A most oly divatos – és sokak által nagyon is vágyott, jó és rossz értelemben igencsak százféleképpen hasznosítható – regionalizmus eszméjét is illusztrálhatná többek között az Ernst Múzeumban nyílt kortárs horvát képzőművészeti kiállítás, mely azonban inkább „csak” jó és komoly, igen komoly tárlat. Nem véletlenül hangsúlyozom a jelzőt: valami különös és egyszerű komolyság sugárzik a munkákból, ami nem pusztán annyit jelent, miszerint nyoma sincs a cirkusznak, a kacsataréjos svádának meg a mókázós metafizikának, hanem hogy a művek nem a pillanatot kínálgatják az időnek és a helynek kiszolgáltatva. Lehet persze, hogy ez is táj- és fajspecifikus dolog, de nemigen tudom elképzelni, hogy valóban és általánosan így lenne, inkább azt hiszem, hogy a zágrábi Davor Maticevic válogatási szempontjai ilyen eredménnyel működtek.
E szempontok alapján egyrészt a húszas-harmincas, majd a hetvenes évek nagy tendenciáinak továbbélése és módosulásai, másrészt pedig egy általános irányultság kap képet a tárlaton, mely tehát – végeredményben – kettős értelemben ad keresztmetszetet a horvátországi képzőművészetről: a kontinuitás felvillantásával egyrészt időben, a tendenciák elősorolásával – másrészt – az aktualitást illetően.
A húszas években a horvát művészet egyik jellegzetes vonása a konstruktivizmus iránti érdeklődés és érzékenység volt. Az affinitás ötvenes-hatvanas évekbeli tatlini és némiképp az arte poverát is megelőlegező „szegényes” és lírai változatát illusztrálják Ivan Kozaríc szobrai, melyek sajátos sorozatot alkotva húzódnak végig az időn: spirituálisán a húszas évektől, materiálisan az ötvenes évektől napjainkig. A konstruktivizmusból „áramvonalasodott” emblematikus és szeriális munkáival már egy – ugyan nem sokkal – későbbi korszakra utal Julije Knifer meandersorozatával, mely megjelenik land art tervként és a minimál arthoz átvezető szigorú frízként is. A geometrikus tendenciákat napjainkban összefoglalni és meghaladni igyekvő furcsa szintéziskísérlet felemás eredményeiről Dusan Juric munkái révén értesülhetünk: op-artos és Hencze Tamás régebbi felületeit ismétlő-idéző munkái a raffinált vagy legalábbis annak szánt dekorativitás csődjét reprezentálják.
Ahogy a konstruktivizmus a húszas évektől hagyományozódik, a konceptuális művészet a hetvenes évek elejétől, ám a tradíciók megszületésében és kibomlásában alapvető különbség van. A geometrikus tendenciák a két háború között meghatározott „központokban” és azok körül alakultak ki, míg a koncept art már szinte teljesen univerzalizálódott, így elvileg és formailag nemigen lehet sajátosságként „kezelni”, sokkal inkább irányultságát, a művészeten kívüli területek iránti fogékonyságát vizsgálhatjuk. Magyarul: a politika és a szociológia hangsúlyait, azt a nyomatékot, mellyel ezek megjelennek a művészetben. Ennek érvényében a közép- és dél-európai konceptuális művészek, akiket a hetvenes években például az Új Symposion vagy a szoros személyes kapcsolatok révén volt szerencséje megismerni Magyarországon annak, akinek volt ehhez szerencséje – épp ezért tudnánk mi most hiányzó neveket sorolni, de minek, örüljünk a megmutatkozóknak –, nos tehát az itteni konceptualisták meg a jugoszláviaiak (mert akkor azért az még, hogy a délszlávságon belül ki kicsoda, legalábbis erről nézve egyáltalán nem volt annyira fontos és megkülönböztethető) a helyzettel szemben elfoglalt pozíciójukat és e pozíció megfogalmazásának minőségét illetően voltak mások, speciálisak és sajátlagosak. Sajátlagosabbak, mint a nyugodtabb nyugatiak. A koncept tehát nem stiláris, hanem eszközértékét tekintve lett hagyománnyá, s most éppen a háború aktualizálta ezt a tradíciót. Vladimír Gudac tragikomikus posztkonceptjei a műforma klasszikus eszközeit vegyítik az assemblage és az installáció díszleteivel, Dalibor Martinis pedig a videóval teszi drámaivá egy halott operatőr utolsó, végül is konceptuálissá lett felvételeit.
A kiállítás legjelentősebb darabjai azonban – mármint számomra – mindenképpen azok, amelyek időn és aktualitáson meg a földrajzi tradíciók tagadhatatlanul meglévő és működő erején-hatásán túltették magukat, vagy legalábbis föloldották azok közhelyességét.
Goran Petercol kevéskének mutatkozó, egyszerű, majdhogynem jelentéktelen hasábja és drótszála a fény révén hihetetlenül felgazdagszik, s már-már testét vesztve omlik szét a térben vagy ír bele különös grafikát. Ante Rasic ormótlan és mégis finom, hatalmas és mégsem bombasztikus munkája (Nyári éjszaka) megfogalmazható és csak sejthető ellentéteknek ad testet, másik munkája pedig (Pillér) jókora iróniával, egyben lírával szól az anyag, az anyagszerűség ellen, miközben alapvető fogalmak – mint a nehézkedés – értékét is kétségbe vonja.
- Kultúra [6]