„Mások’ nézeteinek szolgai lemásolása pedig önálló philosophiát nem állapíthat meg. Ha philosophiai meggyőződéseinket geographiai helyzet, a’ latin s német nyelv’ ismerete, s a szomszédinknál történetesen fölkerekedő rendszerek’ majmolása határozza: úgy nem az igazság, hanem történetes ismeretek által vezéreltetünk. […] Illy úton igaz philosophiához lehetetlen jutni.”
(Szontagh 1839, 276–7.)
„Azt lehetne hinni, hogy hiszen a nyugati nemzetek filozófiájában készen találunk mindent, a mire szükségünk van. Igen mindent, csak magunkat nem, csak a magyar nemzeti eszmét nem. […] A filozófiával majdnem ugy vagyunk mint a költészettel: az idegen nemzetek poétái nem a mieink, de a filozófiáik sem. Műveik leforditása igen hasznos és nagy költői műveké különösen kiszámíthatatlan nyereség lehet: de a konszumálás még nem productió.”
(Palágyi 1885b, 28.)
A két gondolat figyelemreméltóan egybecseng, noha jelentős időbeli távolság választja el őket egymástól, ráadásul szerzőiket sem igen szoktuk együtt emlegetni. Az első idézet a reformkorból való: szerzője a korszak karakterisztikus, sokfelé kalandozó alakja – a hazai tudományosság preszcientikus korszakának jellegzetes figurája – Szontagh Gusztáv. A második szövegrészlet a századvégen keletkezett: később, a századfordulót követően ismert bölcselővé váló Palágyi Menyhért irodalmi publicisztikájából származik. Hiába azonban a két szöveg és a két szerző távolsága: a két gondolat lényegében mégis megegyezik egymással. A magyar filozófia – állítja egybehangzóan mindkettő – nem származhat idegen filozófiákból: sajátképpen nemzeti tartalmakra kell épüljön. A filozófiában a recepció nem valamiféle legitim útja a gondolatok közlekedésének: legfeljebb ha kiegészítő szerepet játszhat. A magyar filozófiának önálló, a nemzeti szellemet kifejező, sajátosan „nemzeti filozófiának” kell lennie.
Írásunk ezt az elképzelést járja körül: a két idézett gondolkodó nemzetfogalmát, a nemzeti kultúraépítés feladatairól vallott felfogását és a „nemzeti filozófiáról” megfogalmazott elképzelését veti össze egymással. A két gondolkodó természetesen egymástól határozottan eltérő korszak képviselője, és világosan különböző filozófiai előfeltevések alapján áll. A nyugalmazott katonatisztként irodalmi munkásságba kezdő – bölcseleti tanulmányok és irodalomkritikai cikkek mellett szépirodalmi kísérletekkel előálló és mezőgazdasági értekezéseket közzétevő – Szontagh Gusztávot (1793–1858) a reformkor és a neoabszolutizmus kora meghatározó bölcseleti irányzatának, az egyezményes iskolának a gondolkodójaként tartja számon a filozófiatörténet-írás: eklektikus forrásokból táplálkozó bölcseletét maga „nemzeti harmonisztikának” tekinti. A századvég–századforduló szellemi életének egyik legeredetibb alakjaként ismert Palágyi Menyhért (1859–1924) érdeklődése természettudományos tanulmányok után előbb az irodalomkritika-esztétika felé fordul, majd a filozófiánál állapodik meg: határozott metafizikai alapra épülő antidualistamonista teoretikus elképzeléseket tükröző ismeretelméleti-logikai, illetve tér- és időelméleti munkákat követően a vitalista filozófia megalapozásában vállal szerepet. A két gondolkodó ugyanakkor, úgy tűnik, ugyanazon nemzetfogalom örököse, a nemzeti kultúraépítés feladatairól egymáshoz szerfölött hasonló elképzeléseket fogalmaz meg, és a magyar filozófia par excellence nemzeti jellegéről is rokon nézeteket vall.
Esszénk három rövid gondolatmenetre tagolódik. Előbb a két gondolkodó nemzetfelfogását vizsgáljuk meg, majd a nemzeti kultúráról vallott nézeteiket szembesítjük egymással, végül „nemzeti filozófia”-koncepcióikra vetünk pillantást.
