[1]Ez az írás eredetileg könyvrecenziónak indult. 2006. október 30-án engem ért az a megtiszteltetés, hogy a Beszélő rendszeres és minden bizonnyal legtermékenyebb „56-os” szerzője, Eörsi László Köztársaság tér – 1956 című, az 1956-os Intézet kiadásában frissen megjelent kismonográfiáját bemutassam. Az írás előrehaladtával a szöveg azonban lassanként túlnőtt a hagyományos recenzió keretein, és műfajt váltott. Az alant következő fejtegetések formálódásában azonban elévülhetetlenek a könyv tudományos fölfedezéseinek érdemei.
1956 történelmi emlékezete sokféleképpen kerülhet a süllyesztőbe. Például úgy, hogy 1956 politikai céljairól úgy gondoljuk, hogy mára már érvényüket vesztették. Süllyesztőbe kerülhet akkor is, ha az előző problémával szembesülve megpróbálunk utólag olyan célokat és motívumokat visszavetíteni 1956-ba, amelyek eredetileg távol álltak tőle, vagy legalábbis nem voltak meghatározóak. Végül, és hosszú távon talán ez a legveszedelmesebb, ha 1956 történetét újólag tabukkal bástyázzuk körül. A nemzet történelmi öntudata és önismerete számára nincs veszedelmesebb, mint ha vizsgálódásainkat általános komfortérzetünk megőrzése érdekében megint gúzsba kötik prudenciális megfontolások, politikai, erkölcsi, célszerűségi szempontok. Az így kialakított tabuk ugyanis nem fognak tudni ellenállni a tényeknek, az összeomlásuk pedig könnyen maga alá temetheti a forradalom emlékezetét is. Szerencsére, és köszönhetően Eörsi László könyvének, ez a veszély már talán nem fenyeget bennünket. A könyv így egyben annak is bizonyítéka, hogy – Erdély Miklós egykori performanszának jelmondatát kissé kiforgatva – forradalmunk méltósága megengedi, hogy őszintén beszéljünk róla.
A Köztársaság tér és 1956 emlékezete
A Köztársaság téri ostrom és az azt követő népítélet könnyen válhatott volna tabuvá. Ismeretes, hogy a kádári ellenforradalom számára miért volt fontos és emblematikus a Köztársaság tér. Szerintük itt mutatta meg az „ellenforradalom” az „igazi arcát”. A nyilas és horthysta restaurátorok fölfedték kilétüket és valódi szándékaikat. Az ostrom és az azt követő lincselések azt is bizonyították, hogy tudatosan szervezett, régóta előkészített ellenforradalmi lázadás volt Budapesten. Kádárék számára fontos volt az is, hogy rámutassanak, Nagy Imre és kormánya nem tudta (a későbbi verzió szerint már nem is akarta volna) konszolidálni a helyzetet, sőt maga is a mögötte megbúvó ellenforradalom álcája volt. A kádári narratívában a Köztársaság tér volt a végső tromf a szovjet beavatkozás és a restauráció igazolására. „Az 1956 utáni restauráció historiográfiai centrumában a Köztársaság tér állt. (...) A Köztársaság tér volt hivatva igazolni a megtorlás, a kegyetlen leszámolás, a szovjet megszállás folytatódását. Az ellenforradalom tételének bizonyításához azért volt szükség az 1919-es Tanácsköztársaság 1956 utáni rehabilitálására, hogy az 1956-os ellenforradalmat az 1919-es szovjetrendszer leverését követő fehérterror újabb fellépéseként lehessen értelmezni. A somogyi direktórium tagjainak fölakasztásáról készült kép azért szerepelt az ellenforradalomról kiadott hivatalos Fehér könyvben, hogy közvetlen párhuzamot lehessen vonni a Köztársaság téri akasztások és Héjjas Iván különítményeseinek tettei között.” (Rév István: A Terror Házának előképeiről. ÉS, 2003. március 7. Idézi Eörsi, 140–141. o.)
De nem csak emiatt volt meg a veszélye annak, hogy a téma tabuvá válik. Az utókor könnyedén gondolhatta volna, hogy mindez nem volt más, mint a kádári ellenforradalmi propaganda hazugsága. Aminthogy lényegét tekintve az is volt. De a Köztársaság tér nyomasztó és kínos emlékként velünk maradt. Eörsi leírja, hogy a Baross tériek egyik alparancsnoka, Pásztor Géza még a rendszerváltás után is évekig tagadta, hogy részt vettek volna az ostromban. (Eörsi, 42. o.) A könyv bemutatója előtt egy ’56-os „kegyelmes úr” mondta nekem, hogy az ’56-osok a Köztársaság teret a börtönben is szégyellték. Bizonyára nem mindenki. De eleddig valószínűleg inkább a szabályt erősítő kivételhez tartozott a Corvin közi parancsnok, Pongrátz Gergely, aki saját, többször módosított 1956-os utóélete rendszerváltás utáni szakaszában büszkén vallotta, hogy az általa odavezényelt és irányított három tank döntötte el a csatát. Pongrátz „mentségéül” szolgáljon, hogy bizonyítottan sem ő, sem a tankjai nem vettek részt a pártház ostromában. (Eörsi, 145. o.) A Kádár-korszak idején fennállt dilemmát jól jellemezte Ungváry Rudolf egyik idei, október végi cikkében: „Lehet, hogy nincs forradalom népítélet nélkül. Igaz, hogy többnyire az ávósok esztelen sortüze váltotta ki az indulatokat. Mindennél sokkal fontosabb azonban, hogy milyen visszhangot váltanak ki ezek a tettek. Rettenetesen nyomasztott a (gyáva) tudomásulvétel, a megértés és az elfogadás keverékéből kialakult reakció, melyet tapasztaltam. A Kádár-korszak hívei és kiszolgálói a lincseléseket a forradalom diszkreditálására használták föl; nekem egy kommunista soha nem lehetett a szövetségesem, és ezért 1989-ig hallgatnom kellett.” (A megtaposott emlék. Népszabadság, 2006. október 28.)
