Az Express magazin kitűnő vezércikkírója, Ion Cristoiu már cikke címében is eretnek gondolatokat ígér:
Egy új üzlet: az Egyesülés
„Ebben az esztendőben, mely már eleve a választási kampányok jegyében kezdődött, a fejedelemségek egyesülésének megünneplése is sajátos metamorfózison esik át. Amióta az 1839-es esemény nemzeti ünneppé vált, január 24-e nagyszabású operettspektákulum rendezésére szolgáltat ürügyet. A forradalmat követő időszak hazafias demonstrációja átvette Ceausescu ünnepléseinek minden kliséjét.
Az idén azonban mindez pusztán a felszínt jelentette: a szegényesen aranyozott paraván még harsány színeivel sem volt képes elrejteni a politikai csatározások alantas valóságát. A hazai politikai erők az egyesülés évfordulóját olyan üzletnek fogták föl, melyet semmi áron sem szabad elszalasztani. Tavaly februárban a Front-vezetés tette rá kezét január 24-ére. Az egyesülés bonyolult és többértelmű eseménysorából Alexandru Ioan Cuza személyiségét emelték ki: a fejedelmet pusztán román születésű állampolgárként, és nem az egyesülés egyik végrehajtójaként mutatták be, s azért siratták, mert át kellett adnia trónját egy idegen származású hercegnek. E beállításnak a királypárti ellenzék nemzet- és románellenességét kellett kidomborítania.
Az idén januárban az ellenzéken volt a sor, hogy ellentámadásba lendüljön. Az összképből ezúttal az egyesülést lehetővé tévő mesterfogást, Cuza mindkét fejedelemségben való egyidejű megválasztását emelték ki. Ez a nagyhatalmakat kész tények elé állító lépés az ellenzék számára a mai Románia és Besszarábia egyesítésének modelljévé vált, és szükségszerűen belpolitikai jelentőségre is szert tett. Az azonnali egyesítés eszméjének felröppentése a Nagy Románia nosztalgiájától gyötört országban komoly politikai tőkét jelenthet.
Az Iasi felől támadó halálos veszélyt érezve Románia és Moldávia elnöke 1992. január 25-én sietve tető alá hozott Ungheni-ben egy találkozót. Az Iasi-i Kiáltvány és az Ungheni-ben elhangzott nyilatkozatok egyaránt arra figyelmeztetnek, hogy egy nemzeti ügy belpolitikai leszámolások eszközévé vált. Holott nyilvánvaló, hogy Románia és Besszarábia azonnali egyesítése lehetetlen.
Támogatnák-e a nagyhatalmak kezdeményezésünket? Nyilvánvalóan nem: véget vetne annak az orosz vezetés és a nyugatiak által gondosan fenntartott illúziónak, hogy a birodalom nem tűnt el, csupán átalakult. De a legsúlyosabb következmény az, hogy megkezdődne a Szovjetunió határainak átrendezése. Hogy ez senkinek nem áll érdekében, jól mutatják a folyamatos transznisztriai és gagauziai provokációk. Nem kockáztatunk túl sokat, ha azt jósoljuk, hogy ezek mintegy varázsütésre elülnek, ha a Prut két oldalán vége szakad az unionista agitációnak.
Az azonnali egyesítés más okból is lehetetlen. A mai romániai helyzetet az oroszpárti propaganda széles körben ismertté tette. A sajtó nagydobra verte a magyar kisebbség elleni agresszív nacionalizmusunkat. Így fordult a nemzeti érdek ellen az a primitív eljárás, mellyel ezt a kisebbséget a parlamentben a nemzeti érdek nevében támadtuk. Hogyan gondolhatjuk, hogy a magyarokkal szembeni magatartásunk ismeretében a Moldvában élő oroszok elfogadhatnák a kisebbségi státust egy nacionalista Romániában? A Pruton túli románok sem nagyon látszanak lelkesedni. Mivel vonzhatnók őket? Gazdasági, politikai és erkölcsi válságunkkal?
Ha mégis feltételezzük, hogy a mozgalom eredménnyel jár, a nemzet sorsát érintő következmények akkor is túl kockázatosak lennének. Besszarábia visszacsatolása egy éppoly számos és jól szervezett kisebbséget hozna az országba, mint amilyen a magyar s ez az orosz kisebbség a magyarral egyesülve bármikor fölvethetné az ország föderalizálásának követelését.”
