Az elmúlt két hónap eseményei igen élesen vetették fel a rendőrség és az emberi jogok viszonyának kérdését. A társadalom most szembesül azokkal a problémákkal, amelyekre különböző jogvédő szervezetek évek óta próbálják felhívni a figyelmet inkább kevesebb, mint több sikerrel. Hosszú folyamat csúcsosodott ki azokban a rendőri túlkapásokban, amelyek a tévéközvetítéseknek köszönhetően ország-világ szeme láttára zajlottak. A rendőri vezetőknek és a politikusoknak a történtekre vonatkozó megnyilvánulásai sajnos arra mutatnak, hogy a problémákkal a közeli jövőben sem kívánnak szembenézni. Cikkem első részében megpróbálom az október 23-i eseményeket és az azóta bekövetkezett fejleményeket jogi szempontból megvizsgálva, a rendőrség teljesítményét ebből a megközelítésből értékelni, a másodikban pedig azt igyekszem feltárni, hogy milyen felelőssége van az igazságszolgáltatás egyéb szereplőinek és a politikának abban a törvényességi deficitben, amelyből a jogszabályok szigorú tiszteletben tartása jelentheti az egyetlen kivezető utat a rendőrség számára.
1. Jog és rend(őr)
Mindenekelőtt szeretném leszögezni: nem osztom azoknak a véleményét, akik szerint a rendőrség jogellenesen korlátozta a Kossuth téri tüntetők gyülekezési jogát azzal, hogy október 23-án hajnalban kiürítette a teret, miután a tüntetők nem voltak hajlandók a tűzszerészeti vizsgálat időtartamára távozni a számukra kijelölt területről.
Tény, hogy ellentmondás feszül a gyülekezési törvény1 és a rendőrségi törvény (Rtv.)2 között, hiszen az Rtv. értelmében a rendőrség, valamely, a kormány által védettnek minősített személy biztonsága érdekében bármely területet lezárhat, megakadályozhatja, hogy oda bárki belépjen, illetőleg az ott tartózkodókat távozásra kötelezheti,3 míg a gyülekezési törvény a gyülekezési jog ilyen indokból történő korlátozását nem teszi lehetővé.
Két törvény között azonban a magyar jogrendszerben nincsen hierarchia: még egy kétharmados törvény sem magasabb rendű, mint egy egyszerű többséggel elfogadott, ráadásul itt két kétharmados törvény feszül egymásnak. Az, hogy az egyik klasszikus alapjogot szabályoz, nem biztosít a számára elsőbbséget a jogalkalmazás során, ráadásul a másik is alkotmányos értékkel, a közrendhez és közbiztonsághoz fűződő – és ily módon különböző egyéni szabadságjogokkal szorosan összefüggő – össztársadalmi érdekhez kapcsolódik. Az ellentmondás feloldása nem jogalkalmazói feladat: a jogalkalmazó – jelen esetben a rendőrség – bármelyiket követi, jogszerűen jár el, hiszen cselekvésének megvan a törvényi alapja.
Ugyancsak meg vagyok győződve róla, hogy a rendőrségnek nem egyszerűen joga, hanem kötelessége volt a bejelentés nélkül gyülekező és/vagy erőszakos cselekményeket elkövető csoportokat feloszlatni. Ez éppen a gyülekezési törvényből következik, amely szerint ha a gyülekezési jog gyakorlása bűncselekményt vagy bűncselekmény elkövetésére való felhívást valósít meg, vagy mások jogainak és szabadságának sérelmével jár, vagy a rendezvényen a résztvevők fegyveresen, illetőleg felfegyverkezve jelennek meg, továbbá ha bejelentéshez kötött rendezvényt bejelentés nélkül tartanak, „a rendőrség a rendezvényt feloszlatja”.4
Nem mérlegelési kérdésről van tehát szó: ilyen esetekben a rendőrség a gyülekezési törvény értelmében nem tekinthet el a tömeg feloszlatásától. Hogy ebből a célból milyen eszközöket vehet igénybe, arról már az Rtv. szól, amely szerint ha a jogellenesen összegyűlt, illetőleg jogellenes magatartást tanúsító tömeg a szétoszlásra irányuló rendőri felszólításnak nem tesz eleget, a rendőrség az általában alkalmazható kényszerítő eszközök – testi kényszer, bilincs, rendőrbot, vegyi eszköz, elektromos sokkoló eszköz, kardlap – mellett vízágyút, pirotechnikai eszközt, gumilövedéket, ingerlőgázt, valamint lóháton vagy járműkötelékben végzett kényszeroszlatást is bevethet.5 Fontos garanciális szabály, hogy ezen eszközök alkalmazására a tömeget előzetesen figyelmeztetni kell.