A kortársak közül többen észlelték a forradalomra leselkedő veszedelmet. A londoni emigrációban élő Szabó Zoltán, midőn hírül vette, mi történt Budapesten, így írt: „A fegyveres fölkelést követő politikai harc kimenetelét – Magyarországon – egyedül az veszélyeztetheti, ha a kegyetlenkedések tovább folynak. Azok a jelentések, amelyek az ávósok és ávósgyanúsak tömeges lemészárlásáról érkeztek Angliába, (...) mélységes aggodalmat keltettek, noha mindenki megérti a szenvedélyek kirobbanását. (...) Olyan helyzetet kell teremteni, amelyben mindenki, aki bűnös, elnyeri méltó büntetését, törvényesen. Hogy a népforradalom ilyen helyzetet teremtsen, azt (...) a szenvedélyek és ösztönök valamiféle fehérterrorszerű kifejlődése és a kommunisták fegyveres irtása veszélyezteti. Ha az atrocitások tovább folytatódnak, (...) a népforradalom tiszta zászlaja beszennyeződnék, a Nyugat rokonszenve egységes nem maradna, (...) Jugoszlávia várakozó magatartása is kedvezőtlenné fordulna, (...) a szovjet csapatok rendőri beavatkozásának útja megnyílnék. Ez esetben a bátorság gyümölcsei a vérszomj uralma következtében veszendőbe mennének.” (Szabó Zoltán: 1956. Korszakváltás. Sajtó alá rendezte és szerkesztette: Kenedi János. Osiris, Budapest, 2006, 39. o.) Az idézetből látható, hogy a fehérterror, 1919, 1944 és 1956 lehetséges analógiája, folytonossága nemcsak a restauráció propagandistáinak, hanem a forradalom híveinek a fejében is megfordult.
A forradalom történetének kevésbé dicsteljes momentumait egy darab ideig a rendszerváltás után is szemérmes hallgatás övezte. Ez nem volt véletlen. Mindazok, aki a Kádár-korszak évtizedeinek hazugságáradatában 1956 emlékének méltóságát próbálták megőrizni, a leghatározottabban azokkal az állításokkal kellett, hogy szembeszegüljenek, amelyek a forradalmat fasiszta lázadásként, antiszemita pogromként ábrázolták idehaza és külföldön. (Ld. a holokauszttagadásért jelenleg Ausztriában börtönbüntetését töltő David Irving 1981-es botránykönyvét, amelyet az akkori hivatalos magyar szervek hathatós támogatásával írt a nyugati, főleg brit közönségnek 1956 lejáratására.) E törekvés egyik természetes következménye volt, hogy az 1989 előtti emlékezetben az 1956-os forradalom alapvetően baloldali, demokratikus szocialista arculatot kapott. „A kádárista propagandával, a Fehér könyvek hazugságot hazugságra halmozó mocskolódásaival szemben kialakítottunk magunkban egy önvédelmi ’56-képet, amelynek elemei mind összefértek szemléletünk baloldali, demokratikus hagyományaival. Évtizedeken átívelő fegyelemmel ragaszkodtunk ehhez a képhez, és minden feliratát úgy értelmeztük, hogy ne kerüljenek szembe saját legendáriumunkkal. (...) A Kádár-rendszer ellenforradalmazott, holott »1956-ban senki sem akart kapitalista restaurációt«. Az állítás odáig bővült, hogy 1956 volt a világtörténelem egyetlen szocialista forradalma.” (Kőszeg Ferenc: A harmincadik évforduló huszadik évfordulóján. ÉS, 2006. november 10.)
