Ma már sokan nem is értik, mi lehetett a jelentősége a néhai miniszterelnök ironikusnak szánt megjegyzésének, amikor az átalakulás körüli szemantikai vitát a maga bon mot-jával kívánta lezárni: „Gatyát vált az ember, rendszert változtat!” A profán szóhasználat megkérdőjelezői szerint Antall József jóval emelkedettebben fejezte ki magát, valahogy így: „A magyar ember lovat vált, nem rendszert.” Mégis az előbbi változat lett közismert, olyannyira, hogy időnként egyenesen Hofinak tulajdonították a nevezetes mondatot. Annyi mindenesetre biztos, hogy a „rendszerváltás” kifejezés a történeti-etimológiai vizsgálódások szerint jóval korábbi, mint maga a rendszerváltás. Sőt, azzal a paradox helyzettel is szembesülhetünk, hogy viszonylag éppen akkor esett több szó a „rendszerváltás”-ról, amikor a fennálló politikai rezsim megváltoztatására gyakorlatilag semmi esély nem mutatkozott, és megfordítva: az átalakulás időszakának nyelvében nem lett általánossá vált kifejezéssé a „rendszerváltás”. Utóbbi bizonyítására elég azzal a meghökkentő ténnyel szembenéznünk, hogy a nemzeti kerekasztal-tárgyalások jegyzőkönyveinek tanúsága szerint a három hónapos egyezkedés során egyetlen résztvevő sem ejtette ki a „rendszerváltás”, de még a „rendszerváltozás”, „rendszerváltoztatás” szavakat sem. (Pedig az SZDSZ programja 1989 tavaszától már címében is a rendszerváltást állította a megoldandó feladatok középpontjába.) Annak magyarázatára viszont, hogy a diktatúra szótárában miként honosodott meg a „rendszerváltás” kifejezés – a politikai rendőrség irataiba kell belepillantanunk.
Az Államvédelmi Hatóság – büntetőjogi kódex hiányában – a hatályos anyagi büntetőjogi szabályok hivatalos összeállítása (BHÖ) tényállásainak fogalmi apparátusában ugyan nem találhatott rá a rendszerváltás szóra, mégis hamar sikerült házi használatú munkafogalommá tenni a kifejezést. Azokra a magatartásokra alkalmazták, amelyek a népi demokratikus államrend alapjait sértették vagy veszélyeztették, tehát amelyek tárgya a proletárdiktatúra rendje volt. (A népköztársaság megdöntésére irányuló szervezkedéstől a kémkedésen keresztül a korszakra jellemző abszurditással ide sorolták például a termelőszövetkezet elleni izgatást vagy a – tipikusan: szovjet – emlékművek meggyalázásának bűntetteit is.) Az ÁVH nyelvi szokásai nyomán így „rendszerváltónak” tekintették Grősz József kalocsai érseket – aki „az amerikai fegyveres erőktől várta Magyarországon a rendszerváltást” – éppúgy, mint a BESZKÁRT régi keresztényszocialista alkalmazottait, akik azt tervezték, hogy „rendszerváltozás esetén szervezett egység álljon a megalakítandó keresztény párt rendelkezésére”. Közgazdászhallgatók az ötvenes évek elején „ellenséges vonatkozású tanulmányi anyagokat készítettek, mivel rendszerváltozásra vártak” (lásd: „Lux-ügy”, Beszélő, 2003. június). Egy 1954-es belügyi vezetői értekezleten elhangzottak szerint a belső ellenséges kategóriák aktivitására jellemző, hogy gomba módra elszaporodtak bizonyos kisebb csoportok, amelyek rendszeresen összejárnak, és „a rendszerváltozást várják”. 