Mindez azonban – még ha a figyelmeztetés meg is történik – nem jelenti egyúttal azt, hogy ezeknek az eszközöknek az alkalmazása minden esetben jogszerű. A kényszerítő eszközök alkalmazásának ugyanis vannak olyan általános szabályai, amelyek az egyedi körülmények függvényében korlátot szabnak a rendőr cselekvési szabadságának.
Az Rtv. rendelkezik például az arányosság követelményéről. Ennek értelmében a rendőri intézkedés nem okozhat olyan hátrányt, amely nyilvánvalóan nem áll arányban az intézkedés törvényes céljával, illetve több lehetséges és alkalmas rendőri intézkedés, illetőleg kényszerítő eszköz közül azt kell választani, amely az eredményesség biztosítása mellett az intézkedéssel érintettre a legkisebb korlátozással, sérüléssel vagy károkozással jár.6 Nincs helye a kényszerítő eszköz további alkalmazásának, ha az ellenszegülés megtört, és a rendőri intézkedés eredményessége enélkül is biztosítható.7 Fontos előírás az is, hogy kényszerítő eszköz alkalmazása esetén lehetőleg kerülni kell a sérülés okozását.8
Ezeket az általános szabályokat a Rendőrség Szolgálati Szabályzata9 tovább pontosítja az egyes kényszerítő eszközök vonatkozásában, kimondja például, hogy a rendőrbot vagy kardlap használata esetén az ütésnek lehetőleg a támadó végtagot kell érnie, kerülni kell, hogy az ütés a fejre, derékra, gyomorra, hasra irányuljon.
Az egyedi panaszok vizsgálatánál tehát azt kell(ene) feltárni, hogy az adott helyzetben az adott eszköz alkalmazása arányos volt-e, és arra az irányadó szakmai követelményeknek megfelelően került-e sor. Ennek megítélése bizonyos esetekben persze igen nehéz, és aki szorosan követte a 23-i eseményekről szóló közvetítést, nyilván belátja azt is, hogy voltak olyan helyzetek, amelyekben az arányosság határainak precíz felismerését élet- és ésszerűtlen lett volna elvárni a pillanat hevében intézkedni kénytelen rendőröktől.
Itt szeretném hangsúlyozni, hogy amikor túlkapásokról, jogsértő cselekményekről beszélek, nem általában a kényszerítő eszközök alkalmazására gondolok, de még csak nem is azokra a kétes megítélésű helyzetekre, amelyeknek a későbbi részletes elemzése – fotelban és nyugodt körülmények között – felvetheti az arányos mértékű erő túllépésének gyanúját, de amelyekben a rendőrt fenyegető tényleges veszély fennállásának vagy hiányának pontos felmérése ott és akkor gyakorlatilag lehetetlen.
Azokról a – gyakran kamerák által is rögzített – esetekről kívánok szólni, amelyekben minden mérlegelés nélkül egyértelmű volt, hogy a rendőrök nem egyszerűen tévedtek az alkalmazandó kényszer szükséges mértékét illetően, hanem a Büntető Törvénykönyvbe10 ütköző módon szegték meg elemi kötelességüket. A Btk. szerint az a hivatalos személy, aki eljárása során mást tettleg bántalmaz, bűncselekményt követ el, és két évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő. Márpedig nem férhet kétség hozzá, hogy például az a 6-8 rendőr, aki a Hír TV sokszor lejátszott felvételeinek tanúsága szerint egy földön fekvő és ellenállást nem tanúsító férfiba futás közben, mintegy mellékesen, belerúgott, egytől egyig elkövette a hivatalos eljárásban elkövetett bántalmazás vétségét.
Ezeket a képsorokat többszázezren látták, és éppen ez az, ami rendkívüli módon felerősíti a rendőri vezetők felelősségét a jelenlegi helyzetben. Ugyanazt látjuk, amit az elmúlt években sokszor: az állomány jogsértő cselekményeket elkövető tagjai iránti kikezdhetetlen lojalitást, úgy is mondhatnánk, a velük való cinkosságot (gondoljunk csak a Magyar Nemzet fotósának megverésére és a felelősség azt követő egyöntetű elutasítására). Csak persze a szituáció szélsőséges jellegénél fogva mindez sűrítve és szembetűnőbb módon jelentkezik. Ahelyett például, hogy Gergényi Péter, Budapest rendőrfőkapitánya saját hatáskörében vizsgálatot kezdeményezett volna azokkal az esetekkel kapcsolatban, amelyekről így vagy úgy tudomást szerzett, sietett közölni, hogy egyetlen sérült sem kaphat kártérítést, azokat, akiknek kifogása merülhetett fel a rendőrségi eljárással szemben, az ügyészséghez irányította, Révész Máriusz lapockatörésének apropóján pedig kifejezetten leszögezte, hogy nem kíván semmiféle vizsgálatot lefolytatni.