Ez nem pusztán azért alakult így, mert ez a vonulat volt a leginkább megfogható történelmileg [?], a színre lépő politikusok, pártok, forradalmi szervek és testületek programjaiban, illetve nyilvános megnyilatkozásaiban, a sztálinizmussal szembeforduló kommunistáktól a lázadó Írószövetségen, a diákokon és a munkástanácsokon keresztül az újjáalakult „polgári” pártokig. Azért is volt ez lehetséges és részben elkerülhetetlen, mert éppen a forradalom baloldali, demokratikus jegyeinek hangsúlyozásával lehetett a leginkább leleplezni a restauráció álnok és kegyetlen képmutatását. Kádárék éppen azokat küldték a bitóra és a börtönbe – a történet szerint –, akik a létező sztálinizmus tapasztalata ellenére még mindig őszintén hittek egy demokratikus és kizsákmányolásmentes társadalom lehetőségében. Azt, hogy ebben továbbra is hihessenek, éppen a sztálini rezsim tette számukra (és a reformkommunisták következő generációja számára, egészen nagyjából 1968-ig) lehetővé, amely a szemükben nem volt más, mint a szocializmus ideáljainak perverz kifordítása, torzképe. A kortársak számára nagyon is plauzibilis föltételezés volt, hogy lehetséges a kollektív tulajdonon, a tervezhetőségen és az igazságos elosztáson alapuló demokratikus-önigazgató szocializmus valamilyen formája, hiszen ezt a kísérletet éppen a sztálini rendszer kolosszusa tette lehetetlenné, amely viszont Sztálin halála után omladozóban volt, vagy legalábbis annak látszott. (Ld. erről Révész Sándor: Kommunisták a forradalomban. [2] Beszélő, 2006. november.) A hatvanas és a hetvenes évekre 1956 baloldali, munkásforradalmi, bázisdemokrata, önigazgató képe vált meghatározóvá Nyugaton és a közép-kelet-európai ellenzék számára is. Ezzel kapcsolatban még egy körülményt érdemes megemlíteni. 1956 „ellenforradalmi” imidzse a restauráció idején egyszerre volt fenyegetés és kísérlet arra, hogy a forradalomtól elidegenítsék a magyar és a nyugati közvéleményt. Ez az elidegenítési kísérlet korántsem volt alap nélküli és hatástalan. Amint ezt Szabó Zoltán idézett korabeli följegyzése is mutatja, mind a nyilasok, mind pedig a háború előtti, és a németek oldalán lényegében végig kitartó rezsim emléke és hagyománya kínos és népszerűtlen volt. Az „ellenforradalmi” narratíva azt ígérte, hogy ha valaki elfogadja a Kádár-rendszert, akkor mentesülhet az alól, hogy a fehérterrorral vagy 1944-gyel vagy a nyilasokkal hozzák összefüggésbe, ha úgymond, naiv és tudatlan módon támogatta is Nagy Imrét. Ez volt a „megtévesztett tömegekről” szóló legenda üzenete. Ezzel szemben 1956 demokratikus és haladó voltát leginkább azzal lehetett demonstrálni, ha tagadtak minden összefüggést vagy kapcsolódást az 1945 előtti rendszer nacionalista és irredenta keresztény kurzusával, autokratizmusával, antiszemitizmusával és ódivatú antikommunizmusával. A forradalom legitimitását a népelnyomó diktatúrával szemben az bizonyította, hogy semmi köze nem volt a háború előtti rezsimek restaurációjához vagy akárcsak a kapitalizmus/polgári demokrácia restaurációjához.
Ma már nyilvánvaló, hogy 1956-nak ez a demokratikus képzete 1989 után darabjaira hullott. Mi több, a forradalom demokratikus emlékezetének ébren tartói a rendszerváltás és Nagy Imre újratemetése idején hirtelen abba a gyanúba keveredtek, mintha valamilyen reformkommunista hagyományt ápolgattak volna évtizedeken keresztül. Az MSZMP-MSZP 1989 nyarán és őszén kísérletet tett arra, hogy Nagy Imre egykori pozíciójába helyezkedve önmagát is 1956 örökösévé nyilvánítsa. Tette ezt abban a történelmi pillanatban, amikor ez a törekvés részben a felelősség, részben pedig a radikális rendszerváltás bekövetkeztének elhárítását célozta. Ez nem jelentéktelen mértékben járult hozzá 1956 demokratikus hagyományának szétmállásához. Az állampárt hatalom- és presztízsátmentő kísérlete óhatatlanul kompromittálta 1956 korábbi baloldali értelmezését. Ezenközben pedig szaporodott azoknak a száma, akik úgy érezték, hogy őket méltatlanul kifelejtették 1956 történetéből, és 1989 után sem kaptak elégtételt mindazokért a szenvedésekért, amelyeket a Kádár-korszak évtizedei mértek rájuk. Mindez pedig egybeesett az 1990 után formálódni kezdő új magyar jobboldalnak azzal a törekvésével, hogy a leginkább Nagy Imre szelleméhez – és részben személyéhez – kötődő ’56-osok (az 1987-es TIB alapítói) és a liberalizmus felé forduló demokratikus ellenzék által uralt 1956-képpel szemben kialakítsa a maga külön bejáratú 1956-ját, elvetve természetesen a forradalom narratívájának addig domináns demokratikus-szocialista, reformkommunista elemeit. 