Némiképp zavarba ejtő Gérard Garouste kiállítása, mely az itt kevéssé, ám Nyugat-Európában jól ismert mester új képeiből és szobraiból szerkesztődött. Zavarba ejtő, mert bár hozzájuthattunk már eddig Garouste-művekhez – az 1984-es VI. Kisplasztikái Biennálén egy szobrához, a Ludwig Múzeumban festményéhez –, a lényeget illetően meg kellett elégednünk hivatkozásokkal, melyek mindannyiszor túlmutattak azon a minőségen, ami e kevéske információ alapján feltételezhető volt; magyarul: a festő híre, idézettsége jóval parádésabbnak látszott, mint Magyarországon megismert munkái. Szóval érződött valami ellentmondás a dologban, számomra annál is inkább, mert tavaly a lyoni biennálén, ahol a kortárs francia képzőművészet igen alaposan megmutatkozott, a jól reprezentált Garouste inkább szobraival hatott, mint nagy festményeivel, annak ellenére, hogy a kritikai aurája meglehetősen körbefonta azokat.
Az Ernst Múzeumban kiállított munkák a kritikusi lelkesültségnek most is csak szociológiai vetületeit magyarázzák, annak ellenére, hogy a képek száma nagyobb, mint Lyonban volt. A hír és a tény közé – zavarkeltő elemként – ráadásul becsusszannak művészeten kívüli mozzanatok is: a tárlatot mint a kortárs francia képzőművészet legjelentősebb teljesítményeinek egyikét utaztatják Európában állami segédlettel, és irigylésre méltó katalógussal kísérik (a túldimenzionált és ködös szöveget elfelejthetjük), s fölvillan a professzionális menedzselés jó néhány trükkje is.
A hír, a Garouste-ról szóló hír szerint a művész a franciaországi posztmodern művészet talán legjelesebbje, aki nagyjából tíz évvel pályakezdése után, a nyolcvanas évek elején saját történetének és e történet szereplőinek megteremtésével az olasz transzavantgárd autonómmá lett változatát alakította ki. Ebben a tekintetben autonómiája annál is erősebb, hiszen a francia képzőművészet a posztmodern és a transzavantgárd gesztusait meglehetősen értetlenül kezelte, s a new waves, ironikus-publicisztikus vaduláson kívül nemigen reagált az olasz–német–amerikai „kihívásra”. Garouste hatása és ereje tehát egyedüllétének is köszönhető, iskolatársai nemigen akadtak. Története így különössé válhatott; festészete pedig – éppen mert egyedül volt egy, az individualitásra mint kulcsfogalomra alapozó szemléletben – sajátossá és érdekessé lett.
Elegáns és látványos képei egy eklektikus magánmítosz illusztrációi. Az Indián(nő) és a hermetikus, klasszikus figura sejtelmes történetei agresszív-folklorisztikus és archaikus-irodalmi elemeket ötvöznek a durvaság és az átszellemültség végletei között, ám valami meglepő stiláris óvatossággal és kiszámítottsággal. Fontos és jól rendezett kompozíciók: valamifajta színházi tudatot sugallnak távolról figyelt, intelligens lények alkalmazkodnak irodalmi szövegekhez vagy legalábbis azok emlékéhez, s ahogy a nyolcvanas évek elején festett munkái az olasz és francia manierizmust aktualizálták, új művei az irodalomról és a pszichológiáról való gondolkodást jelenítik meg.
A közvetettség eredménye, hogy Gerouste nagyon is értelmes festményei a látszat ellenére is túlságosan egyszerűek, mondhatnánk, kiszámítottak, hatásuk pontosan megtervezettnek érződik. A képek az absztrakció és a figuralitás határán állnak, de még innen, a látványelvűség felől tekintenek oda, át, ahol feloldódna a narrativitás, melyre a festőnek mindenképpen szüksége van. Ennek köszönhető viszont, hogy a téri kapcsolatok bonyolultnak és szövevényesnek hatnak, a konkrét és kvázi síkok mintha egymásba csúsznának, bár nem történik más, mint hogy a felismerhető és a csak sejthető realitás a viszonylagossággal kokettál. Figurái vékony, szálkás alakok, olykor kutyaszerű, máskor növényre emlékeztető formákkal, de mindig szigorúan antropomorfak, és sajátos, nyújtózkodó mozdulatokba merevülnek. Áhítatot, a szellemiek utáni törekvést, emelkedettséget sugároznak, ám valódi sugallatuk nemigen van, inkább csak valami átintellektualizált vegetációt tárnak a néző elé. Erősíti ezt benyomást a színek használata is: a legegyszerűbb kontrasztok, a legkézenfekvőbb és épp ezért a legközvetlenebbül ható színegyüttesek működnek Garouste vásznain. A fekete (inkább mélyen sötétszürke) alapra konzekvensen rögzülnek a tört (velencei) vörösek, a lila mellé természetesen sárga kerül, épp úgy, ahogy az meg van írva. Ám tovább nincs; nem fordul túl nagy gond arra, hogy a festő a drámainak tartott kontrasztokat rétegezze, s a grafikus szemléletet valami gazdagabb festőiséggel váltsa föl.
Az eredmény persze – s a legkevésbé sem az iméntiek ellenére – látványos: Garouste festészete tagadhatatlanul működteti a nézőt még akkor is, ha józan és megtervezett mítoszba burkolt történetei s a történetek kulisszái nem is különösebben érzékenyek vagy szofisztikáltak, s inkább hatnak valamifajta intellektuális kiszámítottsággal, mint átéltséggel. Munkái a posztmodern gondolat értelmes, de nem zaklatóan izgalmas „fogyasztójaként”, egyúttal képviselőjeként mutatják be a festőt akkor, amikor már maga a gondolat sem tesz mást azon kívül, hogy önmagát képviselje.
- Kultúra [6]