Nemzet
A két nemzetfogalom egyaránt a herderi nemzetfelfogás valamiféle örökösének látszik. Szontagh is, Palágyi is sajátképpen nemzeti keretek között határozza meg saját tevékenységét: Szontagh elsősorban a – szépirodalmon kívül tudományos-filozófiai műveket, sőt, politikai szövegeket is magában foglaló – „nemzeti literatúra” kritikusaként fogja föl a saját szerepét (Mester 2004), Palágyi pedig az egész nemzeti kultúra valamiféle átfogó szervezőjeként igyekszik föllépni (Bogdanov 2004). A kultúrát ilyenformán mindketten par excellence nemzeti képződménynek tekintik, a nemzet fogalmát ezenközben közvetlenül adott, reflexióra ezért nem is igen szoruló fogalomként kezelik. A nemzet az egyetlen, kizárólagos és szükségszerű közösségi keret a számukra, minden bölcseleti-társadalmi kérdésfelvetés „természetes” meghatározója: valódi reflexió tárgyává így voltaképp alig tehető. Szontaghnak kevés írása van, ahol a nemzet vagy a nemzetiség fogalma ne szerepelne, a nemzetfogalom teoretikus reflexióját azonban igen ritkán érzi szükségesnek. Palágyi, hasonlóképp, egy helyütt, árulkodó módon, egyenesen a nemzetfogalom racionális megragadásának szükségtelensége mellett érvel: „Érezni kell, hogy mi a nemzet és akkor bölcseleti fogalma megvilágosodhatik előttünk.” (Palágyi 1908, 32.) Amikor azonban mégis reflektálják nemzetfelfogásukat, érvéléseik mélyén az emberiség és a nemzetiség összetartozását előfeltételező, herderi nemzetfogalom húzódik meg: az emberi nem egységét tehát különbségeiben látják megragadhatónak, az emberi nem különbségei ellenben az egységére utalnak vissza a szemükben.
Szontagh eredetileg még a régi nemzetkarakterológiából indul ki. A magyarság nemzetkarakterológiai vonásaként az „államalkotó képességet” előtérbe állítva, az ő koncepciójában a herderi nyelvi-kulturális nemzetfogalom a politikai nemzetfogalom jegyeit is magába olvasztja. Kiterjedt életművének egyetlen nemzetdefiníciója – a „[n]emzet azon népesség összessége, melly közös független álladalom és haza által összekötve, önálló polgári társasággá alakult ’s történetileg (geschichtlich) mint egy erkölcsi személy, saját politikai életet él” (Szontagh 1843, 163.) – a nemzet fogalmának számos elemét fölvonultatja. A nemzet eszerint egyfajta kollektív szubjektum („erkölcsi személy”), közös államisággal („álladalom”) és területtel („haza”), polgárosodással („polgári társaság”) és történetiséggel („történetileg”). A definícióhoz csatlakozó kérdésre adott válasza azonban már határozottan leegyszerűsíti a koncepciót: a nemzetet egyrészt a saját államisággal, másrészt a nyelvi-kulturális azonosságtudattal határozza meg. „Mármost mondjuk ki: mi a nemzetiség és a népiség leglényegesb bélyege s legmélyebb alapja? Különválva egymástól s elvontan tekintve: az álladalom és nyelv; mert velük együtt él és tenyészik a nemzet.” (Szontagh 1843, 166.) Az önálló államiság hangsúlyozása egyrészt tehát a politikai szupremácia igényét körvonalazza. Egy hazában több nép élhet ugyan, nemzet azonban csak egy: az, amelyik a „hazát szerző” és „álladalmat alkotó” népből fejlődött ki. A honszerzés és államalkotás emeli föl a népet nemzetté, „ráütvén a szerzett honra, alkotott álladalomra s a nyilvános polgári élet folyamára nevét, jellemét s nyelvét. Tehát csak a honszerző népnek van saját nemzetisége, a többinek egyedül kölcsönzött, ráruházott.” (Szontagh 1843, 164.) A nyelvnek a nemzet végső alapjaként való felfogása pedig, másrészt, a kultúrnemzeti nemzetkoncepciót hozza be az érvelésbe. „Minthogy tehát a nemzetiség gyökere a népiség, s ennek legsajátabb tulajdona s létege a nyelv: a nemzeti nyelv fenállása a nemzet s nemzetiség fenállásának szintolly lényeges elmellőzhetetlen feltétele, mint a független álladalom.” (Szontagh 1843, 167.)