1956 hősei nem a reformkommunisták és a kommunizmusból kiábránduló, lázadó intellektuelek voltak, hanem a „pesti srácok”, akik fegyverrel fordultak szembe az ávóval és a szovjet hadsereggel, és kényszerítették az opportunista alkura hajló Nagy Imre-kormányzatot a forradalom követeléseinek elfogadására. Ebben a konstrukcióban 1956-ot az kötötte össze 1989-cel, hogy az volt az első, külső hatalom által levert kísérlet arra, hogy az ország levesse magáról a nemzetidegen kommunizmust, és visszatérjen eredeti történelmi gyökereihez, nemzeti karakteréhez. A forradalom újraértékelése így értelemszerűen összekapcsolódott Magyarország második világháborús szereplésének átértékelésével. Amint Kádáréknak 1919-et, az új magyar jobboldalnak a Horthy-rendszert kellett rehabilitálnia, hogy helyreállíthassa saját történelemképének természetes folytonosságát. Ennek magától értetődő következménye volt a magyar állam és az akkori magyar politikai elit felelősségének és közreműködésének tagadása a magyar zsidók deportálásában és elpusztításában. Valójában tehát reprodukálódott az a leosztás, amely a Kádár-korszakot jellemezte, bár ellenkező előjellel. A kérdés úgy vetődött föl, hogy 1956 vajon visszatérés-e arra a történelmi pályára, amelyről a háborús vereség, az idegen megszállás és a kommunista diktatúra térítette le az országot, avagy a posztkommunista Magyarország demokratikus újjászületésének előjátéka. A mostani események tükrében látható, hogy a tizenhat évvel ezelőtt napvilágra került új törésvonalak mára megmerevedtek. Így nem lehetetlen, hogy a Köztársaság tér a forradalom tragikus, ámde marginális színteréből ismét 1956 egyik szimbolikus centrumává válik, amint ezt az 1994-es választási kampányban bemutatott, jobboldali ihletésű és hamisításoktól hemzsegő, Pincebörtönök című propagandafilm a Köztársaság tér nem létező kazamatáiról már meg is előlegezte. Eörsi László könyve a lehető legjobbkor jött. Még mielőtt belegabalyodnánk az 1956-ról szóló politikai ideológiai és historiográfiai viták újabb szövevényébe, esélyünk van megtudni, voltaképpen mi is történt az MDP budapesti székházában 1956. október 30-án.
Lincselés a téren
Eörsi László könyvek sorával bizonyította már, hogy nála jobban – és amennyire ez a történeti rekonstrukció révén egyáltalán lehetséges, szinte személyesen – ma senki nem ismeri az 1956-os felkelőket. A tabudöntögetés sem volt idegen tőle. Tóth Ilona vagy Mansfeld Péter esetének föltárása megmutatta, hogy a forradalom mitologikus emlékezete és egyes alakjainak az évtizedek folyamán kialakult kultusza a legkevésbé sem korlátozza a tények föltárásában. A Köztársaság térről szóló könyvét is a szokott módszeres alaposságával, a föllelhető tények kíméletlenül szenvtelen számbavételével írta meg. Ennek következtében a mű, efelől ne legyenek kétségeink, jelentősen ronthatja azok erkölcsi komfortérzetét, akik, mint jómagam is, 1956-ra mint a magyar történelem egyik legfényesebb lapjára tekintenek. A feltárt tények cáfolják azokat a közkeletű vélekedéseket, amelyekkel a későbbi évtizedekben a lincselést magyarázni vagy mentegetni igyekeztek a forradalom hívei. A Köztársaság téren nem működött titkos ávós parancsnokság, amely a forradalom elleni végső rohamra és véres megtorlásra gyűjtögette volna az erejét. A pártházban lévő katonai és politikai vezetők lényegében el voltak vágva a külvilágtól, és semmiféle számba vehető kapcsolatuk nem volt sem a kormánynyal, sem a nagyjából nem létező „kommunista ellenállás” köreivel, következésképp nem volt befolyásuk a városban zajló eseményekre sem. Elméleti szinten mérlegelték egy ún. munkásmilícia felállítását, de erről az ostromlók nem tudtak. A pártházban nem voltak börtönök és kínzókamrák sem, ahol elfogott forradalmárok százait tartották volna fogva. A pártház védelmére kirendelt karhatalmi szakasz ugyan portyázgatott, és végzett igazoltatásokat, az adatok szerint pedig egy felkelőt le is tartóztattak, de ez inkább csak arra volt alkalmas, hogy még jobban magára vonja a felkelő csoportok figyelmét: különösebb kárt sem a forradalomnak, sem a felkelőknek nem okoztak, és nem követtek el véres atrocitásokat sem. Nem bizonyult igaznak az a legenda sem, hogy a védők az ostrom megkezdése után szándékosan provokálták volna a támadókat, és lőttek volna a sebesülteket menteni igyekvő mentősökre. A téren meglincseltek között nem voltak ávós gyilkosok.
A könyv adatai alapján viszont az sem igazolódott, hogy a pártház ostroma a budapesti felkelőcsoportok régóta tervezett, összehangolt akciója lett volna, amely új fejezetet nyitott volna az „ellenforradalmi” lázadás menetében. A későbbi kádárista interpretációk szerint az ostrom és a lincselés lett volna az előjátéka annak az egész országra kiterjedő megtorló akciónak, amelynek során az ellenforradalmi erők, a bűnözők, horthysták, nyilasok november első napjaiban hozzáláttak volna a kommunisták és más haladó emberek tömeges letartóztatásának és kivégzésének. A kádári interpretáció legfőbb üzenete nem is az ún. „négy ok” volt, hanem az, hogy 1956-ban az irracionális, vérszomjas, öldöklő indulat tört felszínre. Ezt jelképezte a téren fölállított (ma a Szoborparkban látható) emlékmű is, amely nem egy hősi harcban eleső mártírt ábrázolt, hanem egy értelmetlenül lemészárolt, ártatlan fiatal munkást. A kádári fáma szerint ez az őrjöngő indulat készült kicsapni a következő napokban. Az első nagy autodaféra november 4-én hajnalban a Vérmezőn került volna sor, amit csak a szovjet beavatkozás és Kádárék fellépése akadályozott meg.
