A liberátorok dilemmái

Mink András [1]

Az állam semlegessége

A hétvége, amely az egyidejűség ellenére mindkét helyszínen szép számú és kitartó közönséget vonzott, bővelkedett a fentinél kétségkívül nagyobb horderejű dilemmákban is. A neves előadók nem kímélték magukai: feltárták és közszemlére tették nemcsak tudásuk, hanem abból fakadó elkerülhetetlen tudatlanságuk legjavát, a hallgatóság nagyobb örömére és épülésére. (A végső igazságokra áhítozók mostanában amúgy is más típusú összejöveteleket tisztelnek meg jelenlétükkel.)

Rögtön itt az első, kissé elvontnak látszó kérdés, az állam semlegessége, amelyet Kis János és neves vitapartnerei, Steven Lukes angol és Jon Elster norvég/amerikai társadalomtudósok jártak körül.

Nyilvánvaló, hogy nemcsak kihívó elméleti probléma ez, hanem politikai is. Lehetséges-e világnézetileg semleges állam? A dolog egyszerűnek látszik, mint a pofon; minden öntudatos liberátor azonnal rávágja a „helyes” választ: nemhogy lehetséges, de az állam számára egyenesen kötelező norma a világnézeti semlegesség. Pedig, mint minden, ami pofonegyszerűnek látszik, ez is körültekintő megalapozást kíván. Nem következik-e például a semlegesség magasztos elvéből, hogy a parlament és a kormány nem hozhat oíyan döntést, amely mások rovására kedvez a polgárok valamely csoportjának? Ha csak semlegesség van, akkor mire jó a szabad választás, a többségre jutott politikai akarat és filozófia?

A politika konfliktusok sorozata, a vitatott kérdések az egyik fél javára és a másik rovására dőlnek el. Hol látott már a világ olyan törvényt, ami mindenkinek tetszett volna? A semlegesség jelszava sumák taktika az éppolyan önkényes ellenzéki álláspont érvényre juttatására. A magukat nem liberálisnak tudó politikai riválisaink ilyen és ehhez hasonló érvekkel utasítják el az ellenzék számos kezdeményezését – miközben egy pillanatig sem kételkednek benne, hogy ők igenis demokraták. Az ellenzék pedig rendre úgy érzi, hogy a kormányzat bizonyos lépései nem az ellenzék háttérbe szorítását szolgálják – ami természetes lenne –, hanem magát a demokráciát akarják legyűrni. Mi másra is találna ez a feltételezés, mint felháborodott elutasításra? Az érvek ennek megfelelően csapnak össze az oktatás, a média, a közhivatalok működése; vagyis minden kapcsán. A közönség pedig tanácstalanul figyeli a parlament színpadán folyó modern tézisdrámát, és érzi, hogy valami nincs rendben. Ezek elbeszélnek egymás mellett. Jobban mondva, nem ugyanarról beszélnek. Az elvont elméleti kérdések pedig egyszer csak ott teremnek a tanári szobák, kórházi folyosók, templomkertek, hivatali előszobák egyre mérgeződő levegőjében.

Sürgősen tisztázni kellene tehát, hogy miről is beszélünk. Kezdjük a végéről. János János és Béla Béla természetesen nem semleges: sem suszterként, sem tanárként, sem újságíróként, sem miniszterelnökként. A semlegesség kívánalma a társadalom egészét érintő döntésekkel, vagyis a törvényekkel szemben fogalmazódik meg. Továbbá fontos, hogy tisztázzuk: a semlegesség igénye nem a liberalizmus alapelveiből, hanem az alkotmány alapelveiből következik – még akkor is, ha ezek történetesen egybevágnak. Az alkotmány kimondja a polgárok, az emberi méltóság egyenlőségét, tehát az állam és a törvények nem tehetnek önkényesen és eleve különbséget a polgárok egyes csoportjai között (például világnézet alapján). De ez távolról sem jelenti azt, hogy a törvények következményeiben nem érinthetik különbözőképpen a polgárokat. A törvénykezésnek nem a következményeiben kell semlegesnek lennie – ez valóban lehetetlen igény –, hanem az igazolásában. A vitában csak legitim érveknek van helye, olyan érveknek, amelyek erkölcsi meggyőződéstől függetlenül mindenki számára hozzáférhetőek, vitathatóak és ellenőrizhetőek. Egy érvrendszer akkor lehet legitim, ha a nézeteltérések mögött közmegegyezés van arról, hogy milyen tények és bizonyítékok alapján lehet dönteni, és az egyik fél erkölcsi elvárásai kizárólagossá tételével nem rekeszti ki eleve a vitából a más értékeket vallókat.