Úgy tűnik, hogy Gergényi Péter nemcsak az Rtv. azon rendelkezéséről feledkezett meg, amely lehetővé teszi az állampolgárok számára, hogy ne az ügyészséghez, hanem magához a rendőrséghez forduljanak panasszal a sérelmesnek ítélt, de a bűncselekményi szintet el nem érő rendőri intézkedésekkel szemben,11 hanem arról is, hogy egy olyan szerv kiemelt pozícióban lévő tagja, amely a rá vonatkozó legfontosabb jogszabály szerint „védelmet nyújt az életet, a testi épséget közvetlenül fenyegető vagy sértő cselekménnyel szemben, tiszteletben tartja és védelmezi az emberi méltóságot, óvja az ember jogait”.12 Naivitás talán, de úgy vélem, hogy ez azoknak az embereknek a jogaira is vonatkozik, akik rendőri intézkedés hatálya alá kerülnek. Azt is gondolom, hogy amennyiben Gergényi Péternek olyan információ jut a tudomására, amelyből egyértelmű, hogy nem így történt, alapvető kötelessége fellépni, még akkor is, ha egy adott időpontban foganatosított több ezer intézkedés közül akár csak egy is kifogásolható volt.
Egyébként nemcsak általános morális szempontok alapján lehet erre a következtetésre jutni, hanem a jogszabályok vizsgálatának eredményeként is. A fegyveres szervek hivatásos állományú tagjainak szolgálati viszonyáról szóló törvény13 (Hszt.) szerint fegyelemsértést követ el és fegyelmi eljárás keretében felelősségre kell vonni a hivatásos állomány tagját, ha szolgálati tevékenysége során a szolgálati viszonyával kapcsolatos kötelezettségét vétkesen megszegi.14 Ugyanezen jogszabály értelmében az alacsonyabb beosztású elöljáró részére biztosított fegyelmi jogkör megilleti a magasabb beosztású elöljárót is.15 Magyarul Gergényi Péter a BRFK állományába tartozó bármely olyan rendőr ellen jogosult volna fegyelmi eljárást indítani, aki valamiféle dokumentált túlkapást követett el. Mivel pedig fenti szabály kógens (a fegyelmi eljárás nem indítható, hanem indítani kell), az eljárások megindulásának hiánya tulajdonképpen újabb jogsértést jelent, csak éppen a rendőri vezetők részéről. (A büntetőeljárási törvényben szereplő, hivatalos személyeket terhelő feljelentési kötelezettségről16 már ne is beszéljünk.)
Az, hogy a vezetés az állományt a külső kritikával szemben mindenáron – akár a jogszabályi rendelkezések teljes figyelmen kívül hagyásával is – megvédi, hosszú távon nagyon ártalmas a rendőrség egésze számára, mivel oda vezethet, hogy az egyes rendőrök úgy érzik: nem lesz következménye annak, ha áthágják a rájuk vonatkozó normákat. Tekintettel a rendőri munka alapvetően konfliktusos jellegére, amelyet magyar vonatkozásban az egyenruhás állomány rendkívül alacsony átlagéletkora, tapasztalatlansága is tetéz, ennek nagyon súlyos következményei lehetnek a nem túl távoli jövőben.
A „törvényfelettiség” üzenetét azonban nemcsak az egyedi esetekkel kapcsolatos – mindenfajta bírálat elől elzárkózó – vezetői reakciók erősíthetik meg az állományban, hanem a közelmúlt más vitatott rendőrségi megnyilvánulásai is. Vegyük például a „műveleti területet”, mint a gyülekezési jog egyik – állítólag – lehetséges korlátját. Létező jogi fogalomról van szó: szerepel a honvédelemről és a Magyar Honvédségről szóló 2004. évi CV. törvényben, a Magyar Honvédség hivatásos és szerződéses állományú katonáinak jogállásáról szóló 2001. évi XCV. törvényben, meg vagy egy tucat honvédelmi miniszteri rendeletben. Az Rtv.-ben, a Szolgálati Szabályzatban vagy más, a rendőrség tevékenységére vonatkozó jogszabályokban azonban hiába is keresnénk. A rendőrség tehát egyszerűen kölcsönvett egy fogalmat egy másik – igaz, szintén fegyveres – szervre vonatkozó jogszabályból, és ez alapján korlátozza valós jogalap nélkül a gyülekezési jogot.
Egyetértek azzal, hogy ami a Kossuth téren az október 23-át megelőző egy hónapban történt, az a gyülekezési joggal való visszaélés volt, amit a szabályozás súlyos hiányosságai tettek lehetővé. A jogsértés azonban nem köszörülhető ki másik jogsértéssel. Veszélyes és csúszós lejtő ez, könnyen a legalján találhatja magát, aki pragmatikus szempontok alapján próbálja relativizálni a jogot, mert az nem fogja majd megvédeni, ha egyszer neki lesz szüksége rá.