1956 kapcsán állandósult mozzanata a belügyi helyzetértékeléseknek, miszerint az imperialista erők háborúra készülő provokatív politikája a belső ellenséges erőkre bátorítólag, élénkítőleg hatott; „reményeik egy rendszerváltozást illetően megnövekedtek”. A hatvanas–hetvenes években is gyakori a belső ellenség körében a „rendszerváltás gyakorlati módozatairól szóló tervek”, illetve az erre irányuló szándékok leleplezése. Mindez természetesen nem a politikai vezetés, illetve a pártapparátus nyelvhasználatától függetlenül alakult így. Az 1980-as évek elejétől a kulturális életben tapasztalható „negatív jelenségek”-kel kezdtek el foglalkozni a Politikai Bizottság ülésein, illetve az „ellenséges, ellenzéki erőkkel” szembeni tennivalókkal. Az évtized második felében ez kiegészült „a párt belső életének megújításával összefüggő feladatok”-kal, majd az utolsó években előtérbe került „a politikai intézményrendszer reformja”, a „modellváltás”, „a demokratikus szocializmusba való békés, fokozatos átmenet biztosítása”, majd az ezzel összefüggő „politikai egyeztető tárgyalás” a demokratikus ellenzéki szervezetekkel, és végül megjelent a „szocialista rendszerváltás” kifejezés is. Így a „rendszerváltás” már olyan neutrális fogalommá kezdett válni, amely képes volt a legeltérőbb retorikai igényeket is kielégíteni, éppen ezért fogalmi meghatározására már nem is nagyon törekedett senki.
Új követelményekkel jelentkezett viszont az 1989. június–júliusában megkezdődött nemzeti kerekasztal-tárgyalások munkabizottságaiban megkezdett munka. Ezek a szakértői csoportok első üléseiken nem csupán napirendjükről, működési kereteikről, megvitatandó témáikról döntöttek, de törekedtek egy közös tárgyalási nyelv kialakítására is. Definiálni kellett ugyanis azokat az alapvető fogalmakat, amelyeket a tárgyalások eredményessége érdekében – a kommunikatív racionalitás igényeinek megfelelően – mindegyik fél ugyanazon tartalommal, jelentéssel használ a diskurzus során. A Nemzeti Kerekasztal I/6-os politikai munkabizottsága vállalta a feladatot, hogy ha nem is a rendszerváltás, de a „politikai átalakulás” minimális tartalmi jegyeit, mindenekelőtt időhatárait leírja. A munkabizottság – amely hivatalosan „Az erőszakos megoldásokat kizáró jogi garanciák megteremtése” elnevezést viselte – tagjai meglehetősen gyorsan megállapodásra jutottak. Az 1989. július 5-i ülésen Holló András, az MSZMP képviselője elfogadta az Ellenzéki Kerekasztal által javasolt azon értelmezést, miszerint a politikai átmenet „1989. június 10-től, a megállapodás keltének napjától a parlamenti választások kitűzéséig, az alakuló parlament üléséig terjedő időszakig” tart. A jegyzőkönyv gépelt szövegéhez kézzel írt kiegészítés ehhez hozzáteszi: „Alternatív javaslatként az új parlament által beiktatott kormány programjának az elfogadásáig terjedő időszakig.” Egy héttel később a munkacsoportban ez utóbbi verzió került elfogadásra. Némiképpen módosította ezt a szöveget az augusztus 24-i középszintű ülésen Tamás Gáspár Miklós javaslata. Az új megfogalmazás szerint „az átmenet időszaka az új parlament megalakulásáig tart”. A szemantikainak és kívülről akár formálisnak is tűnő viták mögött voltaképpen az az alapprobléma húzódott meg, hogy a mindenekelőtt politikai fordulatot igénylő válságkezelés milyen mélységű és terjedelmű átalakulást fog eredményezni a társadalom egészében és egyes alrendszereiben, és hogy e folyamat irányát és tartalmát kik és milyen mértékben lesznek képesek meghatározni, befolyásolni. Ennek a története a rendszerváltás.