Az így felfogott nemzet sajátos küldetést teljesít: az emberiség egyetemes feladatait valósítja meg a maga különös módján. Az a hivatása, hogy a maga sajátosságait kifejtve az egyetemes emberi megvalósításához járuljon hozzá. A nemzetnek, úgymond, „nem csak létezni, hanem mint az emberiség részének, örök rendeltetése valósításán is munkálni kell”. (Szontagh 1843, 184.) A herderi humanitáskoncepció nyomán megfogalmazott kérdésre – „mi tehát a magyar nemzetnek feladata európai s világpolgári tekintetben?” – határozott válasz születik. „Az európai nép világrendeltetése az emberiségnek a haladás pályáján utat törni, előmenni, a polgárosodást világszerte terjeszteni; a magyarnak, mint europai népnek, feladata tehát, a művelt nemzeteket e tekintetben utólérni s velök karöltve mint új tényező – megszaporítván azokat egy lelkes keleti családdal – az emberi nem örök rendeltetése előmozdításán munkálódni.” (Szontagh 1843, 136–7.) Az új nemzet haladását nem akadályozhatja megkésett indulása, sajátos rendeltetését pedig nem kérdőjelezi meg kicsiny volta. A kései indulás nemhogy hátrány lenne: kifejezetten előnyösnek mondható: „Az elülmenőnek utat kell törni, s így sokkal több akadályokkal küzdvén, nem haladhat olly sebesen, mint a követő, ki nyomdokaiba léphet.” (Szontagh 1843, 137.) A nemzet nagysága vagy kicsisége pedig nem döntő kérdés: „fő dolog a belső élet s kifejlés élénksége s belterje (intensio)” (Szontagh 1843, 167.).
Palágyi még ennyire sem érzi szükségesnek a maga nemzetfogalmának reflektálását. A nemzeti gondolat jegyében születő publicisztikai munkásságában így a legkülönbözőbb nemzet melletti érvelésekkel találkozunk. A nemzeten kívüli – nemzeteken túli – fogalmakban való gondolkodást egyszer logikai lehetetlenségként utasítja el: „Az »Ember« nem jelentkezhetik másképen, mint az »ember«-ekben. Az általános mindig a különösben nyer életrevalóságot: oly tétel ez, mely magyarázatra nem szorúl. A ki a fajnak független életet tulajdonít az egyedektől, s az egyedeknek független létet a fajtól, az megbontja az emberi észt.” (Palágyi 1896b, 49.) A nemzet jelenségét máskor megkerülhetetlen tapasztalati tényként rögzíti: a szociológia tudománya például „csakis abból indúlhat ki, amit a mindennapi és mindenki számára hozzáférhető szemlélet eléje tár, hogy t. i. egy nemzet fiai vagyunk és hogy e nemzet be van iktatva a többi nemzetek művelődésének rendszerébe. Józan tapasztalat alapján állva, a társadalomtan más alapvető tényből nem indulhat ki, mint hogy együttműködő és egymással kölcsönhatásban élő nemzetek alkotják az emberiséget.” (Palágyi 1908, 30.) Akad példa rá, hogy a pozitivista-szociáldarwinista argumentációt idéző megfogalmazásokat használ: „[a] történelem a nemzetek harczát, versenyét tárja elénk” (Palágyi 1896b, 50.).
Érveléseinek mélyén azonban mindig a Szontaghéhoz hasonló, herderies, az emberiség és a nemzetiség összetartozását előfeltételező elképzelés húzódik meg. A nemzetek harcának és versenyének eszerint az a tétje, „hogy melyik nemzet képes az általános emberit a maga különös életviszonyai közepett legtökéletesebben érvényre emelni. A nemzeti érzés nem is egyéb, mint egy tágabb családnak abbeli érzése, hogy neki történelmi hivatása van az egyetemes emberi föladatok megoldásában. Minél nagyobb az ilyen családban az egymáshoz való ragaszkodás és minél erősebb benne az általános emberi eszmények megvalósítására irányúló törekvés, annál kiválóbb nemzet alakúl és annál nagyobb szerep jut neki az emberiség történetében.” (Palágyi 1896b, 50.) A reneszánsz óta a világtörténelem sajátképpen nemzeti keretekben megy végbe. A modern nemzeti gondolat értelmében „a nemzetek csak az egymással való közösségben, vagyis folytonos versenyben és kölcsönhatásban fejthetik ki egyediségüket, nem pedig a közösség megtagadása, az elzárkózás és elszigetelődés által”. Mindennek következtében „[m]inden nemzet a maga egyedisége, vagyis a maga természetadta és történelmi helyzetének módja szerint szolgálja az általános emberiségi föladatokat és csak oly mértékben érdemli meg a nemzet nevét, amily mértékben hozzájárul az emberiség örök javainak szaporitásához.” (Palágyi 1909, 112–3.)