Az utóbbi időszakban más példát is láttunk a jog rendőrségi relativizálására, és nemcsak konkrét jogi normákra, hanem általános jogelvekre vonatkozóan is. Ilyen elv többek között a jogszabályi hierarchia tiszteletben tartásának kötelezettsége, amelynek értelmében az alacsonyabb rendű jogszabály (vagy egyéb norma) nem lehet ellentétes a magasabb rendűvel. Az Rtv. mostanában sokat idézett rendelkezése szerint a rendőrt az intézkedés során az egyenruhája és az azonosító jelvénye vagy a szolgálati igazolványa igazolja.17 Nyilvánvaló, hogy egy olyan intézkedés során, mint az október 23-i, csak az azonosító jelvény jöhet szóba. Arra hivatkozni, hogy az oszlató rendőröktől bárki elkérhette volna az igazolványukat, cinizmus lenne.
Az Rtv. e szabályával bizonyosan ellentétes a 16/2006-os ORFK-utasítás, amely szerint a szolgálati elöljáró gyakorló öltözet esetén dönthet úgy, hogy a szolgálati azonosító jelvény viselése az adott szolgálati feladat időtartamára nem kötelező. Felmerül a kérdés: az ORFK-utasítás (sőt, annak alapján tulajdonképpen egy rendőr egyedi döntése) felülírhatja az Országgyűlés által kétharmados többséggel elfogadott rendelkezést? A jogdogmatikában semmiképpen, a gyakorlatban azonban rendszeresen.
Ráadásul az a tény, hogy ez az utasítás 2006. október 1-jén, azaz nem sokkal a szeptember 19–20-i, vitatható rendőri intézkedésekkel is tarkított események után lépett hatályba, nyugtalanító egy kissé. Lehet, hogy az időbeli egybeesés merő véletlen, de anynyit mindenképpen át kellett volna gondolni, hogy vajon a rohamsisakok által biztosított és a jelvények mellőzésének lehetőségével ily módon megerősített névtelenség nem mozdíthatja-e az aránytalan erőhasználat irányába az amúgy is felfokozott helyzetben intézkedni kénytelen rendőröket. A választ azóta már többé-kevésbé tudjuk.
Úgy látom, hogy a rendőri vezetés rossz úton jár. Ez a hozzáállás kifejezetten kontraproduktív, több okból is. Azok a rendőrök, akik ország-világ szeme láttára a Büntető Törvénykönyvbe ütköző cselekményeket követtek el, a zavargókkal szemben bátran és fegyelmezetten fellépő, rendkívül nehéz feladatukat becsülettel végző kollégáik teljesítményét devalválták. Ha másért nem is, hát a tisztességes többség kedvéért kellene velük szemben szigorúan fellépni.
Kommunikációs szempontból is baklövés a jogsértéseket felvetőkkel szembeni „összezárás”. Most attól hangos a sajtó, hogy a rendőrség antidemokratikus erőszakszervezet, hiszen lám, nem vesz tudomást arról, aminek mindenki tanúja volt. Gergényi Péter könnyen kifoghatta volna a szelet azoknak a vitorlájából, akik ennek a látszatnak a fenntartásában érdekeltek, ha kemény fellépést ígér a jogsértő rendőrökkel szemben. Nem tette, sőt, amikor kiderült, hogy Dobozi József személyében mégiscsak van olyan rendőri vezető, akiben hosszú évek óta először van annyi szakmai tisztesség és bátorság, hogy a közvélemény előtt elismerje, talán nem volt minden intézkedés kifogástalan, és bizonyos esetek kivizsgálása elkerülhetetlen, a BRFK szóvivője sietett leszögezni, hogy mindez a Rebisz (a „készenléti rendőrség”) belügye, és a BRFK vonatkozásában semmit nem jelent.
Utolsó szempontként szeretném a rendőri vezetők figyelmébe ajánlani, hogy hosszú távon nem tesz jót az állománynak, ha a jogsértőket nem veti ki soraiból. Jól illusztrálja ezt annak a dunakeszi rendőrnek az esete, akit az MTV-székháznál történtek miatt három év hat hónap letöltendő szabadságvesztésre ítéltek első fokon. Napvilágot látott ugyanis az az információ, hogy ezt a rendőrt szándékos bűncselekményért korábban már jogerősen elítélték, mégis rendőr maradhatott. Most aztán a saját kollégái ellen támadt – mit mond ez a magyar rendőri állomány állapotáról, és milyen fényt vet azokra a rendőrökre, akik a munkájukat meggyőződéssel és tisztességgel végzik?