Itt elégedetten hátradőlhetett volna 32 előadó, Kis János, ha vitapartnerei, az ördög ügyvédjének álarcát magukra öltve, nem támadták volna le súlyos ellenvetéseikkel. Vajon a semlegesség kívánalma biztosan semleges? Nem alapszik-e maga is a jó életről, a társadalom jó működéséről vallott speciális erkölcsi meggyőződésen? Elegendő-e pusztán az alkotmányra hivatkozni? Az alkotmány ugyanis ezek szerint alapvetően „liberális” – tehát nem semleges. (Nem csoda, hogy sok jelenlegi „demokrata” nem is szereti, mondván: nem is „liberális”, hanem egyenesen „kommunista”; de ez már az árokszéli disputa felé vezetne el.)

Hasonlóképpen: mit kezdjen a semlegesség elvével egy hívő, aki tudja, hogy az elvből számára súlyosan elfogadhatatlan dolog következik – például az abortusz esetében. A semlegesség alapján hozott törvények nem lehetnek-e következményeikben súlyosan diszkriminatívak?

Vagy: a semlegesség elve nem valami világnézeti szkepticizmusból következik-e? Mert ha így van, a liberális minimum nem más, mint egyetemes igénnyel fellépő, moralizáló pragmatizmus. Avagy: mi elég ahhoz, hogy valaki „liberális” legyen? Ha elfogadja az alkotmányt, akkor már egy picit liberális; ha egy picit az, akkor – deduktív módon – nem kell-e egészen azzá lennie? Hogyan értendő az érvek hozzáférhetősége? Lehet-e úgy érvelni, hogy mindig elválasztjuk a belső meggyőződésünket, vagyis azt, amiért érvelünk, attól, ahogyan érvelünk? Otthon lehetünk fasiszták, de a parlamentben csak „alkotmányosak”? Nem esünk-e a belső erkölcsi meggyőződésből folytatólagosan elkövetett külső képmutatás vermébe?

Az előadó nem hátrált meg, ám az ebédszünet rövidesen félbeszakította az ígéretes vitát. Annyit mindenesetre bátran állíthatunk: a liberalizmus bárkáján vannak aprócska lékek.

Havel zöldségese megint nem jutott szóhoz

De evickéljünk tovább a politika és etika süppedős lápvidékén. Előadásában – „Piszkos kezek avagy a zöldséges megszólal” – Bencze György azt feszegette, hogy lehetséges-e maradéktalanul tiszta politikai cselekedet. Neves elődeihez, Machiavellihez, Max Weberhez és másokhoz csatlakozva az előadó is kifejezte kétségeit ez iránt. Velük szemben pedig egyedül Havel.

Kétségkívül izgalmas, és jelen állapotaink szempontjából sem közömbös vállalkozás azt vizsgálni, vajon a letűnt kommunizmus ellenzékének politikai lépései erkölcsileg hogyan ítélhetők meg. Hiszen Havel híres esszéjében („A hatalom nélküliek hatalma”) azt fejtegette, hogy a szembeszegülés erkölcsi elhatározáson alapult. Szembefordulni egy erkölcstelen rezsimmel: egyenlő igazságban élni, megfosztani a rendszert létalapjától, a hallgatólagos belenyugvástól és behódolástól. De vajon hogyan érinti mindez a zöldségest, aki nyugalma érdekében nem lázad (vagyis burkoltan együttműködik?), amikor felkeresi őt az „ellenálló”, és aláírásgyűjtő ívet dug az orra alá. A helyzet fölöttébb kínos. Ha aláírja, azzal súlyos anyagi, egzisztenciális kockázatot vállal; ha nem, akkor nyíltan vállalja a „hazugságban élni” minden ódiumát.

Egyetérthetünk az előadóval: a helyzet valóban bonyolult, főleg, ha az ellenálló odébbáll, a zöldséges pedig marad. Csak kérdés, hogy ebből mi következik. A politika lényegénél fogva nem magánügy. Egy bizonyos emberfajta, a politikus, azzal foglalkozik, hogy alakítsa a köz ügyeit. Puszta létével belép az emberek életébe. Meg akarja változtatni mások viszonyait, és már e szándékával is megváltoztatja. Viszonyulni kell hozzá. Ha nem így tenne, nem politikus, ellenálló vagy párttitkár lenne, hanem – mondjuk – zöldséges. Ha a kérdést úgy vetjük fel, hogy mások dolgaiba hívatlanul beavatkozni erkölcstelen, akkor nincs erkölcsös politika. Az előadó viszont elmulasztott néhány további lehetőséget számba venni. A zöldséges lelkes híve a rendszernek. Ezért kirúgja és feljelenti az ellenállót. Senkinek a lelkivilágán nem esik csorba. Vagy ellenkezőleg: gyűlöli a rendszert, és lelkesen csatlakozik. Ez esetben legfeljebb az addigi passzivitás miatt érzett lelkiismeret-furdalás ejthet foltot az önbecsülésén.