Ebből a történetből jószerivel már az első pontot sem lehet tényekkel alátámasztani. A pártház ostromának terve mindössze előző este körvonalazódott, fő oka részben az épületet és a bent lévők tevékenységét övező, alapvetően alaptalan gyanú volt, illetve az ÁVH-val szembeni, a korábbi, a Parlament előtti vagy a mosonmagyaróvári sortüzek által kiváltott, kevésbé alaptalan hisztéria és indulat. Az ostromban különböző felkelő csoportokhoz tartozó, de alapvetően alkalmilag összeverődött osztagok vettek részt, és a harc lefolyásából arra lehet következtetni, hogy nem volt semmiféle kidolgozott, szisztematikus elképzelésük az akció végrehajtására. A felkelőcsoportok vezetői, így a Corvin köziek vezetősége is, ez idő tájt leginkább a kormány képviselőivel folytatott tárgyalásokkal voltak elfoglalva, melynek tárgya az új forradalmi karhatalom, a nemzetőrség felállítása volt.
Azt a képet, amely a könyv megállapításai alapján kirajzolódik, leginkább a teljes káosz és zűrzavar fogalmaival lehet leírni. A pártház fölmentésére a Mátyás utcai laktanyából kivezényelt hat harckocsi, parancsnokuk helyismeretének hiánya okán összetévesztette a pártházat az Erkel Színházzal, és az előbbit lőtte rommá, eldöntve az addig igencsak kétséges kimenetelű csatát. Teljes képtelenség, hogy a magát megadó Mező Imrét hátulról provokátorok lőtték volna le. A tettes minden valószínűség szerint Mesz János, a „Tuskólábú” volt. Azt ezt követő gyilkosságokra nincs elfogadható magyarázat.
Máig vitatott, hogy az ostromnak és az azt követő atrocitásoknak milyen szerepük volt a szovjet beavatkozás kiprovokálásában. Charles Gati friss könyvében (Vesztett illúziók – Moszkva, Washington és az 1956-os forradalom, Osiris, 2006) valószínűnek tartja, hogy összefüggés volt közöttük. Tény, hogy a szovjet csapatok aznap éppen távozóban voltak Budapestről, a második beavatkozásról szóló döntést pedig másnap hozta meg a szovjet Politbüro. Fölöttébb valószínű, hogy a kezdettől kemény fellépést szorgalmazó Andropov nagykövet jóvoltából a szovjet vezetők hamar értesültek az eseményekről. Az is tény, hogy a Köztársaság tér nevesítése nélkül ugyan, de a lincselések szóba kerültek Tito és Hruscsov brioni találkozóján, amelyen Hruscsov megkapta a jugoszláv diktátor beleegyezését a forradalom leveréséhez. Hruscsov szűkebb körben november 4-én tartott beszédében hangsúlyosan szerepeltek a budapesti atrocitások, ám lényegében a november 4-én színre lépő Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány előző napon (oroszul) fogalmazott kiáltványának szavait idézte. A hézagos Malin-följegyzések nem említik a Köztársaság teret, sem a döntés meghozatalakor, sem a Moszkvába citált Kádárral folytatott megbeszéléseken. A bizonyítékok valóban nem egyértelműek. Mégis kétségesnek tartom, hogy egy ilyen horderejű döntés meghozatalában, melynek során számtalan tényezőt kellett mérlegelni, egy friss értesülés önmagában perdöntő szerepet játszott volna. Mindez természetesen nem vonatkozik a döntés (utólagos) igazolására. Fontos momentumnak tartom, hogy Eörsi beszámolója szerint a magyar vezetőknek, beleértve Kádárt és Nagy Imrét, még másnap sem voltak pontos információik és fogalmaik arról, hogy mi történt. Nagy Imre felelősségét már csak ezért is értelmetlen fölvetni. A szerző meggyőzően bizonyítja, hogy az események alakulásában éppen az a zűrzavar és a létrejött hatalmi űr játszott kulcsszerepet, amely ezekben a napokban még jellemezte az állapotokat. Gati azon állítása viszont, miszerint Münnich már november 1-jén Budapesten meggyőzte Kádárt, hogy álljon az ellenforradalmi bábkormány élére (éppen a téren lezajlott vérengzésre hivatkozva), már csak azért sem valószínű, mert Kádár Moszkvában még másnap is a beavatkozás ellen érvelt.
Mindezekkel a vitatott kérdésekkel összefüggésben Eörsi mindenesetre magabiztosan forgatja Ockham borotváját. Sorra kizár, illetve cáfol minden olyan spekulációt és összeesküvés-elméletet, amelyek egytől egyig a bűntudat és a lelkiismeret korabeli és későbbi elhárításának eszközei voltak. A jelek szerint nincs alapja Gosztonyi Péter provokációs elméletének, amely szerint az incidenst az NKVD fundálta volna ki, hogy ürügyet kreáljanak a második beavatkozásra. Kazamaták, kínzókamrák, titkos folyosók pedig egyszerűen nem léteztek.