A dunakeszi rendőr ügye egyébként arra is rávilágít, hogy ezért a „törvények felettiségért” nem csak a rendőrséget terheli felelősség. Ha a bíróság annak idején alkalmazza vele szemben a foglalkozástól eltiltás mellékbüntetését (amire többek között az adott foglalkozásra való méltatlanság esetén van lehetőség, és amire tapasztalataink szerint rendőrök büntetőjogi felelősségének megállapítása esetén csak nagyon ritkán kerül sor), akkor további szolgálatának lehetősége fel sem merül. Az alábbiakban ezért azt kívánom bemutatni, hogy az igazságszolgáltatásnak és a politikának milyen felelőssége van a rendőrség fent vázolt törvényességi deficitjében.
2. Kinek a nagy vétke?
A rendőrök által elkövetett bűncselekmények tárgyában az ügyészség nyomoz. Ennek célja az, hogy ezeket az ügyeket a rendőrségtől független, ahhoz semmiképpen sem köthető szerv vizsgálja. Ennek ellenére a Legfőbb Ügyészség statisztikái szerint 2004-ben 564 feljelentést tettek hivatalos eljárásban elkövetett bántalmazás miatt, amiből összesen 32 eset (5,7%) jutott el vádemelésig. Az ügyek túlnyomó részében megszüntették a nyomozást, 86-szor azért, mert a kérdéses cselekmény nem bűncselekmény, 378 esetben pedig azért, mert bűncselekmény elkövetése nem volt megállapítható.
Gyakran „vádolják” a rendőröket hamisan, gondolhatjuk a statisztikák láttán, de ha a Magyar Helsinki Bizottság néhány esetének segítségével a számok mögé nézünk, azt látjuk, hogy a bizonyítási nehézségeken túl (az ilyen cselekmények általában zárt helyeken, civil tanúk nélkül játszódnak le) sokszor a nyomozó ügyészségek kellő határozottságának hiánya vezet az eljárások megszüntetéséhez.
Az egyik ügyben például egy nyugat-magyarországi rendőr és egy negyvenes brit hölgy jelentette fel egymást kölcsönösen bántalmazás miatt. Két eljárás indult: a rendőr ellen hivatalos eljárásban elkövetett bántalmazás gyanújával, a nő ellen hivatalos személy elleni erőszak miatt. A Magyar Helsinki Bizottság ügyvédje mindkét eljárásban részt vett – sértetti képviselőként, illetve védőként. Mivel az incidens során mindkét félnek keletkeztek sérülései (amelyeket ambuláns lap rögzített), az ügyvéd indítványozta, hogy az eljáró ügyész rendeljen ki orvosszakértőt annak megítélésére, hogy a két személy sérülései melyikük verzióját látszanak alátámasztani. Az ügyész ezt meg is tette, de csak a rendőr sérüléseinek vizsgálatára kérte fel. A szakértő megállapította, hogy a rendőr sérülései valószínűleg úgy keletkeztek, ahogy ő állítja, de tulajdonképpen keletkezhettek a nő által elmondott módon is.
Ezt követően – noha az ügyvéd ismételten kérte ügyfele sérüléseinek orvosszakértői vizsgálatát – az ügyész megszüntette a rendőr elleni eljárást. Az emiatt benyújtott panaszt a felettes ügyészség elutasította. Annak érdekében, hogy ún. pótmagánvádra irányuló indítványt tudjon benyújtani a bíróságnál, a Helsinki Bizottság ügyvédje felkérte ügyfele és a rendőr sérüléseinek vizsgálatára az Országos Orvosszakértői Intézetet. (A pótmagánvád lehetőséget biztosít egy bűncselekmény sértettjének, hogy amennyiben az ügyészség nem kíván az ügyében vádat emelni, maga járjon el vádlóként, ennek azonban feltétele, hogy a pótmagánvádat a bíróság „befogadja”, azaz előzetes vizsgálata során megállapítsa, hogy a megalapozottság minimálisan szükséges fokát a vád eléri.)
A szakvélemény alátámasztotta a korábbi véleményt abban a tekintetben, hogy a rendőr sérülései keletkezhettek így is és úgy is, a hölgy sérüléseiről azonban kimondta, hogy azokra a rendőr által elmondottak bizonyosan nem adnak magyarázatot. Ennek ellenére a bíróság az indítványt, mint ténybeli alapot nyilvánvalóan nélkülözőt, elutasította. Ez az eset a statisztikákban úgy szerepel, mint bűncselekmény hiányában megszüntetett ügy, arra azonban mind a mai napig nem adott magyarázatot egyetlen hatóság sem, hogy a panaszos sérülései hogyan keletkeztek.