De jó, vegyük az alapesetet. A zöldséges utálja a rendszert, de nem mer fellépni ellene. Az ellenálló ez esetben sem erkölcsi egyensúlyából zökkenti ki, legfeljebb az öncsalás biztonságából. Nem előidézi, hanem jelzi az állapotok erkölcsi tarthatatlanságát. Erkölcstelen akkor lenne, ha a maga erkölcsi igazáról nem lenne meggyőződve, és Sztavrogin vagy ifj. Verhovenszkij módjára felelőtlenül szédítené a tudatlan lelkeket. Elismerem, hogy a határ pontos megjelölése nem könnyű, de ezt most már tényleg a zöldségesekre kellene bízni. Mást amúgy sem tehetünk.

Rendek és liberátorok

A másik helyszínen elhangzott, politikai viszonyaink majd összes területét felölelő, tucatnyi előadásból megbocsáthatatlan önkénnyel egyet emelnék ki. Juhász Pál kedvenc agrárkérdéseinek ideiglenesen hátat fordítva a közszolgálatok helyzetét elemezte. A téma azért is figyelemreméltó, mert széltében-hosszában hallani a kártékony kliensviszonyok kialakulásáról meg a szakértelem bolsevik vonásairól. Az előadó szavaiból az derült ki, hogy minden igaz, csak máshogy. Egyfelől jogosnak látszik a félelem, hogy a terjeszkedő állam lassan maga alá gyűri a közszolgálatban érintett társadalmi csoportokat. Kiemeli közülük a kiválasztottakat, és őket teszi meg az adott csoport tárgyalóképes képviselőjévé – a többit pedig kutyába se veszi. (Ld. keresztény orvosok, kormánypárti újságírók és mások szaporodó kamarái.) Ezzel két legyet üthet egy csapásra. Elsorvasztja a társadalom tőle független szerveződéseit, hiszen azok nem képesek hatékony ellensúlyt képezni, másrészt kijelöli, megteremti a csatlakozás vagy behódolás feltételeit, kereteit, és felmutatja a lesüllyedéssel szemben az elnyerhető sovány kiváltságokat. A klienstársadalom tehát nem a rendi, hanem az abszolutizmusra törekvő állam társadalma. A liberátor ezzel a szakmai önszerveződések autonómiáját szegezheti szembe. Az államtól független, ellensúlyt képező szakmai rendek kialakítását.

A szakmai rendek erősödése azonban kétélű dolog – fejtegette Juhász Pál. Pozitív vonása, hogy ellenáll a központosító törekvéseknek, korlátozza az állam túlhatalmát, negatívuma viszont az, hogy a maga területén belül maga is monopolhelyzetre, kívülálló számára ellenőrizhetetlen viszonyok kialakítására tör. Az autonómiák autonóm ellenőrzése pedig egyelőre megoldatlan dilemma. A helyzetet „fokozza”, hogy az állam zsebe üres, a közszolgálatok (oktatás, egészségügy, a két legfontosabb) jelenlegi szerkezetükben iszonyatosan pazarlóak. Az elosztás nem a valódi igényekhez, hanem a kialakult hierarchiákhoz igazodik. Az átalakítást az állam nem tudja finanszírozni, így a szakmabelieket kell érdekeltté tenni abban, hogy megbolygassák meglévő viszonyaikat. „Korrumpálni” kell őket, vagyont adni nekik, hogy azt a maguk hasznára és a szolgáltatások színvonalának emelésére fordítsák. A teremben felrémlett a vízió, hogy az érsebészet működését a kórházi alapítvány által a másik szárnyban üzemeltett kupleráj jövedelméből finanszírozzák. Az alapítványosítás etikai és ellenőrzési problémák egész sorát veti fel, a másik alternatíva viszont üres államkassza. A választás nem látszik maradéktalanul kielégítőnek. Ez a helyzet. Amivel, idestova húsz éve, „kapcsolatunk kezd meghitté válni”.

• Belföld [7]