Az Új Szó c. pozsonyi napilap mindjárt a megjelenés másnapján kommentálta a hírt, de a kommentárba sajnálatos torzítás keveredett. A kommentátor arról elmélkedett, hogy az itteni magyarok miért „örvendenek általános gyűlöletnek”. A Közvélemény-kutató Intézet adataiból azonban pontosan kiderül:
1. Az említett kutatás szerint gyűlöletet érzett más csoportokkal szemben (gyakran + olykor) a Cseh Köztársaság lakosságának 38 százaléka és a Szlovák Köztársaság lakosságának 21 százaléka. A konkrétan megnevezett csoportokkal szembeni ellenszenv kinyilvánítása már csak a megkérdezettek ezen csoportjára vonatkozik.
2. Azoknak aránya, akik a vizsgált szlovákiai mintában magyar polgártársaikkal szemben ellenszenvet tápláltak, mindössze 9,24 százalékot tett ki, nem pedig 44 százalékot, ahogyan azt az Új Szó kommentárja írta.
A cigányság szomorú elsőbbsége
A magyarok iránt táplált ellenszenv aránya ugyan magasabb a cigányok iránti ellenszenv hányadánál, ennek oka azonban minden bizonnyal az, hogy a kérdés a gyűlölet „nemzetiségi”dimenziójára vonatkozott; a cigányokat viszont nálunk nem mindenki tekinti önálló nemzetiségnek. Számos más vizsgálat alapján ugyanis köztudott, hogy az összes nemzetiségi és etnikai csoport közül épp a cigányokkal szembeni magatartás a legelutasítóbb. Az ellenszenv és a szociális távolságtartás a cigányokkal szemben, sajnos, igen erős – de így van ez Csehszlovákián kívül, Közép- és Kelet-Európa más posztkommunista országaiban is. Ezt tükrözi például a Times Mirror központ által végzett nagy nemzetközi közvélemény-kutatás is (l. Beszélő, 1991. szeptember 14.).
Összehasonlították, hogyan változott az elmúlt években a csehszlovákiai nemzetiségi gyűlölet.
– 1987 márciusában Csehszlovákia lakosságának 34 százaléka érzett gyűlöletet más nemzetiségűekkel szemben;
– 1989 szeptemberében 36 százalék;
– 1991 januárjában 40 százalék;
– 1992 januárjában 32 százalék (egész Csehszlovákiára számított átlag).
A legutóbbi adat arról tanúskodik, hogy az elmúlt évhez képest a nemzetiségi gyűlölet érzése mérsékelten csökken.
De hasonlítsuk össze a nemzetiségi gyűlöletet a fajgyűlölettel! Az 1991 novemberéből származó közvélemény-kutatási adatok szerint „más fajjal szemben gyűlöletet” az elmúlt fél évben (gyakran + olykor) a Szlovák Köztársaságban megkérdezettek 37,4 százaléka, a Cseh Köztársaságban 52,8 százaléka (a csehszlovákiai átlag 47,7 százalék) esetében regisztráltak. Ugyanebből a kutatásból azt is pontosabban megtudhatjuk, ki ellen irányult ez a gyűlölet.
A felmérés 1320-as mintájából a cigánysághoz való viszonyát „nagyon jónak + inkább jónak” a Cseh Köztársaságból a lakosságnak csupán 4,5 százaléka értékelte, a Szlovák Köztársaságból pedig 10,6 százaléka (a csehszlovák átlag 6,5 százalék); ezzel szemben „inkább rossznak vagy nagyon rossznak” a Cseh Köztársaságban a lakosság 70,4 százaléka, a Szlovák Köztársaságban a lakosság 60,5 százaléka (a csehszlovák átlag 67,2 százalék).