Hogy másfél évtized elegendő történeti távlatot garantál-e a politikatörténet számára a rendszerváltás szakmai elemzésére, arról megoszlanak a vélemények. Ripp Zoltán új monográfiája* arról győz meg, hogy a történelmi távlat mint az autentikus kutatás elengedhetetlennek tekintett időtényezője – fikció. Az a feltételezett szubjektivitás ugyanis, amely a saját történelmében élő kutató esetében a tárgyszerű elemzés lehetőségét megkérdőjelezi, voltaképpen nem episztemológiai akadályt. Ami igazán befolyásolhatja a jelenkor-történeti kutatómunkát, az a szükséges és kellő források felszínre kerülése, hozzáférhetősége, melynek valóban lehetnek időtényezői (mint ahogyan jogi feltételei is). Ha pedig a történeti távlat kritériuma alatt valami olyasmit értenénk, hogy értékmentes leírás nem várható az ezen folyamatok résztvevőjeként meghatározott szubjektumtól, akkor azt kell látnunk: a jó kutató arról ismerhető fel, hogy képes kellő távolságot tartani kutatása tárgyától – ez pedig nem az időmúlás függvénye. De fordítva is igaz: egy tehetségtelen történész hiába várna a kellő „történeti távlat” beköszöntére. Ripp Zoltán távolságtartása sem időbeli, hanem mindenekelőtt tárgyi vonatkozású, ráadásul szerencséje is van. Könyve forrásbázisa alapvetően az elsődleges források vizsgálatára épül, szemben sok más, a korszakkal foglalkozó publikációval. A szerencse itt anynyiban játszott szerepet, hogy a forráskritikai feldolgozás alá vont iratok többsége éppen a közelmúltban került kutatható állapotba, másrészt a kutatása tárgyául választott mintegy négy évet szinte teljes egészében lefedi a rendelkezésére álló iratanyag.
Olyannyira, hogy például a Magyar Szocialista Munkáspárt már korábban közölt jegyzőkönyvein, iratain túl a saját kutatási anyagok terén már nem is a dokumentumok csekély száma, hanem éppen az iratok bősége, ezáltal a valóban lényeges információk kiválasztása jelenthetett nehézséget. A legfontosabb elsődleges források közé sorolja a szerző az Ellenzéki Kerekasztal- és a Nemzeti Kerekasztal-tárgyalások nyolc kötetben közzétett iratanyagát is, melynek néhány évvel ezelőtti feldolgozásában neki is döntő érdemei voltak. Az ellenzéki szervezetek vonatkozásában pedig fontos elsődleges forrásként szolgáltak azok az állambiztonsági iratok, amelyek a Történeti Levéltárból származnak. Innen adódik, hogy a több mint tíz oldalon keresztül sorakozó irodalomjegyzék szinte önmagában is külön olvasmány, de a téma iránt érdeklődők számára mindenképpen megkerülhetetlen ez a bibliográfia.
