorék, elcsodálkoztak, hogy itt egy ép országot találtak ennivalóval, cukrászdával… minden funkcionált. Akkor kezdtük mi, festők elgondolni, hogy milyen lesz a szocialista realizmus, milyennek kell lennie a nép művelésének. Én egyik kiállítást csináltam a másik után, úgy gondoltam, hogy érthető képeket kell festeni, nagy tömegeknek érthető képeket, de giccselés nélkül. Lent voltam ösztöndíjjal két nyáron is Tatabányán és Várpalotán bányában, rengeteg munkásábrázolást rajzoltam. És tárlatokat vezettem, Munkácsytól Derkovitsig kiállítottuk a legszebb dolgokat, de a munkások nem értették. Egyszer jött egy néni, azt mondta, ő mindenütt volt a világon, mert Pesten szolgált valaha gyereklányként, de képkiállításon még sose volt, engedjem meg, hogy megnézze. Hát, mondom, néni, nézze meg. Na, hogy tetszett? Azt mondja, nagyon szép volt, és akart adni egy forintot. Mondom, néni kérem, ez ingyen van. De olyan szép, fogadja el a forintot. Ez volt a legnagyobb sikerem.
Egyszóval nagyon sokat tanakodtunk, hogy milyennek kell lennie a jövő festészetének, és megszerveztünk egy iskolát is, ahol aztán én tizennyolc éven át tanítottam, egészen hetvenéves koromig – ez volt a Derkovits-kör. Érdekes nyomon követni, mi lett abból az iskolából. Mert az elgondolás az volt, hogy aki nem kocsmába megy, az inkább ide jöjjön. És nagyon érdekes publikumom volt, például két kazánfűtőm, az egyik olyan tehetséges volt, hogy úgy rajzolni kevés embert láttam. Ez mindig részeg volt, és olyan rongyos, hogy én hoztam neki valami ismerősömtől egy rend ruhát. A másik kevésbé volt tehetséges, de nagy rajongó. Evvel huszonöt évvel később Szentendrén találkoztam, kocsmákban szokott portrékat festeni, hogy kapjon egy ital pálinkát. A másikból kiállító festő lett, és nem is rossz. No, de később az iskola egyre inkább átalakult, főiskolai előkészítő lett belőle, jött papa, mama, nagypapa, nagymama a tizenhárom éves gyerekkel, hogy olyan szép Miki egeret rajzol, neveljem. Végül is egy csomó mai főiskolai tanár van, akiket én indítottam útjukra.
Meddig tartott a lelkesedés korszaka?
Tulajdonképpen a fordulat évéig, amikor megszervezték a pártmunkát, akkor én abba is hagytam. A végső lökést az adta, amikor egy gyanútlan vasárnap délelőtt elolvastam az újságban a Rajkról szóló cikket, és ott az állt szó szerint, hogy Rajk egy aljas féreg, aki havi húsz dollárért árulja a hazát. Ezt már nem voltam képes elhinni, és csak azért nem adtam vissza a párttagkönyvemet, mert annak rám nézve lettek volna tragikus következményei. Amikor pedig megláttam a szovjet képzőművészeti kiállítást, attól kezdve nem gondolkoztam a szocialista realizmuson.
Mikor volt ez a kiállítás ?
Nem emlékszem pontosan, de a Nemzeti Szalont akkor még nem rombolták le. Egészen addig semmiféle fogalmunk nem volt arról, hogy a Szovjetben mi történik képzőművészet címén. Az oroszok bejövetele után Ék Sándor, aki onnan jött haza, tartott egy előadást a Művészek Szabad Szakszervezetében, amire mindnyájan, kicsik, nagyok, összegyűltünk, hogy meghalljuk, miféle irányzatok vannak ott, de nem hallottunk egyebet, mint hogy a Szovjetunióban még az is elképzelhető, hogy egy dácsát kap a megfelelő elvtárs, aki a megfelelő dolgokat festi. Aztán a nálunk megrendezett szovjet kiállításon megláttuk, miket csinálnak a szovjetek: olyan giccseket, amiket a vásárokon szokás árulni. Hogy Markov mutatja Popovnak, hogy mit tudom én, mit fedez föl, mutatja, amint a szovjetek előbb fedezik föl azt a valamit, mint mások. Meg az Új lakás című gyönyörű kép, amin egy nő egy nagy bugyorban hozza a betyárbútort az új lakásba, amit kapott, az új lakás viszont üresen álló ajtókból áll. A többire jobb nem emlékezni… Erről eszembe jut, hogy mi is kaptunk ebben az időben témákat, hogy miket kell festeni. Egy hosszú, nyomtatott listát, amit én sokáig őriztem.
Bocsánat… ezt ki küldte? A Képzőművészeti Alap? Vagy ezt csak párttagok kapták?