Ellene az eljárás egyébként ma is folyik. Ennek során kiderült például, hogy az ügyész – bár telefonszáma volt hozzá – a nyomozati szakban nem próbálta megkeresni az ügy egyetlen lehetséges érdektelen szemtanúját, egy erdélyi magyar férfit, amit azzal indokolt, hogy úgy gondolta: illegális munkás lévén már biztosan elhagyta az országot.
A Helsinki Bizottság egy másik esetében az ügyészség által ejtett csorbát a bíróság a pótmagánvádas eljárásban kiköszörülte. A panaszost két rendőr tetten érte egy újságosstand feltörése közben. Mivel nekik a helyszínt kellett biztosítaniuk, nem tudták előállítani a férfit, ezért kihívták két kollégájukat, akik közül az egyik a rendőrautóban ülő panaszost összebilincselt kezénél fogva kirántotta, majd miután földre került, megrugdosta. A panaszos elmondása szerint az őt beszállító rendőrök (ezúttal mindketten) a fogdában is bántalmazták: rugdosták, és tenyérrel ütötték.
A panaszos feljelentése nyomán az ügyészség eljárást indított. Bár az igazságügyi orvosszakértői vélemény szerint nem volt kizárható, hogy a panaszos sérülései az általa elmondott módon keletkeztek, a nyomozást végül – a rendőri vallomások alapján – bűncselekmény hiányára való tekintettel az ügyészség megszüntette, elfogadván többek között azt a felvetést, hogy combsérüléseit a sértett akkor szerezhette, amikor lábával megtámasztotta a stand feltörésére használt feszítővasat.
Ebben az ügyben a pótmagánvád iránti indítvány sikeres volt, a bíróság megállapította a rendőrök bűnösségét, és mivel ők nem fellebbeztek, a döntés első fokon jogerőre emelkedett. Pótmagánvád hiányában ez az eset is a bűncselekmény hiányában megszüntetett ügyek számát növelte volna a statisztikákban.
Az ügyészségi nyomozások hiányosságait mutatja a Kmetty kontra Magyarország eset is, amelyben a strasbourgi székhelyű Európai Emberi Jogi Bíróság nem azért marasztalta el Magyarországot az Európai Emberi Jogi Egyezmény 3. cikkének (kínzás, embertelen vagy megalázó bánásmód tilalma) megsértésében, mert meggyőződött arról, hogy Kmetty Ágostont valóban bántalmazták, hanem azért, mert a nyomozás nem volt kellően alapos: a panaszos által felismert rendőröket például még tanúként sem hallgatták meg az eljárásban.
A bántalmazást elkövető rendőrökkel szembeni kellőképpen szigorú fellépés elmaradásában azonban nem csak az ügyészséget terheli felelősség. A bizottság tapasztalatai szerint ilyen ügyekben előfordul, hogy még ha el is ítélik őket, a bűnösnek talált rendőrök állományban maradhatnak, mert a bíróságok előzetesen mentesítik őket a büntetett előélethez fűződő hátrányok alól.
Akit pénzbüntetésre ítélnek, az a törvény erejénél fogva az ítélet jogerőre emelkedésének napján mentesül e hátrányok alól, azaz ettől kezdve nem minősül büntetett előéletűnek, nem köteles számot adni arról, hogy őt egy eljárás során bűnösnek találták. Felfüggesztett szabadságvesztés esetén ez az ún. „törvényi mentesítés” csak a próbaidő sikeres leteltének napján áll be, tehát ha valakit szabadságvesztésre ítélnek, de annak végrehajtását próbaidőre felfüggesztik, mindaddig büntetett előéletűnek minősül, amíg a próbaidő eredményesen (azaz újabb bűncselekmény nélkül) el nem telik. A Btk. alapján azonban a bíróság előzetes mentesítésben részesítheti az elítéltet, ha a szabadságvesztés végrehajtását felfüggeszti, és az elítélt a mentesítésre érdemes.18
Ennek azért van jelentősége, mert a Hszt. szerint19 a hivatásos állomány tagjának a szolgálati viszonyát felmentéssel meg kell szüntetni, ha a hivatásos szolgálatra méltatlanná vált. A méltatlanság egyik esete az, ha valakit a bíróság jogerősen felfüggesztett szabadságvesztésre ítélt, és előzetesen nem mentesített a büntetett előélethez fűződő hátrányok alól.