Az rendszerváltás/átalakulás tartalmi és időbeli meghatározásának említett vitáira a monográfia egy tágabb intervallum megnyitásával, de legalábbis a kezdeti időszak távolabbra helyezésével adja meg a választ. Értelmezésében történetének kiindulópontja 1987 közepe. Gorbacsov ekkor tette egyértelművé, hogy valóban a gyökeres reformok elindítása mellett kötelezte el magát, és ily módon jelentős hatást gyakorolt a pénzügyi-gazdasági nehézségekkel terhelt magyarországi folyamatokra, illetve megoldási kísérletekre is. 1987-ben már sokasodnak az alternatív politikai programok és a demokratikus átalakulást sürgető csoportok, majd szervezetek is. Ez magyarázza, hogy a közel 600 oldalas könyv szinte fele a szűkebben vett rendszerváltás éve – 1989 – előtti helyzet feltárásával foglalkozik. A történet 1990 májusával zárul, amikor – ahogyan az NKA meghatározása is fogalmaz – a szabad választásokat követően megalakult az új kormány. Árnyalja e folyamat értelmezését a szerző annyiban, hogy különbséget kíván tenni a rendszerváltás és az átmenet kifejezések között. Az előbbi valóban befejeződött a hatalmi-politikai harc lezárultával, a szabad választásokkal. Az új köztársaság működésének közjogi alapjait már kialakító kerekasztal-tárgyalások, illetve az ennek eredményeit jogi formába öntő törvényhozás munkáját viszont az immár legitim politikai hatalomnak kellett folytatnia a demokratikus jogállam kiépítésének további feladataival. Ennek a rendszerváltáson is túlmutató folyamatnak a megjelölésére alkalmazza a szerző az átalakulás kifejezést. A fogalmi szétválasztás mindenképpen indokolt, hiszen két külön történelmi periódusról van szó, ráadásul a két kifejezést igen gyakran azonos tartalommal említik. Felmerülhet azonban a kérdés, hogy a „rendszerváltás” mint a rendszer egészének a megváltozására vonatkozó terminus technicus miként hozható mindezzel összhangba. A társadalom valamennyi dimenzióját átalakító folyamat ugyanis a gazdasági, kulturális alrendszereket éppúgy átstrukturálta, ahogyan a társadalom intézményi és jogrendszerét, szociális szerkezetét, társadalomlélektani állapotát, életmódját, nyelvét vagy éppen a környező népekhez fűződő viszonyait. Ennek a totális rendszerváltásnak a megjelölése ebben a formálódó terminológiai rendszerben mintha még váratna magára.
Tizenöt év távlatából visszatekintve, részben a történet részleteinek elhalványulása miatt, könnyen felejthetővé válnak azok a körülmények, amelyek éppen azt lennének hivatva felidézni az utókor emlékezete számára, hogy nem az egyértelmű szükségszerűség uralta a rendszerváltás mára szinte egyenes vonalúnak látszó menetét, hanem esetlegességekben, szubjektivizmusban, véletlenszerűségekben öltött alakot a kelet-európai átalakulás tendenciájának ránk eső része. Amikor például az MSZMP KB 1989 februárjában úgy döntött, hogy Fejti György KB-titkár vezetésével létrehoz egy munkacsoportot azzal a feladattal, hogy előkészítő tárgyalásokat folytasson a tárgyalásos átmenetről, még úgy tűnhetett, hogy az átalakulás hosszú távú politikai levezénylésének eszköztára megmaradhat a kezdeményező hatalom kezében. Egy héttel később viszont korábban nem hallható egységes hangon tizenegy független politikai szervezet ellenjavaslattal élt a hivatalos felvetéssel szemben. Nemzeti kerekasztal-tárgyalásokat indítványoztak az MSZMP és a demokratikus politikai szervezetek részvételével, amelyek célja – az akkori megfogalmazás szerint – egy