Elmosódó perspektívák
Az utóbbi bő évtizedben már többen fölvetették, hogy nem kellene-e valamiképpen revideálni azt az 1956-os képet, amelyet eddig dédelgettünk. A nemrégiben elhunyt Litván György többször is figyelmeztetett arra, hogy a történészi elemzés nem fordulhat el szemérmesen azoknak a jelenségeknek az értelmezésétől és vizsgálatától, amelyek árnyékot vetnek a tiszta és demokratikus forradalom ideálképére. Az 1956-os forradalom résztvevőinek esetleges szélsőjobboldali attitűdjei és szimpátiái nem illegitim történeti kérdések. Egy 2000-ben megjelent tanulmányában a következőképpen írt a pesti srácokról és a forradalom tisztaságának mítoszáról: „Indítékaik között, amelyeket természetesen soha nem fogalmaztak meg intellektuális szinten, jelen volt a romantikus hazaszeretet és a kalandvágy, a basáskodó és kizsákmányoló hatalom gyűlölete és a sivár életkeretekből való kitörés öröme. (...) A magyar forradalom sajtója, rádiója és szószólói már az 1956. októberi napokban hangsúlyozták, de később, a kádári ellenforradalom és propagandakampány idején még nagyobb jelentőségre tett szert az események nyugati, ENSZ-beli védelmezőinek érvrendszerében, hogy ez a forradalom mentes volt minden közbűntényes, rasszista, antiszemita vagy területi revizionista beszennyeződéstől... Tagadhatatlan, hogy a felkelés, a harcok és az utóvédharcok mintegy két hónapos időszakában a közmorál, az állampolgári felelősségtudat és az emberi szolidaritás kivételesen magas szinten állt... Nem igaz azonban, hogy a forradalom tisztaságán semmiféle folt nem esett. (...) Egészében véve azonban kétségtelen, hogy az évtizedes diktatúrára következő bosszút és önbíráskodást e nem egész két hét alatt sikerült visszatartani, s a közvélemény joggal volt büszke önmérsékletére.” (Litván György: Mítoszok és legendák 1956-ról. Évkönyv, VIII. 1956-os Intézet, Budapest, 2000.) Kozák Gyula egy hét évvel ezelőtti tanulmányában úgy ítélte meg, hogy a felkelők, a „szent csőcselék” többsége ún. anómiás személyiség volt. Az anómia fogalmát Durkheim és nyomában R. K. Merton a (fiatalkorú) bűnözés és a nonkonformizmus társadalmi okainak magyarázatára dolgozták ki, hátterében rendszerint az áll, hogy az elfogadott társadalmi normák és a valóság közötti konfliktus okozta feszültséget az egyén nem tudja feldolgozni. (Kozák Gyula: Szent csőcselék. Évkönyv VII. 1956-os Intézet, Budapest, 1999.) Standeisky Éva egy 2004-es írásában vette számba azokat a forradalom alatt elkövetett atrocitásokat, a miskolci lincselést és a több helyen, például Tiszabercelen, Szarvason, Füzesgyarmaton, Hajdúnánáson tapasztalható pogromszerű megnyilvánulásokat, amelyekben tetten érhető volt a szerző terminusa szerint az ún. „csőcselék-antiszemitizmus” továbbélése. (Standeisky Éva: Antiszemitizmus az 1956-os forradalomban. ÉS, 2004/9.) Kende Tamás e lap hasábjain tette közzé dokumentumesszéjét, amelyben Pálházi (Pajger) Ferenc fordulatos pályáját vázolta föl a nyilasoktól a falusi kommunista párttitkárkodáson át az 1956-os forradalomban való részvételig, majd az akasztófáig. (Kende Tamás: Mikor melyiket? Mikor melyiket... [3]Beszélő, 2003. július–augusztus.) Rainer M. János Charles Gati nemrég megjelent könyvéről szóló recenziójában ekképp jellemezte a felkelők politikai attitűdjeit: „A felkelők a valamennyi forradalmárra jellemző sajátos ötvenhatos képletet (differenciálatlan szovjetellenesség és antikommunizmus + harmadikutas-szocialisztikus jövővíziók) képviselték különlegesen radikális eszközökkel. Forrófejű, tapasztalatlan ifjak voltak, akik egyszerre akartak mindent: függetlenséget, szabadságot, demokráciát, munkát, kenyeret, (nagy) szocializmust és (kis) kapitalizmust.” (Rainer M. János: A provokátor. Mozgó Világ, 2006. október.) Kőszeg Ferenc több korábbi cikkében is – először 1992-ben a heti Beszélőben – megemlítette, hogy 1957 októberében a Gyűjtőfogházban két zárkatársa is nyíltan bizonyságot tett náci vonzalmairól.