Hazafias kételyek
„Ha van ma a román sajtóban egyöntetűség, az elsősorban Besszarábia kérdésében érhető tetten” – írja Dan Timotin a 22-ben. „A Romania Maretól, az Azi-on, az Adevarulon, a Cotidianulon át a Romania Liberáig senki nem habozik: álljunk ki a Pruton túli testvéreink mellett, harcoljunk az oly régen megálmodott egyesítésért, javítsuk ki a történelem balfogásait. Nem lenne kifogásom ez ellen, ha a kisördög nem azt súgná, hogy bármit gondolnánk, hangos szóval amúgy sem lehetne kimondani.
Anyám családja Chisinau vidékéről származik. 1940-ben az éjszaka leple alatt hagyták el házukat, s egy nagybácsiról, aki vonakodott ezt megtenni, a család többé nem hallott semmit. A Pruton túl ma is élnek rokonaim. Mikor meglátogatnak, álmodozva beszélnek az egyesülésről, de azt is elmesélik, hogy a falvakban az emberek inkább ellene vannak, hogy a Snegur (a Moldvai Köztársaság elnöke) ügyes és jó diplomata, mert eddig sikerült elkerülnie a vérontást, de a dolgok bonyolultabbak, mint ahogy innen hinnők.
Tekintsem őket árulóknak? És mi tudjuk egyáltalán, hogy mit akarunk? Akarjuk azt a Transznisztriát, mely soha nem volt a mienk? A két világháború közti Nagy-Romániát akarjuk Bugeackal együtt, ahol a románok soha nem voltak többségben; Észak-Bukovinával, ahol sajnos már nem azok? A Kvadrilatert, melyet 1913-ban stratégiai megfontolásokból kaptunk meg, s ahol a „kisebbségekkel szembeni bánásmódunk” nem volt – finoman szólva – dicséretes? Talán egyéb románok által is lakott területekre is gondolunk? És főként: valóban szentségtörés volna szóba hozni ezeket a dolgokat?
Nem vagyok hajlandó semmit feltétel nélkül elfogadni. És úgy vélem, hogy ez a normális magatartás, melyet az értelmiségnek választania kell.”
Az Express Magazin a széles olvasóközönség számára írt, bulvárba hajló hetilap, a 22 a román értelmiségi elit legfontosabb sajtóorgánuma. Az, hogy két ennyire elütő kiadvány jut egyszerre hasonló következtetésekre, minden kétséget kizáróan a román szellemi élet egészére jellemző erjedés újabb jele.
A mélyen meggyökerezett előítéletekre utal azonban, hogy a fentebb idézett állásfoglalásokat követően az írószövetség reprezentatív lapja, a Romania Literatura Mi történik Besszarábiában? címmel Constantin Pricop tollából Mircea Snegurt élesen támadó cikket tesz közzé.
„A helyzet némiképp hasonló a romániaihoz. Egy politikai csoportosulás (melyet főként volt kommunisták és a titkosszolgálatok emberei alkotnak) kihasználta a tömeg elégedetlenségét, hogy hatalomra kerüljön és megkapaszkodjon. Ettől a pillanattól kezdve a fő cél a hatalom megtartása. Minden eszközzel, az államhatalom, a tömegtájékoztatási eszközök stb. felhasználásával. Az egyesülés meghiúsítása mára a hatalom megőrzésének egyetlen módozatává vált. Nem számít, hogy ez a besszarábiai románok rovására történik. Akik a románellenességét képviselik, Stefan cel Mare utódjának szeretnék magukat beállítani, pedig csupán Sztálinnak – a moldvai állam feltalálójának – követői.”
Az egyesülésellenesség a szerző szerint nem egyéb, mint románellenesség. Az egységes nemzeti állam szempontjából – természetesen. A szerzőnek azonban másmilyen szempontja nincs.
S miközben e sorokat írom, Transznisztriában fegyveres harcok folynak. És a besszarábiai fejleményeknek meghatározó, sőt döntő szerepe lehet a román nemzeti tudat jövőbeli alakulásában.
(Sepsiszentgyörgy)
- Külföld [6]