alkotmányozó nemzetgyűlési választás feltételeinek kidolgozása lett volna. Bár a kezdeményezésnek nem lett folytatása, de maga a felvetés új irányt képzelt volna el az átalakulás számára, miközben az ekkor még koordinálatlan ellenzéki fellépés folytán egyes pártok nem zárkóztak el az MSZMP-vel való külön kapcsolatfelvételtől, esetenként a kétoldalú tárgyalásoktól sem. Grósz Károly is a Politikai Bizottság véleményére lett kíváncsi február végén, hogyan illeszthető össze a felállított Fejti-féle tárgyalócsoport kompetenciájával a Kisgazdapárt és a Veres Péter Társaság azon kérése, hogy a főtitkár fogadja őket egy kötetlen baráti találkozón. A szabaddemokraták viszont mindvégig azt az álláspontot képviselték, hogy egyeztetett álláspont kialakítására van szükség, amelyet nem egy parttalan kerekasztal-konstrukció keretei között kell megvitatni, hanem az MSZMP és az ellenzék mint két szemben álló fél tárgyaljon egymással. A közös március 15-i ünneplés ellenzéki visszautasítása megerősítette tárgyalási pozíciójukat, és bekövetkezett az, amitől a pártvezetés igazán tartott, vagyis hogy a demonstrációk a hatalom és a nemzet szembenállásának képzetét kelthetik. A március 22-én megalakult Ellenzéki Kerekasztal megbontására tett következő hatalmi kísérlet április elején egy politikai egyeztető fórum létrehozása lett volna. Az MSZMP viszont tévedett abban, hogy egyoldalúan meghatározhatja a tárgyalásokra meghívottak körét (Fidesz nélkül!), annak időpontját és témáit. Ráadásul olyan ajánlások elfogadását tűzték a fórum feladatául, amelyeket esetleg megküldenek az illetékes kormányzati szerveknek. A kudarcba fulladt MSZMP-kezdeményezés Fejti taktikájának sikertelenségét is jelezte. A felerősödő Pozsgay-vonal kompromisszumkészebbnek bizonyult, és két hónapos egyezkedést követően a nemzeti kerekasztal nem két- de nem is négy-, hanem háromoldalúként jött létre június 10-én. (A négyoldalú – kevéssé ismert – MSZMP-javaslat szerint a három valóban megalakult tárgyalócsoport mellett helyet kívántak volna biztosítani a tanácskozási joggal jelen lévő megfigyelőknek is.)
De visszatérő problémát jelentett a nyár folyamán az Ellenzéki Kerekasztal oldalán helyet foglalt, illetve helyet nem foglalt pártok szereplése is. A Kereszténydemokrata Néppárt nem kevés vita árán és nem is teljes egyetértés mellett válhatott EKA-taggá június elején. A szociáldemokraták két csoportjának júliusban kiéleződött vitája pedig arra késztette az Ellenzéki Kerekasztalt, hogy közel egy hónapra – a két irányzat átmeneti megállapodásáig – felfüggeszszék az MSZDP részvételét. Másfelől viszont az EKA működéséből kimaradt politikai szereplők tették fel ugyanazt a kérdést, amit az MSZMP is: kik hatalmazták fel az EKA pártjait, hogy ne egyszerűen az ellenzék, de a társadalom egésze nevében alkudozzanak a hatalom sorsáról. A Krassó György által vezetett Magyar Október Párt nem csupán legitimációhiányosnak tekintette az Ellenzéki Kerekasztalban részt vevő pártokat, de magát a tárgyalási folyamatot is mindvégig antidemokratikusnak tartotta. De júniusban sorra jelentkeztek tárgyalási igényeikkel – eredménytelenül – az olyan szervezetek is, mint az Pofosz, a Recski Szövetség, az Erdélyi Szövetség, a Magyar Függetlenségi Párt vagy a Független Demokrata Párt.