A problémára nem ad választ az a közkeletű és adatok tömkelegével alátámasztott történeti megfigyelés (ezzel kapcsolatban érdemes tanulmányozni a Columbia Egyetem programja keretében 1956-os magyar menekültekkel készített interjúkat [CURPH-interjúk], melyek teljes terjedelmükben olvashatók az OSA Archívum website-ján [1956 Digital Archive, www.osa.ceu.hu [4] vagy www.archivum.ws [5]]), mely szerint az akkori Magyarországon a közvélemény többsége rokonszenvezett a kollektivista, szocialisztikus elképzelésekkel, magyarán antikapitalista volt. Az elitellenesség és az uralmat gyakorló kommunistákkal mint privilegizált kaszttal szembeni gyűlölet kényelmesen megfért a kevéssé artikulált szocialisztikus ideálokkal. Egyúttal az is kérdéses, amint Kőszeg is megjegyzi idézett írásában, hogy vajon honnan vesszük, hogy aki antikapitalista, az egyben föltétlenül baloldali is. A válasz: sehonnan. Helyesebben, ez a baloldali és kommunista historiográfia csúsztatása volt, amely a fasizmust kizárólagosan a finánctőke és az imperializmus térfelére utalta. Ma már közismert (ld. például: Ungváry Krisztián: Kik azok a nyilasok? [6] Beszélő, 2003. június), hogy a magyar szélsőjobb, akárcsak olasz fasiszta és német náci rokona, erőteljesen plebejus, elitellenes, antikapitalista és kollektivista vonásokat hordozott, általában – de nem szükségszerűen – kiadós antiszemitizmussal spékelve. Eörsi László könyve ugyancsak és erőteljesen fölveti azt a kérdést, vajon valóban eleget tudunk-e a felkelők, a „pesti srácok”, a forradalomban részt vevők politikai nézeteiről és habitusáról, vajon nem ismertük-e őket végzetesen félre. Ez a kérdés az idei megemlékezéseket megelőző és kísérő szeptemberi és októberi zavargások nyomán, a felgyújtott autók és szemeteskukák fényében baljós és nyugtalanító allúziókkal gazdagodhat. Bizonyára nem kevesen vannak, akik készséggel elfogadják a 2006-os szentjobbikos, szentkoronás, besenyő sipkás, árpádsávos, bőrdzsekis „forradalmárok” önértelmezését, és maguk is hajlamosak 1956 analógiájának látni mindazt, ami az utóbbi hetekben történt, mert ezzel igazolva látják a forradalom leverésében, a megtorlásban és a Kádár-rezsim szolgálatában végzett ténykedésüket. Ez a visszamenőleges újraértékelés pedig könnyen párosulhat azzal a reformopportunizmussal, amelyet a magyar értelmiség nem jelentéktelen része osztott a hetvenes-nyolcvanas években, és amely éles és az önigazolás gesztusát nem nélkülöző indulattal fordult szembe a kor formálódó ellenzéki köreivel, így az 1956-os ellenzékkel is. A korszak ellenzék-ellenességét azzal indokolták, hogy a túlzó radikalizmus veszélyezteti és kompromittálja a párton (rendszeren) belüli reformfolyamatokat, továbbá utat nyit a szélsőjobboldali radikalizmus előtt. Ezen értelmiség jelentékeny csoportjai a kilencvenes évek elejétől mindmáig több-kevesebb meggyőződéssel, de ragaszkodnak ehhez a képlethez: az MDF „nacionalizmusában”, Csurka István fellépésében vagy a minapi „randalírozók” fellépésében utólag igazolva látták aggodalmaikat, és persze azt, hogy korábban együttműködtek a pártállami rendszerrel. A zavargások nyomán pedig fölbukkant egy új, eredetinek vélt és blaszfémikusnak szánt, valójában nyegle és a korhadt kádári gyökerekre visszanyúló 1956-kép, amely az irracionális hőzöngés, dühöngés és vérszomj képeit vetíti vissza 1956-ra. Vagyis éppen azt, ami a Kádár-kor legfőbb rejtett üzenete volt. (Ld. Tóta W. Árpád: Tehetetlen halott című írását az Indexen, 2006. november 4. http://index.hu/velemeny/jegyzet/1956_50 [7]; valamint Rainer M. János válaszát: ...és az élő halott. Index, 2006. november 6. http://index.hu/velemeny/olvir/56 [8].)
Ezzel szemben úgy gondolom, hogy a rendelkezésre álló közvetlen és közvetett bizonyítékok garmadáját reálisan és racionálisan mérlegre téve nincs okunk arra, hogy ötven év távlatából elszégyelljük az 1956-os forradalmat. A forradalomnak volt értelmezhető és dokumentálható politikai tartalma: a nép az idegen megszállásnak és az uralkodó pártelit példátlan terrorral fönntartott hatalmának kívánt véget vetni. Nincs számba vehető bizonyíték arra, hogy a forradalom ellenőrizhetetlen káoszba, vérengzésbe, polgárháborúba süllyedt volna, hogy a jogszerűség helyreállítása, a demokratikus közélet megteremtése és a konszolidáció közzétett programjai ne élvezték volna a társadalom elsöprő többségének a támogatását. A lincseléseket és a népítéleteket sok helyen a forradalmi bizottságok vagy a nemzetőrség akadályozták meg, nem került sor tömeges letartóztatásokra. Azt nem tudjuk megmondani, hogy milyen politikai felállásban végződött volna a forradalom, de arról meggyőző történeti bizonyítékok sora áll rendelkezésünkre, hogy milyenben biztosan nem. Olyanban biztosan nem, mint amilyenről 2006 őszén az „alkotmányozó nemzetgyűlésbe” tömörült habókosok és az utcai galerik fantáziáltak. A forradalomban megfogalmazott célokat és követeléseket, a drámai napokban megmutatkozó elementáris szabadságvágyat semmi okunk megtagadni.
