Molnár írása újabb jellegzetes példája a magyar fölényeskedésnek a szomszéd és távolabbi térség népeivel szemben. A magyar nemzet nyugati kereszténységhez tartozása belépőjegy a nyugati világba (kár, hogy ezt a nyugati világ nem tudja), míg a pravoszláv balkániság és keletiség eleve rosszabb osztályú helyet jelent a Nyugat felé döcögő vonaton. Ismét itt egy nemzeti mítosz, amelynek semmi valóságos tartalma nincsen. A Nyugatot nem érdekli a Nyugat-várományos országok történelme. Csak jelenlegi teljesítménye.
Molnár fejtegetésében a jelenlegi kormány legsúlyosabb külpolitikai vétsége kap elméleti igazolást. Az, hogy a magyar kormány a jugoszláv válság idején egyértelműen a horvát oldalon foglalt állást. A hírhedt géppisztolyszállítás csupán jelentéktelen epizódja ennek a külpolitikai kérdésnek. A magyar külpolitika kezdettől félreérthetetlenül Jugoszlávia felbomlásának „drukkolt”, és a jugoszláv polgárháború kezdetétől kezdve félreérthetetlenül horvát–szlovénbarát álláspontot foglal el. A horvátbarátságot nemigen indokolja, hogy Milosevic rendszere átmentett posztkommunista rendszer; a horvát nacionalizmus pontosan ugyanolyan mértékben és ugyanúgy posztkommunista, mint a szerb.
A horvát orientációnak, amely felelőtlenül eltekint attól, hogy a négyszázezer főnyi magyar kisebbség zöme szerb területen él, nem elégséges magyarázata, hogy Milosevic kommunista; de még az sem, hogy a szerbek támadtak, a horvátok pedig védekeztek. Molnár Gusztáv írása rávilágítani látszik a valódi okra. A kiindulópont a volt népi demokráciák rangosolása aszerint, hogy a középkorban és a kora újkorban a nyugati kereszténységhez tartoztak-e vagy a kereszténység keleti, ortodox változatához. Az „előfölvételisek” a „visegrádi hármak”, a térség „elit” országai, valamint a felbomló Jugoszlávia katolikus népei: a horvátok és a szlovének. Az ortodox balkániak helye valamiféle hátsó udvar, vagy esetleg a „Molnár-terv” átcsatolja őket Afrikához.
Molnár írása olyan regionális nagyhatalom képét vázolja fel, amely hatalmi súlyával kényszerítheti ki a szerb államtól az ottani magyarok sorsának javulását. Molnár írása azonban messzebb tekint ennél a perspektívánál. Az új regionális nagyhatalom egy osztrák–magyar–horvát–szlovén államszövetség volna. Nagyjából tehát a volt Monarchia visszaállításáról van szó. Olyan államszövetségről, amelynek Budapest lenne a központja. A magyar külpolitika alig leplezett vezérelve, hogy a szétesett vagy többnemzeti voltuknál fogva széteséssel fenyegetett szomszéd országok háborgó tengerében az etnikailag homogén Magyarország a sziget, amely nem rendelkezik ugyan akkora gazdasági erővel, hogy a térség rendező hatalma legyen, de azzá válik a szomszédok felbomlása által. Rendezettsége és belső konszolidáltsága révén diktálhatja a feltételeket a katasztrófahelyzetbe került szomszédoknak.
A Molnár Gusztáv által vázolt „posztmonarchiás” államszövetség ezt a magyar plánumot szélesebb nemzetközi összefüggésbe helyezi. Az új Monarchia nyilvánvalóan jóval nagyobb erejű rendező központ lehet a felbomlás tengerében, mint pusztán Magyarország. A vízió érthetően azt a rosszízű gyanút ébreszti, hogy aki erre a szerepre spekulál, az nem csupán előre látni véli a szomszédok felbomlását, hanem készséggel elő is segítené a bomlás folyamatát. Vajna János cikke már céloz arra, hogy milyen külpolitikai erőre kíván támaszkodni ez a neomonarchista restaurációs terv. A CSU bizonyos köreinek nagyhatalmi ambícióira céloz Vajna. Időközben a KDNP-n belül pártellenzékivé vált Balogh Gábor leleplező cikke meg is említ egy CSU-politikust, akinek a magyar belpolitikában is szerepe van, és nem lehetetlen, hogy még mindig aspirál a posztmonarchista államszövetségnek valamely formában való vezetésére.