A Magyar Helsinki Bizottság egyik vonatkozó esetében a panaszost – aki egyébként maga kezdeményezte a rendőrség kihívását, mivel úgy vélte, hogy ellopták a pénztárcáját – azért állították elő, mert zavartan viselkedett, és nem találta a személyi igazolványát. A fogdában való elhelyezését követően többször követelte, hogy beszélhessen az ügyeletes tiszttel, és pénztárcájának eltulajdonítása miatt feljelentést tehessen. Kívánságának nyomatékot adandó, a zárkaajtót is ütni kezdte, mire a fogdaszolgálatot teljesítő rendőrök két bilinccsel egy földhöz rögzített szék lábaihoz bilincselték görnyedt testtartásban. Néhány óra múltán elengedték volna, azonban közölte, hogy amíg nem beszélhet az ügyeletes tiszttel, nem hajlandó távozni.
A két fogdaszolgálatos rendőr ekkor szidalmazni és ütni kezdte a panaszost, majd miután földre került, megrugdosták, illetve tenyérrel és ököllel tovább ütötték. A Helsinki Bizottság ügyfelét a fogdából (ahová bizonyíthatóan sértetlenül érkezett) mentő szállította el. Gégezúzódást, arccsontzúzódást szenvedett, és három bordája eltört.
Ebben az ügyben az igazságszolgáltatási szervek – a másodfokú bírósági eljárásig – kellő szigorral léptek fel. Az ügyészség vádat emelt, az elsőfokú bíróság pedig nyolc hónapi és egy évi felfüggesztett szabadságvesztésre ítélte a rendőröket, akik egyébként azzal védekeztek, hogy a panaszos sérülései saját hibájából keletkeztek, bordái például akkor törtek el, amikor a bilincs eloldását követően felegyenesedett és előrezuhant egy szék támlájára esve. Amint arra az orvosszakértő rámutatott, a védekezés alapvető hibája, hogy a panaszos nem elöl, hanem hátul szenvedett bordatörést. Az elsőfokú bíróság ítélete szóbeli indokolásában külön kitért arra, hogy beismerés és megbánás hiányában nem tarthatja a rendőröket érdemesnek a mentesítésre.
A két rendőr védőjének fellebbezése nyomán a másodfokú bíróság ezzel ellentétes álláspontot foglalt el: a rendőrökkel kapcsolatos pozitív parancsnoki jellemzésre és a sértett magatartására hivatkozva (amellyel kapcsolatban egyébként maguk a rendőrök sem állították soha, hogy tevőlegesen agresszív lett volna), „félresiklásnak” minősítette a történteket, és bár a büntetéseken nem enyhített (sőt a nyolc hónap fogházat nyolc hónap börtönre módosította), a két rendőrt előzetesen mentesítette, ők tehát feltehetően mind a mai napig teljesítenek fogdaszolgálatot.
A történet tartalmaz némi visszacsatolást az 1. pontban tárgyalt témához, azaz a rendőrség viszonyulásához azokhoz a jogsértő cselekményekhez, amelyeket az állomány tagjai követnek el. Miután ugyanis a Helsinki Bizottság ügyvédje kártérítési követelést tartalmazó levelet küldött a bántalmazó rendőrök munkáltatójának, azt a választ kapta, hogy mivel a panaszos nem úgy járt el, ahogy az az adott helyzetben elvárható, hiszen az őt ért sérülések bekövetkezésében nagy szerepet játszott az általa tanúsított fenyegetőzés és kiabálás, egy fillér kártérítés sem jár neki a három törött bordája miatt. (Úgy tűnik, hogy Gergényi Péter azon kijelentése, miszerint a rendőrségtől egyetlen sérült sem kaphat kártérítést, jól megalapozott gyakorlatra támaszkodik.)
Ha azt kívánjuk feltárni, hogy kiket terhelhet még a felelősség azért, hogy a rendőrség szervezeti kultúrájában nem hódított tért a jogsértő rendőri cselekményekkel szembeni kemény fellépés, az igazságszolgáltatási rendszer mellett a politika szerepét is meg kell vizsgálnunk.
A jelenlegi kormánypártok október 23-át követő első reakcióiban nyoma sem volt például annak, hogy az esetleges egyedi túlkapásokat problémának tartanák. Blogjának tanulsága szerint Gyurcsány Ferenc eleinte tudomást sem vett a kérdésről, és en bloc lenyűgözően szakszerűnek nevezte a rendőrség eljárását, Kuncze Gábortól, az emberi jogokra mindeddig a leginkább érzékenynek tűnő parlamenti párt elnökétől pedig minimum meglepő volt a Révész Máriusz sérülésével kapcsolatban tett nyilatkozata. Minthogy a Fidesz igen súlyos sérüléseket elszenvedett képviselőjéről nehéz elképzelni, hogy tevőlegesen részt vett volna a garázda cselekményekben, Kuncze „minek ment oda” alapállású megnyilvánulását sem igen lehet a rendvédelmi szervek felelősségteljes cselekvése iránti elkötelezettség jeleként értékelni.