Nemzeti kultúraépítés
A nemzeti kultúra nyitottságának vagy zártságának alternatívája: mindkét gondolkodó alapkérdése. A nemzetiség és az emberiség összetartozásának herderies előfeltevéséből mindkettejük számára a nemzet nyitottságának tétele következik, a sajátlagos nemzeti küldetés herderi gondolatának beteljesítése érdekében azonban, szintén mindkettejük meggyőződése szerint, éppen a nyitottság korlátozására van szükség. A nemzet csak úgy felelhet meg a saját fogalmának, a maga sajátos küldetésével csak úgy járulhat tehát hozzá az emberiség közös kultúrkincsének a megalkotásához, ha korlátozza az idegen szellemi termékek befogadását, és önálló szellemi teljesítmények létrehozására vállalkozik. A meggyőződés alapja mindkettejük esetében a nemzetfejlődés útján később elinduló, ám az előtte járó nemzeteket éppen utolérni törekvő nemzet sajátos helyzetével áll összefüggésben. A „fiatal” nemzet eszerint csak úgy válhat „felnőtt” nemzetté, ha megszünteti a korábban óhatatlanul jellemző kulturális recepciót, és autochton kultúrtermelésbe kezd. A folyamatot a „nemzeti literatúra” elemzőjeként fellépő Szontagh a „kezdő literatura” és a „fejlett literatura” szembeállításával írja le, a nemzeti kultúraszervező szerepet magára vállaló Palágyi pedig a tudományfejlődésre kidolgozott – ám valamennyi kultúrterületre érvényesnek tekintett – elmélet keretében ábrázolja.
Szontagh tehát, „kezdő” és „teljesen felvirágzott” literatúra között különböztetve, az előbbiben természetesnek tekinti, az utóbbiban ellenben kizárja a recepciót. A műveltség, magyarázza összefoglalóan, „hagyományi úton terjed el e föld kerekségén; a műveletlen nemzetek a műveltektől kölcsöntik azt, az idegen eszméket eleinte betanúlván mint a gyermekek, utóbb utánozás által saját erejöket gyakorolván, végre önállóan a tudományt s müvészetet művelve” (Szontagh 1843, 185.). A nemzeti kultúrafejlődés kezdeti szakasza tehát szükségképp a recepcióra épül. „A nemzeti irodalmak első csirái idegen eszmék honositásai, másolatok, utánzások.” (Szontagh 1855, 5.) „Kezdő literaturában” tehát „maga a tudomány’ tovább műveléséről szó még nem lehet, mivel az még ismeretlen; az irónak tiszte tehát annak átültetése, honosítása” (Szontagh 1839, 11.). „A müveletlen nemzeteknek ennél fogva a müvészet’ és tudomány’ első magvait a müveltebb külföldről kell kölcsönözniök; minél fogva minden új nemzeti literatura szükségkép utánzással és compilatióval kezdődik; utánzással a müvészetre és compilatióval a tudományra nézve.” (Szontagh 1839, 277.) A fejlett, „teljesen felvirágzott” literatúra ellenben a tudomány fejlesztésének és terjesztésének feladatait kínálja az írónak. Itt az író, „ha a természettől lángésszel ruháztatott fel, a tudomány’ előbbvitelén, haladásán kell munkálkodnia; vagy ha teremtő erővel nem bír, de világos előadással, a feltalálók’ nehéz felfogású, s csak a beavatottaknak írt eszméit, népszerű alakba átöntve terjeszti a nagy tömeg köztt.” (Szontagh 1839, 11.)
Palágyi szerint „[m]inden attól függ [...], hogy mennyire érezzük magunkat önállóknak és mennyiben akarunk nagyobb függetlenségre törekedni” (Palágyi 1885b, 29.). Amit Szontagh „kezdő” és „fejlett” nemzeti kultúra közötti megkülönböztetéssel ír le, azt ő a nemzeti tudományfejlődést ábrázoló, de valamennyi kultúrterületre érvényesnek tekintett magyarázóelmélet keretében fogalmazza meg. Eszerint a tudomány háromszakaszos folyamat során jut el az önállósághoz: a tudományos teljesítmények előbb formai, majd tárgyi, végül módszerbeli önállóság nyomán nyerhetnek teljes autonómiát. „Tudományunk fejlődésmenetében három stádiumot, fokozatot kell megkülönböztetnünk. A fejlődés alsó fokán a tudomány még csak formájában magyar. Az összes tevékenység csak fordításból áll és a legfőbb vita a magyar műnyelv megalkotása körül forog. A fejlődés második fokán a tudomány már tárgyában kezd magyar lenni. A tudósok […] leírják, megmagyarázzák, okaikra vezetik vissza mindazt, a mi a haza természeti és a nemzet életviszonyaira vonatkozik az idő folyamatában. A valódi tudományos élet, az önálló magyar tudományosság azonban csak ott kezdődik, a hol a kutatás módszerében lesz önállóvá, a mikor a buvárlat szelleme annyira megerősödött, hogy a külföld tudományos életétől függetlenül halad biztosan a maga útjain. A mikor a magyar tudományosság nemcsak befogad és átalakít, hanem kölcsönhatásba lép a nyugat tudományos szellemével és így tényezőjévé válik az általános európai haladásnak.” (Palágyi 1885a, 114–5.)