A Molnár-terv szerint a felbomlott szomszédok között rendező erővé emelkedett neobarokk minibirodalom visszaszippantja az elszakított történelmi magyar területeket is: Erdélyt, Nyugat-Ukrajnát, a Vajdaságot. Nem a két bécsi döntés időszakának etnikai elv szerint végrehajtott revíziójáról van szó, a tisztán magyarlakta területek visszacsatolásáról. A Horthy-rezsim hivatalos, intranzigens revíziós elképzelése éled itt fel, a „mindent vissza” álma, a történeti Magyarország egészének visszaállítása. A nemzetiségi kérdés megoldásának szánt, kifejtetlen regionális elvet – amely a nemzeti állam alternatívája – alkalmazza Molnár Gusztáv a történeti vidékekre. Erdély és a Vajdaság történeti vidékek. Szóba kerül Nyugat-Ukrajna is, amely sohasem volt történeti régió. Nyilván a valaha Magyarországhoz tartozott Kárpátaljáról van szó. Ukrán lakosai ugyan miért divergálnának el az ukrán anyaországtól, az új Ukrajnát pedig mi indítaná arra, hogy erről a területről lemondjon? Az Erdélyhez fűződő várakozásnak sincs sok alapja. A „transzszilvanizmus” egykor abból a feltételezésből indult ki, hogy a magyar körülmények között „szocializálódott” erdélyi románság és regáti néptársai között olyan szociális feszültség támad, hogy közelebb fogják magukhoz érezni az erdélyi magyarokat, mint a betelepült balkáni románságot. A transzszilvanista illúzió azóta sem hajlandó szembenézni azzal, hogy ez a sok tekintetben valószínűnek tetsző várakozás nem teljesedett. Az erdélyi és a „regáti” románság között nem támadt olyasféle feszültség, amilyen a magyarságon belül, amikor a második bécsi döntés után a helyi magyar kisebbségi értelmiség súlyosan sérelmezte, hogy az új magyar közigazgatást nem belőlük építik ki, hanem Budapestről hoznak hivatalnokokat, „ejtőernyősöket” (innen a kifejezés). A román helyzet alakulását soha nem kutatták magyar szerzők. Az erdélyi románok Bukarest iránti lojalitásának talán az lehetett az oka, hogy éppen magasabb magyarországi képzettségüknél fogva jó érvényesülési lehetőségek várták őket a bukaresti államapparátusban. A magyarlakta Székelyföldre betelepült románok ellenben a koszovói szerbek helyzetében érzik magukat. Attól tartanak, hogy a magyar területi autonómia létrejötte esetén hajsza indul ellenük. Ez a feszültség robbant ki az 1990-es marosvásárhelyi tragédiában.
Sajátos regionális arculata inkább a Vajdaságnak volt. Az elcsatolás után ott valóban érzékelhető volt, hogy a helyi szerb lakosság élesen megkülönbözteti magát a szerb királyságból jött hivatalnokoktól, illetve a magyar földbirtok felosztása során földet kapott „dobrovolácoktól”. A magyarázat kézenfekvő. A „drótostót”, a román hegyi pásztor az akkori magyar világ páriája volt, a bácskai szerb parasztgazdák ellenben jelentékeny és rangos tagjai a magyar társadalomnak. Ők rosszabb körülmények közé kerültek a trianoni rendezés nyomán, mint korábbi viszonyaik között voltak. A Vajdaság sajátos arculatát a titói Jugoszlávia is tudomásul vette: a Szerb Szövetségi Köztársaságon belül a terület különleges autonóm státust kapott. A Vajdaság különleges helyzetét valószínűleg az elmúlt két évben számolták fel, s ebben része volt a magyar külpolitika egyértelmű és egyoldalú horvát orientációjának is. Az alakulóban levő új Szerbiában nemigen lesz ilyen autonómia.
Az új minibirodalom tervének fő fogyatékossága, hogy nem a saját erejéből, hanem mások gyengeségéből akar új struktúrát teremteni. A Nyugat – mihelyt átlát a szitán (meddig fog ez tartani) – mindent meg fog tenni a bajkeverő plánum megbénítására. A tapasztalat máris megcáfolta a tervet. Magyarországot határain csak kicsit érintette meg a volt Jugoszlávia belháborújába való belesodródás lehetősége, s máris nyilvánvalóvá lett, hogy a szomszédok felbomlása számunkra nem esély, hanem veszély. Haszon nem várható tőle, viszont katasztrófa származhat belőle.
Nem sok várható attól a szemlélettől sem, amely a poszt-népidemokratikus régiót szétválasztaná nyugati keresztény „élenjáró” országokra és ortodox Balkánra. A Nyugat számára a volt Szovjetunió és a Nyugat közötti elterülő köztes terület egy régió, amelyet együttesen kell kezelnie. Az egész térségre kell kialakítania azt a technikát, amelynek segítségével a térség „cordon sanitaire”, káros hatásokat elszigetelő egészségügyi övezet lesz, nem veszélyforrás.
Csak azt mondhatom neokákániáról, amit Moltke marsall mondott a pacifizmusról: „Álom, és még csak nem is szép”.
Hivatkozott cikkek
- Vita [7]