Köztudott, hogy a kollektív emlékezet hajlamos a történeteket egyre egyszerűbbé, csiszoltabbá, ellentmondásoktól mentesebbé tenni. Az idő múlásával ezek szinte leválnak eredeti alapjukról, önálló életre kelnek, és a valósághoz való közük lassan már csak annyi, hogy mítoszként valóban léteznek. A rendszerváltás története is bővelkedik színes történetekben, sztorikban, amihez a sajtóstruktúra átalakulása kedvező hátteret biztosított: 1989-ben több mint ötven frissen induló lap jelent meg. Ripp Zoltán viszont a mindentudás biztonságával igazítja el az olvasót a legendák világának útvesztőiben. Meglehetősen leegyszerűsített kép él a köztudatban például Pozsgay Imre lakitelki szereplésével, még inkább az elfogadott nyilatkozat Magyar Nemzet-beli közzétételével kapcsolatban. (Horváth József visszaemlékezését [Leleplező 2000. 1.], amely szerint a III/III-as csoportfőnök inspirálására ment volna Pozsgay 1987. szeptember 27-én Lakitelekre, majd közösen állapodtak volna meg a közlemény publikálásáról – hagyjuk meg a legendák világában.) A „nemzeti közmegegyezésre” – akár Grósz Károlyékkal szemben is, de a demokratikus ellenzékkel mindenképpen – kész Pozsgay a valóságban igen taktikusan szervezte meg lakitelki szereplését. A szerző érdeme, hogy rálelt arra a feljegyzésre, amelyben Lukács János KB-titkárnak beszámolt az alig két héttel korábban történtekről. (67–68. o.) Ebben Pozsgay leszögezte, hogy mivel csak párttagok és pártonkívüliek konstruktív párbeszédét szervezték meg, ezért ez egyáltalán nem volt ellenzéki összejövetel. Kiemelte azt is, hogy az ellenzék kemény magját az ő részvételének feltételeként nem hívták meg. Kiderül a feljegyzésből, hogy Pozsgay előzetesen valóban tájékoztatta Grósz Károlyt, és hogy Lakitelken pontosan adta át a kormányfő üzenetét, nevezetesen hogy kész minden konstruktív szándékkal párbeszédet folytatni, együttműködni. A tanácskozással kapcsolatban Pozsgay hangsúlyozta, hogy az ő előadása dominált, a kritika nem lépte túl az értelmiségi tanácskozásokon vagy egyes pártrendezvényeken szokásos mértéket. Mindebből Pozsgay azt a következtetést vonta le, hogy addig kell a dialógusra való készséget kihasználni, amíg az megvan. Még annak az esélyét is felvetette, hogy a Magyar Demokrata Fórumot integrálják a Hazafias Népfrontba, egyúttal javaslatot tett a találkozó nyilvánosságának kezelésére is. Itt vetette fel egy olyan interjú lehetőségét, amelybe beleszőné előadása lényegét és az ott elfogadott felhívás szövegét is. (A későbbi párton belüli vita éppen az erre vonatkozó egyértelmű jóváhagyás hiányából adódott.)
Másfél évtized távlatából visszatekintve mintha csupán az egymásnak veselkedő két figura – a pártállami vezetés és az Ellenzéki Kerekasztal – tusakodó alakjai tűnnének elő a múlt ködéből. A monográfia nem csupán a rendszerváltás folyamatának szereplői körét kívánja teljessé tenni, de arra a furcsaságra is felhívja a figyelmet, hogy ezek a szereplők is többen vannak; azaz csak távolról látszódnak egyneműeknek, hiszen magukkal időnként élesebb vitába keverednek, mint ellenfeleikkel. A Németh-kormány pártfüggőségéből való emancipálódási törekvései, ennek sikerei és kudarcai éppúgy nyomon követhetők az elemzésben, ahogyan autonóm jelenségként tekinthetünk a gyorsan pluralizálódó szakszervezeti mozgalomra, vagy figyelhetjük az állambiztonsági szolgálatot, amint a Dunagate kapuján átzuhanva válik a diktatúra bukásának (hamis vagy valódi?) jelképévé. Mindeközben az MSZMP is az állampárt felszámolásáig platformosítja önmagát, az Ellenzéki Kerekasztal pedig egyre inkább a pártosodás és a választási előkampányok terepévé kezd válni.