Nincs „általános magyargyűlölet”
Ami a nemzetiségekhez való viszonyt illeti,
1. A magyarokhoz való viszonyt „nagyon jónak + inkább jónak” értékelte a Cseh Köztársaságban a megkérdezettek 36,1 százaléka, s a Szlovák Köztársaságban 38,8 százaléka (a csehszlovák átlag 37,0 százalék); „inkább rossznak és nagyon rossznak” a Cseh Köztársaság lakosságának 5,9 százaléka, a Szlovák Köztársaság lakosságának 20 százaléka (a csehszlovák átlag 10,5 százalék). A Cseh Köztársaság és a Szlovák Köztársaság lakosságán belül egyaránt 37,3 százalék értékelte a magyarokhoz való viszonyát „sem jónak, sem rossznak”.
2. A magyaroknál valamivel rosszabb helyzetben vannak a lengyelek (a „rossz viszony” csehszlovák átlaga 15,1 százalék), a németek (a csehszlovák átlag 11,6 százalék); ezzel szemben kissé jobb helyzetben vannak a zsidók (csehszlovák átlag: 7,3 százalék), az ukránok és a ruszinok (csehszlovák átlag: 6,3 százalék).
A nemzetiségi viszonyokat már hosszú ideje figyeli a Szlovák Statiszitkai Hivatal mellett működő Közvélemény-kutató Intézet is. Ellenőrzésként érdemes az ő reprezentatív vizsgálatukból is idézni:
„Barátinak vagy inkább barátinak” értékelte a szlovákoknak a Szlovákiában lakó magyar nemzetiséghez való viszonyát 1984-ben 61 százalék, 1990-ben 55 százalék, 1991-ben 48 százalék; „közömbösnek” (tehát sem jónak, sem rossznak) 1984-ben 23 százalék, 1990-ben 24 százalék, 1991-ben 28 százalék; „inkább ellenségesnek + ellenségesnek” 1984-ben 16 százalék, 1990-ben 21 százalék, 1991-ben 24 százalék.
Ha figyelembe vesszük, mennyi politikai vetülete van e jelenségnek, ezt az eredményt egészében véve nem kell katasztrofálisnak tartanunk. A nemzetiségileg vegyes dél-szlovák területen élő szlovákok ezt a viszonyt sokkal jobbnak érzékelik.
1990 szeptemberében, tehát mielőtt a nyelvtörvényt a szlovák parlament tárgyalta volna, az e területen élő szlovákok 74 százaléka és az e területen élő magyarok 85 százaléka jónak értékelte a kölcsönös kapcsolatokat, a szlovákok 21 százaléka és a magyarok 9 százaléka pedig rossznak; s ez a kép néhány hónappal később sem változott jelentősen, Dél-Szlovákia lakosai közül a szlovákok 70 százaléka, a magyarok 87 százaléka értékelte „barátinak + inkább barátinak” a kölcsönös kapcsolatokat.
A Times Mirror említett közvéleménykutatása megállapítja, hogy a közép-európai és a kelet-európai posztkommunista társadalmak jelentős rosszindulatot mutatnak a saját területükön élő etnikai kisebbségekkel szemben. Szerintük a lakosságnak legalább 40 százaléka ellenszenvet mutat saját legfontosabb nemzeti vagy etnikai kisebbségeivel szemben. A jelentés azonban megjegyzi, hogy a lengyelekkel szembeni német magatartás és az észak-afrikaiakkal szembeni francia magatartás is hasonlóképpen negatív. Ez azt igazolja, hogy a fejlettebb országok sem tudtak megbirkózni az etnikai feszültségekkel; eszerint nekünk is meg sokáig lesznek problémáink. A különbség talán abban van, hogy Nyugaton ezek a feszültségek rendszerint nem veszélyeztetik a demokratikus rendszer alapjait – még akkor sem, ha leküzdésük olykor keservesebb, és már jóval több áldozatot követelt, mint más országokban.