De van minderre meggyőző közvetett bizonyítékunk is. A restauráció politikai rendőrségének, propagandistáinak és történészeinek hada teljes kudarcot vallott abban, hogy három évtized alatt tényekkel alátámasztott, hihető és koherens leírást produkáljon az 1956 decemberében elfogadott párthatározat „négy ok”-ban vázolt ellenforradalmi narratívájának alátámasztására. Kirakatperek sorát rendezték volt rendőrnyomozók, csendőrtisztek ellen, hogy bizonyítsák a „fehérterror” folytonosságát, ám azzal a nem elhanyagolható szépséghibával, hogy a „régi rend” e reprezentánsaira egy esetben sem sikerült rábizonyítani, hogy tevőleg részt vettek volna az ’56-os forradalomban. Ezzel szemben a valódi résztvevők elleni perek túlnyomó többsége a legnagyobb titokban, zárt ajtók mögött zajlott, nehogy kiderüljön, hogy valójában kik voltak, és mit akartak. Szűkszavú sajtóközlemények adtak csak hírt az ítéletekről, miközben gondosan kiválasztott és megbízható BM-es újságírók ontották magukból a légből kapott rémtörténetekkel és hajmeresztő hazugságokkal teletűzdelt konfabulációkat. A kádári ellenforradalmi propaganda jegyében íródott és kinyomtatott cikkek és könyvek százaiban ugyanaz a néhány tucat, jórészt hamisított vagy manipulatív módon félremagyarázott fénykép, dokumentum, hivatkozás szállt lapról lapra, lábjegyzetről lábjegyzetre. Kádár emberei három évtized alatt sem tudtak életet lehelni az „ellenforradalom” fantomjába. Ez már csak nekünk sikerülhet, ha nem vigyázunk.
Közismert, hogy a kommunista ideológia által konstruált „fekete lyukban” az antikommunista antifasizmus tűnt el nyomtalanul, illetve vált egylényegűvé a fasizmussal. A mai magyar neo-jobboldal történeti konstrukciójából viszont a fasizmus tűnt el, és lényegült át antikommunizmussá, miközben a kommunizmus címkéjét aggatják minden politikai riválisukra. 1945 után a válogatás és distinkció nélkül lecsapó kommunista terror és rágalomhadjárat tette lehetetlenné, hogy a magyar konzervatív jobboldal szembenézzen a múltjával és történeti felelősségével. Ez teret nyitott annak, hogy a jobboldal reflektálatlanul rehabilitálja önmagát a posztkommunista korszakban. Ez viszont utólag is fölmenti a pártállam utódait és örököseit, hogy szembesüljenek a maguk bűneivel és felelősségével. Ma többek között ennek a folyamatnak a következményeivel küszködünk. Sem a mai magyar baloldal, sem a mai magyar jobboldal nem néz tükörbe. Kényelmesebb számukra azt a torzképet szemlélni, amit az ellenlábasuk festett róluk, mert abban nem kell önmagukra ismerniük.
Eörsi László könyve az önmegismerés és a szembenézés fontos állomása. A XX. században le kellett számolnunk azzal az illúzióval, hogy a tények földerítése önmagában választ ad erkölcsi kérdéseinkre. De az is nyilvánvaló, hogy a tények nem ismerete csak erkölcsi tévedéseinkben tesz bennünket magabiztosabbá. Végezetül van még egy tanulság, amit célszerű megfontolnunk. Az 1950-es években, vagy akár 1956-ban, húsz év erőszakos felfordulásai, háborúi, deportálásai, haláltáborai, kitelepítései, diktatúrái és megtorlásai után még gondolhatta azt valaki, hogy néhány emberélet ide vagy oda nem számít. Ezt mi már sem történészként, sem állampolgárként nem gondolhatjuk. Ezt a többség már 1956-ban sem így gondolta. A forradalmat fölfoghatjuk úgy is, mint lázadást az emberi életet semmibe vevő ideológiák és politikai rendszerek ellen. Ungváry Rudolf idézett írásának sorai figyelmeztetnek: „A lincselésért nem, de a visszhangjáért mindannyian felelősök voltunk és vagyunk. Azért a mellénézésért, azért a nem tudomásul vételért, azért az eljelentéktelenítésért, azokért az erőtlen korabeli elhatárolódásokért nemcsak a lincselők hibáztathatók, hanem a kortársaik tömege. Aki akkor is, ma is azt mondja a meglincseltekről, hogy »de azért megérdemelték a sorsukat«, az a szó szoros értelmében nem ért semmit abból a kultúrából, mely a zsidó-keresztény hagyományon, a humanizmuson és a felvilágosodáson alapszik.” Tegyük hozzá: nem tud semmit a demokrácia és a jogállamiság mibenlétéről sem.
- Befejezetlen múlt [13]