A fejlődést leíró koncepció mindkét esetben – Szontaghnál is, Palágyinál is – normatív elméletté alakul: a nemzeti kultúra fejlesztésének afféle programjává válik.
Szontagh értékelése szerint a magyar nemzeti kultúra éppen most érkezett el a ponthoz, hogy „kezdő literaturából” „fejlett literaturává” váljék. A kultúra fejlődésének kizárólag a recepcióra épülő szakasza véget kell érjen hát: a nemzeti kultúra autochton sajátosságainak kifejtésén van a sor. Mindez három követelményben konkretizálódik: a nemzeti nyelv, az „önállóság” és – a szépirodalom mellett – a teoretikus irodalom fejlesztésének sürgetésében nyer határozott alakot. A „fejlett” „nemzeti literatura” egyfelől nemzeti nyelvű tehát. „[I]degen nyelv s irodalom a műveltséget megindíthatja ugyan, s a felsőbb rendű osztályok s tudósok körében el is terjesztheti, de teljes tökélyre ki nem fejtheti, minélfogva saját nemzeti müvelődésre, a tudományok s müvészetek előbbvitelére, szóval müveltségi haladásra nem használható. […] Idegen nyelvvel s irodalommal a müveltséget meg lehet tehát kezdeni, a meddig az a betanulás és utánzás stádiumain keresztül megy, idegen anyag s forma által tartalomszerzésre s erőgyakorlásra használható; de a tudomány tovább müvelésére, eredeti teremtésre, a müveltség teljes kifejtésére, egyáltaljában nem alkalmazható, erre nincs példa a világtörténetben, erre egyedűl a nemzeti nyelvet lehet használni, mivel egyedűl ez természetes, és saját létege gondolatink-, érzelmeink- s akaratunknak.” (Szontagh 1843, 186–7.) Az „önállóság”, másrészt, „a majmolás szolgai szokásának” „letételét” jelenti. „A compilatio örökké csak azt másolja s ismétli, mi már a világliteraturában létezik; általa tehát a világ’ végeig semmiféle tudományt elébb nem lehet vinni. Ha tehát philosophiai literaturánkban haladni és saját philosophiához jutni akarunk, önálló philosophálásra kell emelkednünk.” (Szontagh 1839, 279.) A „nemzeti literaturán” belül, harmadrészt, a szépirodalom mellett a teoretikus irodalom kifejlődésére van szükség. A „nemzeti literatura” „költészi stádiumából” a „tudományos stádiumba” való átmenet nyomán „literaturánk’ e’ két ágai ezen túl egymással karöltve s egymást támogatva, magasabb fokokra” fognak emelkedni (Szontagh 1839, 278–9.).