A szlovákok és magyarok közötti viszonyt Csehszlovákiában a több száz éves szlovák–magyar múlt és a jelenlegi cseh–szlovák–magyar politika „érzékeny pontjai” terhelik. Ez a viszony nem ideális, türelmetlen szélsőségesek vannak mindkét oldalon. Azonban végképp hamis beállítás, hogy akár a magyaroknak, akár a szlovákoknak valamiféle illuzórikus „nemzeti egységbe” kellene tömörülniük „az elnyomottak” védelme érdekében, akik ráadásul gyakran nem is tudnak arról, hogy populista politikusok elnyomottakként tartják őket számon. A kialakult viszonyok arra végképp nem adnak okot, hogy bárki „mozgósítást” rendeljen el, akár a „szlovák nemzetvédők” az egyik oldalon, akár „a Kárpát-medence valamilyen fegyveres alakulatai” a másik oldalon.
A világnak ebben a szegletében nem léteznek végleges „győzelmek” és „vereségek”. Akármelyik fél próbálja ráerőszakolni a másik félre a saját akaratát, óhatatlanul konfliktust eredményez. A magyarok és a szlovákok több évszázadon át alapjában jól együtt tudtak élni, egészen addig, amíg az egyik fél, ebben az esetben a magyar, meg nem próbálta kivívni a „végleges győzelmet” vagy valamiféle „végleges megoldást”. Azóta, sajnos, közös történelmünk nem halad együtt, aszinkronba került. Paradox módon csak a kommunizmus „ajándékozott” relatíve azonos feltételeket mindegyikünknek. Szomorú lenne, hogyha ezt a paradox relatív kedvezményt a legközelebbi évtizedben nem tudnánk kihasználni. Persze politikai akarat, kedv és bátorság kell ahhoz, hogy azt keressük, ami összeköt bennünket, s nem azt, amit elválaszt. És, természetesen, ne hívjuk elő a szellemeket, ne tápláljuk mesterségesen a veszélyeztetettség érzését, ha erre nincsenek bizonyítékok. Ez is mindkét félre érvényes.
Kötőjel vagy elválasztójel?
A pozsonyi Társadalmi Elemzések Központjának legutóbbi, 1992. januári vizsgálata a szomorú adatok mellett néhány biztatót is bemutat:
1. Szlovákia lakosai (a válaszadók 1308-as mintája) ma jobban akceptálják a kétnyelvű feliratokat a vegyes lakosságú területeken (1990. október: 25 százalék; 1991. május: 32 százalék; 1992. január: 38 százalék).
2. Jobban elfogadják a közintézmények kétnyelvűségének szükségességét a vegyes területeken (1990. október: 45 százalék; 1991. május: 48 százalék; 1992. január: 56 százalék).
3. Viszonylag nagymértékben egyetértenek azzal, hogy a szlovákok és magyarok rossz viszonyát Dél-Szlovákiában főleg azok hangsúlyozzák, akik nem ott élnek (55 százalék).
4. A kritikus nyilatkozatokkal együtt is Szlovákia lakosságának 42 százaléka hisz abban, hogy a magyar polgárok számára Szlovákia java éppolyan fontos, mint a szlovákoknak.
Az 1989. novemberi eufóriának már régen vége. A pozsonyi főtéren történtek egyes pillanatai ma már inkább csak a régmúlt színes képeinek tűnnek. „Nagyon ideges voltam” – emlékezett vissza később Grendel Lajos magyar (szlovák? európai?) író akkori felszólalására. „Ki tudja, mennyire mérgezte meg az emberek lelkét a nemzetiségi konfliktusok réme. De idegességemet kis idő múlva a megkönnyebbülés érzése váltotta fel. A tömegből egyszer sem hangzott fel fütty vagy csípős megjegyzés. Úgy tűnt, hogy azokban a pillanatokban a nacionalizmus meghalt.” Sajnos, nem halt meg. De szerencsére nem is győzött, legalábbis egyelőre. A tömeg a főtéren – igen, ugyanazon a téren, ahol később tábort vert az áporodott nacionalista rituálé – akkor magyarul azt skandálta: „Keszenem!”
Bár már régen nem tápláltunk olyan kommunista illúziókat, hogy képesek vagyunk „a szélnek esőt parancsolni”, annyit azért remélhetünk, hogy a jövőt befolyásolni tudjuk. Például azzal, hogy helyesen számoljuk össze a százalékokat.
(Fordította: Hamberger Judit)
- Külföld [6]