Nemcsak Párizsban van Nabokov-reneszánsz (nemrég az író fiának jelenlétében rendeztek kerekasztal-beszélgetést a Sötétkamra új, s mint megállapították, lényegesen jobb francia fordítása kapcsán). Végre magyarul is egymás után jelennek meg Nabokov regényei, s a hazai kulturális apály, érdektelenség idején kevés ennél örömtelibb eseményről lehet hírt adni. A Lolita talán méltó visszhangot keltett, de félő, hogy sok olvasó számára Nabokov egykönyves író marad, holott a valóságban számos regénye és tucatnyi elbeszélése a Lolitával egyenrangú remekmű. A folyóiratok közül a Holmi 1990. októberi száma foglalkozott például súlyához méltóan Nabokovval, most viszont az a bizarr s Nabokov finom humorához illő véletlen állt elő, hogy előbb a Holmi (1991. július), majd pár hónapos különbséggel a 2000 más-más fordításban közölte ugyanazt a novelláját. A Lolita, a Végzetes végjáték és a Meghívás kivégzésre után most a Pnyin professzor kerül a magyar olvasó elé. Ez a professzor orosz emigráns az ötvenes évek Amerikájában: orosz irodalmat tanít egy kis amerikai egyetemen, tudatlan és buta diákok, tudatlan és gonosz tanárkollégák gúnyos közönyétől övezve. Pnyin nem egyszerű emigráns értelmiségi, hanem valamiképpen mókás torzkép is, árnyfigura. Az a kultúra, melynek ő az értője, hordozója, letéteményese, csak papíron, csak a könyvekben, Tolsztoj és Gogol műveiben létezik, halott könyvkultúra, olyan, mint az antik Rómáé. Minden emigránst látszatélet fenyeget és látszattevékenység, de az orosz irodalom professzorát még inkább. Az az ország, mely a legrégibb, legnagyobb irodalmakhoz mérhető literatúrát a XIX. században megteremtette – megszűnt; az a rendkívül művelt és érzékeny nemesi-polgári-értelmiségi réteg, mely igényelte és élvezte ennek az irodalomnak az értékeit, börtönben, táborban, emigrációban vagy otthon, a börtönön kívül elszegényedve, eltudatlanodva, szétforgácsolva, öntudatát vesztve. Oroszország csak volt: Tolsztoj és Dosztojevszkij? mintha Homéroszt olvasnának és oktatnának ezer évvel később: csodabogarak luxusidőtöltése.
Nabokov páratlan stílusbravúrral egyensúlyoz pamflet, karikatúra, esszé és érzékletes fikció határmezsgyéjén. Könnyed, olvasmányos lektűrnek álcázza mély és szomorú alkotását. A Luzsin-védelemben (e könyve a borzasztóan stílustalan Végzetes végjáték címen jelent meg nálunk) már egyszer kicsit hasonló felfogásban, hasonló regényalak segítségével ábrázolta a „felesleges ember” klasszikus orosz irodalmi figuráját. Luzsin, az orosz emigráns sakkvilágbajnok, élettől idegen, jámbor és esetlen alak. Se nem orosz, se nem európai, buta és üresfejű (vagy tán csak együgyű, mint egy kisfiú), semmit nem tud önmagáról és a világról a sakkon kívül, csupán erkölcsi érzéke maradt ép. Az ő rokona Pnyin professzor is. Pnyin nem zseniális tudós, nagy felfedezései és felismerései nincsenek, hű magyarázója, szolgálója csupán egy hatalmas és holt irodalomnak, árnyképek ámyszolgálója maga is. Lehet, hogy nem is létezik, ő is a képzelet szülötte, mint az a szétporladt ország, melynek kultúráját terjesztené. Mégis különb, mint amerikai környezete. Ez teszi a komikusán esetlen figurát tragikumot sem nélkülöző hőssé, s ez teszi Nabokov regényét a világirodalom egyik érdekes alkotásává: szorosan kötődik ugyan politikai és történelmi eseményekhez, de azoktól független s nem halványuló értékei vannak…
- Rábeszélő [6]