Palágyi magyarázóelmélete az idegen tudományok eredményeinek afféle megszűrését követelve alakul normatív elméletté. A magyar tudományosság jelenlegi helyzete eszerint azt igényli, hogy az idegen szellemi termékeket kritikailag földolgozva fogadjuk be. A kritikai hozzáállás hiányában a befogadás nemhogy kívánatos volna: a nemzeti kultúra egyenes veszedelmét jelenti. „Mert évtizedek óta a magyar szellem lapdajátékává vált a nyugoti divatok minden hóbortos szeszélyének. […] Divat űz divatot, utánzás utánzatot és nyomukban egyre sivárabb lesz, egyre aléltabb a nemzeti szellem, mely visszahatás nélkül fogadja be a nyugoti befolyás minden bódító italait.” (Palágyi 1896a, 2–3.) Az idegen kulturális teljesítmények nemzeti kultúrába történő adekvát befogadásának gondolatát különféle metaforák világítják meg: hol a „határellenőrzés” képében, hol a „megemésztés” képében találkozunk vele. A „határellenőrzésnek” megfelelően, „[á]m látogasson csak el hozzánk a nyugati szellem minden újabb irányképviselője, de ne látatlanba, ne csempész útakon, a vizsgálatot kikerülve. Állítsuk meg az országhatáron, kérdezzük meg tőle nyájasan, hol a hazája, miféle nemzetség szülötte, mi a keresetje és részvétteljes érdeklődés által vezéreltetve vizsgáljuk meg kissé tüdejét, máját és veséjét, mert ha baja van szegénynek, a kellő ápolásban óhajtjuk itt részesíteni a szerető vendéglátás minden lovagias szabálya szerint.” (Palágyi 1896a, 3.) A „megemésztés” szerint pedig „[t]áplálkozhatik a magyar szellem az idegen szellem emlőin, de aztán emészsze meg valóban. Válaszsza ki a lényének megfelelőt és dobja magától a haszontalant. A kritika maró lángjában oldja fel mind azt, a mit elsajátitott, hogy valóban vérébe menjen át. Karolja át, ölelje föl mindazt, a mit a nyugat szelleme teremtett, de csak azért, hogy megbirkózva vele a saját nemzeti egyéniségét diadalra juttassa.” (Palágyi 1885c, 692.) Az elvileg a nemzeti kultúra fejlesztésének legitim útját jelentő recepció gyakorlati alkalmazása tehát reflektált-korlátozott kritikai folyamat kell legyen. „A tudományok beolvasztásánál szem előtt kell tartani azt az elvet, hogy csak történetükkel együtt lehet őket más talajba átplántálni. Valamint a fát nem ugy ültetjük át, hogy azt törzsöke alján lefürészeljük, ugy a tudományokat sem lehet történelmi gyökerüktől elvágva más földön meghonosítani. […] Pedig hiába fordítjuk le az ujabb nevezetes jelenségeket, ha nem hozzuk át azt az életcsírát is, melyekből azok kifejlődtek.” (Palágyi 1885a, 129.) Az önálló produkció legelső föltétele ilyenformán a kritikai földolgozás. „A fősuly ebben az egész működésben a magyarázatra, de még inkább a kritikára volna helyezendő. A valódi beolvasztás a kritikával kezdődik. A puszta fordítás csak holt anyagot szolgáltat, melyet megemészthetővé csak a kritikai szellem tesz.” (Palágyi 1885a, 130.) Valójában tehát „nem kellene egyebet tennünk, mint az elfogulatlan kritika álláspontjára helyezkedni az idegen kultura alkotásaival szemben, és már is tényezőjévé válnánk az általános haladásnak. De ha teszem, valaki Kantról nem mondana nekünk egyebet, mint a mit a németek maguk róla akárhányszor elmondottak, az valóban nagyon fölösleges munkát végezne. Mert minekünk önállóknak és eredetieknek mindenekelőtt az idegen munkák megitélésben kell lennünk. Ha még a kritikában sem leszünk függetlenek és folyton csak azt ismételjük, a mi másoknak véleménye, akkor az alkotásban sem válhatunk önállókká.” (Palágyi 1885a, 130.)
„Nemzeti filozófia”
A recepció korlátozására, illetve a kritikai recepcióra építő, kulturális önállóságot követelő koncepció logikájának megfelelően a magyar nemzetnek – ahogy önálló tudományra, irodalomra és művészetre – önálló filozófiára is szüksége van. A „nemzeti filozófia” elképzelése mindkét szerző szerint plauzibilis gondolat tehát: Szontagh is, Palágyi is a bölcseletnek valamiféle sajátképpen nemzeti fogalmát használja. Az elképzelés ugyanakkor Szontaghnál határozottabb körvonalakat ölt, Palágyinál viszont elmosódottabb marad.