Nemcsak párttagok, a Képzőművész Szövetség tagjai mind megkapták. Már elfelejtettem, mi állt ezen a listán, csak arra emlékszem, hogy az utolsó téma az volt, hogy A honvéd örül, mulat… Különben én magam is megfestettem Frankel Leót ebben az időben, Frankel Leó a börtönben, nem is volt rossz kép, ahhoz képest…
Megvan még ez a kép?
Fotográfia van róla. Először is megnéztem, hogy néz ki egy börtöncella; a Munkásmozgalmi Intézetben fölépítették azt a börtöncellát, amiben Rákosi Mátyás raboskodott. Festettem egy börtöncellát, aminek magasról jött a világítása, abban egy sötétkék szakállas kis emberke kucorgóit, persze hasonlítani kellett Frankel Leóra, kaptam is egy fényképet. Vékony kis szakállas zsidót odafestettem. Na, ezt a képet meg is vette az ÁVO, börtöncella, odavaló… Aztán ki volt állítva a Műcsarnok éves kiállításán, ahol az úgynevezett modern képek, a KÚT tagjainak a képei a legkisebb teremben voltak kiállítva, mind ott kucorogtak. De a Frankel Leót nem oda tették. Többé aztán nem vettem részt semmiféle pártdologban. Ötvenhat után, amit teljes szívemből igeneltem, a művészetben leálltak arról a vonalról, hogy úgy kell hirdetni az eszméket, mint a mosóport.
Azt mondta egyszer nekem, hogy mikor elkezdett romlani a szeme, jobb képeket festett.
Valami igaz van benne, mert ameddig jól láttam, minden kis részlettel meg akartam verekedni, hogy képpé tegyem. Most, hogy a részleteket már nem is látom, nagyvonalúbb lettem. Én sose akartam híres festő lenni, csak jó képeket akartam festeni. És nagyon elbizakodott vagyok, mert azt gondolom, hogy többre is képes lettem volna. De nem akarom a gátló körülményeket felsorolni.
Tessék csak mégis…
A szegénység, hogy egyáltalán megélni tudjak, mert amikor elváltam, a világ legkalandosabb dolgait találtam ki, hogy éljek. És volt egy jó szisztémám: hogy mennyi pénz van a pénztárcámban, azt csak akkor számoltam meg, amikor az utolsó papírpénzt is felváltottam. S ha ilyenkor arra gondoltam, mi lesz most „a mezők liliomaival”, előfordult, hogy takarítás közben a szemétben találtam egy tízpengőst…
Hogyan telik most egy napja?
Nehezen. Nagyon kevés dolog történik. Hoztál nekem egy narancsot, megettük, ez egy esemény volt. Jön az ápolónő reggel, és megmosdat, adja a reggelit, olyankor meghallom, mi a véleménye a kormányról a népességnek, és eszméket cserélünk. Aztán a rádióban felolvasnak valami irodalmat, azt meghallgatom. Minden órában lehet emberi hangot hallani a rádióban, de a televíziót kevésbé szeretem. Csúnya és nagyon kellemetlen hangja van. Az ebédet egy környékbeli házmester néni hozza, akire jó ránézni, az ember mindjárt elneveti magát, olyan kerek. Óriási tömegei vannak, a leglehetetlenebb helyeken. Aztán gondolkozom, valahogy eltöltöm a délutánt, míg este jön valamelyik családtagom.
Min tetszik ilyenkor gondolkozni?
Tudod, én most már, hogy kevés időm van hátra, nem azon gondolkozom, hogy mennyibe kerül a krumpli, hanem Istenen és az Ördögön. A zsidó valláson. Hosszú öregkoromban próbáltam megkeresni a szellemét, s nagyon nehéz, hogy az ember ne csak a maceszgombócot találja meg helyette. Azért nehéz, mert a zsidóknál szellemi lény Isten. Nem materiális. Ezen is azóta gondolkozom, mióta nem festek. Addig eszem ágában sem volt. Tíz éve fekszem itt. Van időm gondolkozni. Nem valami kellemes így élni, ilyen állapotban, de már kezdem megszokni az öregséget. És akceptálom már régóta, ennek köszönhetem, hogy nem vagyok rosszkedvű. Mert a legtöbb öregember azért kibírhatatlan, mert meg van sértődve az öregségre. Én a tudatommal szeretnék még egy évszázadot élni, hogy lássam, az Ördög győzött-e vagy az Úristen. Engem nagyon türelmessé tesz az az ajándék, hogy még mindig a világon vagyok. Eszembe jutott egy régi történet, amit a nagyapámtól hallottam. Volt valami nagyon szegény, öreg rokonunk, aki már vak volt, süket és sánta, és koldulásból élt. És amikor haldoklott, azt mondta: „Ezt a gyönyörű világot kell itthagyjam!” Igaza volt. Nincs másik.
- Kultúra [6]