Az sem túl közismert, hogy a Nemzeti Kerekasztal-tárgyalások szeptember 18-i megállapodása hivatalosan is csak a tárgyalások első szakaszát volt hivatva lezárni, sőt az Ellenzéki Kerekasztal – több-kevesebb rendszerességgel – egészen 1990. április végéig ülésezett. A rendszerváltás rejtett története tárul fel a könyv azon fejezetében, amely a köztársaság kikiáltásától a választásokig terjedő, szinte teljesen feledésbe merült fél évvel foglalkozik. Részben érthető a feledékenység, hiszen az alkotmánymódosítás mintegy koronát tett a rendszerváltók fejére, és ettől kezdve szinte mindenki a választásokra összpontosított. Másrészt ekkor fordul igazán a hazai figyelem is a többi kelet-európai ország felé, hiszen a csehszlovák, NDK-, majd még inkább a romániai drámai események a régió egészét állítják a világ érdeklődésének középpontjába. Az ekkori hazai események felelevenítése nem egyszerű rekonstrukció, hanem a rendszerváltás radikális antikommunista szakaszaként való újraértelmezése. Az ősz és tél folyamán kibontakozó antikommunista offenzíva sajátossága ugyanis az volt, hogy alig talált ellenfélként olyanokat, akik – Ripp Zoltán megfogalmazása szerint – „igazi” kommunistaként álltak volna a rendszerváltás útjába. A múltjától szabadulni próbáló MSZP védekezésre kényszerült az őt ért vádakkal szemben. A négyigenes népszavazás tétje nem egyszerűen annyi volt, hogy meg lehet-e fosztani Pozsgay Imrét a parlamenti választások előtt tartandó közvetlen államfőválasztás győzelmének esélyétől. A népszavazási kampány központi kérdése az új párt hiteltelenítése, utódpárti jellegének hangsúlyozása és hatalommentő szándékainak leleplezése lett. (Amint mindezek a motívumok megismétlődnek a Dunagate botrányban is.) Ugyanakkor az nem felejthető, hogy az MSZP ekkor még fel tudta venni a versenyt a Demokrata Fórummal, és majd csak év végén szorult véglegesen mögé. Mindezen események pedig oda vezettek, hogy „az elvi rendszerváltó radikalizmus magától értetődő antikommunizmusa »a kommunisták« elleni differenciálatlan támadássá változott”. (487. o.) A választási kampány „antikommunizmus-vetélkedőjének” legfontosabb következménye a közvélemény erőteljes jobbratolódása lett, amely részben az SZDSZ-re is visszaütött. Az MDF politikusai ugyanis a „bolsevista módszerek” alkalmazásával kezdték támadni a szabaddemokratákat, a párt népi-nemzeti vonulatához tartozó egyes politikusok pedig a demokratikus ellenzék több személyiségének baloldali múltját kezdték felemlegetni, nem ritkán alig leplezett – az Apák és fiúk cikkel fémjelzett – antiszemita felhangokkal kísérve.
A monográfia a szaktudományos megalapozottságot párosítva az olvasmányossággal rendelkezik mindazon vonzerővel, amelyek sokoldalú felhasználását lehetővé teszik. Elsődleges forrásközlései, forráskritikai feldolgozásai további kutatómunkák kiindulópontjai lehetnek. A korszak átfogó, szisztematikus és teljes feldolgozása lévén a későbbi elemzések számára elengedhetetlenné teszi a nézeteivel egyetértő vagy polemizáló megállapítások kialakítását. De áttekinthetősége, jó tagoltsága miatt haszonnal forgathatják a könyvet azok az egyetemi hallgatók is, akik a korszak történetével hivatalos tananyagként vagy egyszerűen látókörük szélesítése kedvéért ismerkedve akarják jobban megérteni, hogy volt egyszer egy rendszerváltás.
(Az említett olvasmányosság érzékeltetésére ide kívánkozik, hogy Ripp Zoltán szóalkotási kedve olykor vetekedni látszik Lengyel László vagy Tamás Gáspár Miklós nyelvi bravúrjaival. A grósznoszty ugyan ismerős máshonnan is – Mink András a Frankfurter Allgemeine Zeitung tájékán valószínűsíti a forrást –, de például a jogállamosítás, a nyilvánosság-puccs [Pozsgaynak kettő is van belőle], a rendszertemetések [ebből is kettő volt] igazi rippi lelemények. És a meglepetés erejével hat az 1989. október 23-i ellenzéki tüntetésen az Üllői úton hegedülő férfi fotója a belső borítón.)
*Ripp Zoltán: Rendszerváltás Magyarországon 1987–1990. Napvilág Kiadó, 2006, 587 o., 4600 Ft