Szontagh saját – a tőle iniciált „egyezményes iskola” filozófiájának részeként fölfogott – filozófiáját sajátképpen magyar, „nemzeti filozófiaként” értelmezi. A herderi humanitáskoncepcióból és a recepciót visszaszorító nemzeti kultúraépítési programból számára valamennyi filozófia nemzeti jellege következik. A „magyar filozófia” az ő – a korszak elterjedt mintáit követő (Perecz 2003) – felfogásában nem csupán magyar nyelvű filozófiát jelent, de nem is azonosul csupán a magyar kultúra valamilyen sajátos, újonnan intézményesítendő szférájával: szubsztantíve felfogott, sajátos nemzeti gondolkodásmódot tükröző „nemzeti filozófiának” kell lennie. Az elképzelés kiindulópontja az újkori filozófiák pluralitásának gondolata. „Nem csak egy s ugyanazon philosophia nem létezik, hanem minden művelt nemzet, sőt úgy szólván minden előkelőbb philosophus különbözővel bír.” (Szontagh 1839, 13.) A pluralitás valódi alapját azonban felfogása szerint az egyes filozófiák nemzeti jellege képezi. Sőt, a filozófiát – az irodalom mellett – a nemzeti jelleg par excellence kifejezőjének tekinti. „A nemzetek világszemlélete philosophiában és költészetben nyilvánul”, állítja, „philosophiában gondolkodva fogalmi, költészetben képzelődve képes alakban” (Szontagh 1855, 6.). „A philosophiában mint a költészetben, az kétséget nem szenvedhet, mindenkor a nemzetek gondolkodási, érzési és képzelődési módja tükröztetik vissza.” (Szontagh 1855, 45–6.). Ebben az értelemben a magyar filozófia is sajátképpen „nemzeti filozófia” lesz. A „szabad vizsgálat”, az „önálló philosophálás” nyomán így „saját”, „önálló”, „magyar philosophiával fogunk bírni: azaz tárgyra ugyan nem, de szellemre s előadásra a többi müvelt nemzetekéitől különbözővel, úgy, mint a nyelvszokás megkülönbözteti a német philosophiát a franciától, ezt pedig az angoltól stb.; mert minden nemzetnek képzetmódja, mint az egyedeké, különböző” (Szontagh 1839, 279–80.). A magyar „nemzeti filozófia” legmélyebb alapját a sajátos nemzeti gondolkodásmód képezi: a nemzet középponti fekvése nyomán kialakult, az „érzékiség és ész köztt ritka egyensúlyt” (Szontagh 1839, 281.), az „érzékiség, érzemény és ész közt” „szerencsésebb arányt” és „öszhangzást” mutató (Szontagh 1855, 7.) nemzeti szellem nyújtja. Az így megalapozott „nemzeti filozófia” pedig – az elmélet megfogalmazója nem hagy kétséget felőle – természetesen a saját maga kidolgozta filozófia lesz. Ez az „egyezményes nemzeti harmonisztika” – a maga spekulativitásellenes beállítottságával és az egymással ellentétes felfogások között közvetíteni igyekvő programjával –, úgymond, a régen várt, a magyar nemzetkarakterrel adekvát, sajátképpen magyar bölcselet (Erdélyi 1981, Vajda 1937).
Palágyi gondolkodásában a sajátosan magyar „nemzeti filozófia” követelése hasonlóképpen megfogalmazódik ugyan, tartalmi összetevői azonban elmosódottabbak maradnak. Egyfelől tehát felfogásában a filozófia fogalmilag nemzeti jellegű szellemi képződmény. Ráadásul meggyőződése szerint nem csupán az egyik kultúrterületet jelenti a többi között: a kultúraépítés középponti szféráját képezi. Mint a tudományszervezés központosítását követelve határozottan megfogalmazza: „Ezt a központosítást pedig csak a bölcselet vállalhatja magára: az a bölcselet, melyről mi gyakran józan eszünkre hivatkozva oly kicsinylőleg beszélünk.” A gondolatmenet a filozofikus német és a „filozófiaellenes” magyar gondolkodást szembeállító toposzt egyszerre fölhasználva és vitatva mondja, hogy „[m]aguk a németek is nagyon idegenkednek ma a bölcselkedéstől, de ők tehetik, mert ők annakidején már eleget filozofáltak. Ők megengedhetik maguknak azt a luxust, hogy a filozófiát fitymálják, mert ő nekik van filozófiájuk, de minekünk ez idő szerint a tudományok között a bölcseletre kellene a fősúlyt fektetnünk, mert csak ez tehet bennünket képessé a tudományok magvát átültetni és csak ez szervezi munkásságunkat egységesen és központosítja az erőket tervszerüen olyformán, hogy később a nagyobb és nagyobb munkafelosztásra is áttérhetünk, sőt még az erőszétforgácsolás sem igen válhat ártalmunkra.” (Palágyi 1885a, 130.) Másfelől azonban az így körvonalazott magyar „nemzeti filozófia” programatikusan nem nyer határozott alakot. Palágyi publicisztikájából és esszéisztikájából csak annyit tudunk meg róla, hogy kritikailag viszonyul az idegen gondolatokhoz, és önállóságra törekszik. Hogy tartalmilag mit is foglaljon magába, arra nézve nem itt kapunk válaszokat: Palágyi bölcseleti műveiből kell kiolvasnunk őket. Ezek a művek sehol sem utalnak közvetlenül a „nemzeti filozófia” meghirdetett programjára, lényegi törekvésük azonban minden esetben pontosan ez: a kritikai befogadáson alapuló, önálló bölcseleti álláspont kialakítása. Ebben az értelemben mind korai, ismeretelméleti-logikai, illetve tér- és időelméleti munkái, mind kései, vitalista fordulata után – ironikus módon: már kizárólag német nyelven – született művei a befogadott gondolatok kritikai átformálását valósítják meg: az előbbiek az antimetafizikai pozíció metafizikai bírálatára és a dualista elméletek monista kritikájára építve próbálkoznak önálló bölcseleti álláspont kialakításával, az utóbbiak egyfelől a mechanikai, másfelől a pszichológiai megközelítésekkel szemben igyekeznek sajátképpen „vitalista” megközelítést érvényesíteni (Bogdanov 2004, 98–9.; Hell–Lendvai–Perecz 2000, 53–61.).