Meglehetősen árulkodó persze magának Révész Máriusznak a magatartása is, aki 24-én, alig néhány órával azután, hogy fejsérülést és lapockatörést szenvedett egy (vagy több) rendőr intézkedésének során, kijelentette: semmiképpen nem a rendőrség a felelős, hanem a kormány. Azt azért lássuk be: annak a gumibotnak a másik végét nem Petrétei József fogta.
Jobb szívvel helyeselnék a Gergényi Péter lemondását követelő Pokorni Zoltánnak is, ha a Fidesz-kormány idején is ugyanilyen vehemenciával szállt volna síkra a rendőrség elszámoltathatóságáért. De nem tudom feledni azt a 2000 elején történt esetet, amelynek során egy középkorú általános iskolai tanárnő álrendőrnek gondolva az egyik diákját igazoltató civil ruhásokat, megpróbálta megakadályozni az intézkedést, mire gázsprével lefújták, megbilincselték, és félig fekvő helyzetben keresztülvonszolták az iskola előtti úttesten. A volt pedagógus oktatási miniszter nem sietett szót emelni kollégájának védelmében: két héttel az eset után a minisztérium szóvivője még mindig úgy nyilatkozott, hogy mivel a tárgyban a belügyminiszternek írt levélre még nem érkezett válasz és az eset vizsgálati szakaszban van, a minisztérium nincs abban a helyzetben, hogy pontos képet alkosson a történtekről és minősítse a benne eljáró rendőrök intézkedéseit. Nem tudom, hogy érkezett-e végül válaszlevél, és lehet, hogy tévedek, de emlékezetem szerint a nyilvánvalóan aránytalan rendőri magatartást (egy középkorú nőt három megtermett férfi gázspré és bilincs nélkül is le tud szerelni) Pokorni Zoltán végül nem illette nyilvános kritikával.
Úgy tűnik tehát, a politikusok percepcióját és emberi jogok iránti érzékenységét igen nagy mértékben befolyásolja, hogy „mégis kinek a rendőrsége” követi el a vitatott cselekményeket. Jó lenne változtatni ezen a felfogáson – jó lenne, ha a kormány nem csak az uniós szervek figyelmeztetésének hatására állítana fel vizsgálóbizottságot, és ha a magát az emberi jogok mellett elkötelezettnek láttató liberális párt nem ragaszkodna körömszakadtáig egy olyan budapesti rendőrfőkapitányhoz, aki nyíltan fittyet hány a jogi előírásoknak. Ideje lenne persze annak is, hogy például a Fidesz megkövesse a rendőrséget azért a nyilvánosságra hozott rádióbeszélgetések fényében egyre inkább megdőlni látszó vádért, hogy a szélsőséges zavargókat a rendőrök tolták rá az Astoriánál tartott gyűlésre.
Ám tartok tőle, hogy gyors javulás e tekintetben nem várható. Az össztársadalmi érdek felismerésére láthatóan képtelen pártpolitika feltehetően a jövőben sem tesz le arról, hogy megpróbálja saját percnyi érdekeinek megfelelően rángatni a rendőrséget. A különböző politikai tényezők egymásnak homlokegyenest ellentmondó elvárásai pedig sokkal inkább vezethetnek a rendőrség elbizonytalanodásához, mint mondjuk a jogvédők következetes kritikája. A rendőrség helyzete tagadhatatlanul nehéz, de éppen ezért van szükség a jogszabályok kérlelhetetlenül következetes betartására és betartatására. Ha a rendőrség cselekvésének zsinórmértéke a jog és csak a jog, akkor a politikai befolyásolás szándéka és gondolata senkiben nem merülhet fel. Ráadásul a társadalom számára is az az egyetlen helyes üzenet, ha a szervezet, amely a közrend fenntartásának legfőbb felelőse, magára nézve is mindenben kötelezőnek tartja a jog normáit, és azok az intézmények, amelyeknek feladata az állam büntetőhatalmának érvényesítése a jogsértőkkel szemben, nem tekintenek másként az egyenruhásokra, mint az egyszerű állampolgárokra.
Jegyzetek
1 A gyülekezési jogról szóló 1989. évi III. törvény
2 A rendőrségről szóló 1994. évi XXXIV. törvény
3 46. § (1) d) pont
4 14. §
5 59. §
6 15. §
7 16. §
8 17. §
9 A Rendőrség Szolgálati Szabályzatáról szóló 3/1995. (III. 1.) BM-rendelet
10 A Büntető Törvénykönyvről szóló 1978. évi IV. törvény (Btk.), 226. §
11 93. §
12 Rtv., 2. §
13 1996. évi XLIII. törvény
14 119. §
15 125. §
16 A büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény 171. §-a
17 20. §
18 104. §
19 56. §
- Játéktér [6]