Ebben az értelemben Szontagh és Palágyi filozófiája a „nemzeti filozófiai” hagyomány (Perecz 2002) két különböző teljesítményeként értelmezhető: bölcseletüket a tőlük maguktól kialakított-formált „nemzeti filozófiai” koncepció egymástól eltérő megvalósulásaként lehet szemlélnünk tehát.
Irodalom
Bogdanov Edit: Művészetelméleti gondolatok befogadása és kreatív átalakítása Palágyi Menyhért filozófiájában. In Békés Vera (szerk.): A kreativitás mintázatai: Magyar tudósok, magyar intézmények a modernitás kihívásában. (Recepció és kreativitás) Budapest, Áron Kiadó, 2004. 97–101.
Erdélyi János: A hazai bölcsészet jelene [1857]. In Erdélyi János: Filozófiai és esztétikai írások. (A magyar irodalomtörténetírás forrásai, 10.) Budapest, Akadémiai Kiadó, 1981. 25–102.
Hell Judit – Lendvai L. Ferenc – Perecz László: Magyar filozófia a XX. században: Első rész. Budapest, Áron Kiadó, 2000.
Mester Béla: Szontagh Gusztáv és a magyar filozófia fogalmai. In Mester Béla – Perecz László (szerk.): Közelítések a magyar filozófia történetéhez: Magyarország és a modernitás. (Recepció és kreativitás) Budapest, Áron Kiadó, 2004. 19–39.
Palágyi Menyhért (1885a): Az Akadémia és az önálló magyar tudományosság I–II. Koszorú 8. 113–115.; 9. 129–131.
Palágyi Menyhért (1885b): Az irodalmi helyzet. Koszorú 2. 28–29.
Palágyi Menyhért (1885c): Beőthy Zsolt a tragikumról I–II. Koszorú 43. 673–674.; 44. 689–692.
Palágyi Menyhért (1896a): Az olvasóhoz. Jelenkor 1. 1–4.
Palágyi Menyhért (1896b): Kosmopoliták. Jelenkor 4. 49–50.
Palágyi Menyhért (1908): A nemzeti gondolat philosophiája. Magyar Társadalomtudományi Szemle. 24–44.
Palágyi Menyhért (1909): Petőfi. (Petőfi-Könyvtár, XIII. füzet) Budapest, Kunossy, Szilágyi és társa könyvkiadóvállalat kiadása.
Perecz László (2002): Változatok a magyar filozófiára: A „nemzeti filozófia” toposza a magyar filozófiatörténetben. Magyar Tudomány 9. 1242–1251.
Perecz László (2003): A nemzeti nyelvtől a „nemzeti filozófiáig”: A „magyar filozófia” fogalmának jelentésváltozatai a reformkori Akadémia bölcseleti vitáiban. Világosság 11–12. 55–61.
Szontagh Gusztáv: Propylaeumok a' magyar philosophiához. Buda,
A Magyar Kir. Egyetem betűivel, 1839.
Szontagh Gusztáv: Propylaeumok a társasági philosophiához, tekintettel hazánk viszonyaira. Buda, Emmich Gusztáv könyvárus bizománya, 1843.
Szontagh Gusztáv: A magyar egyezményes philosophia ügye, rendszere, módszere és eredményei. Pest, Nyomatott Herz Jánosnál, 1855.
Vajda György Mihály: Az egyezményesek: Fejezet a magyar filozófia történetéből. (Dolgozatok a Magyar Királyi Pázmány Péter Tudományegyetem Philosophiai Seminariumából, 21.) Budapest, Grafika nyomda, 1937.
- Melléklet [6]