A mintegy százfőnyi hallgatóság között három tucatnyian ültek az egykori pártbizottsági nagyteremben a Duna két oldalának polgármesterei és alpolgármesterei. Önmagában is figyelemre méltó fejlemény, hogy az általuk képviselt települések régiókba, területi érdekvédelmi tömörülésbe kezdenek szerveződni: a túlparton működik a csallóközi régió (lásd alábbi interjúnkat), a magyarországiak pedig az Esztergom–Dorog, a Komárom–Ács térség, valamint a szigetközi régió képviselőiként csatlakoztak a Duna-menti önkormányzati szövetség előkészítőihez. Az ötlet a konferenciát rendező Eurolánc mozgalomé, amely az építkezés sújtotta szlovákiai településekben szerveződött, és a tavalyi rendszeres tüntetéseivel hívta föl a figyelmet magára és arra, hogy a helybéliek a teremtés, azaz a Nagy Mű legfőbb vesztesei. Próbáljanak meg az önkormányzatok – fejtegette egy csallóközi körjegyző – helyi népszavazásokat kezdeményezni: hiszen alkotmány adta joguk a települési földek fölötti önrendelkezés. A szigetköziek is mindinkább ellenző álláspontra helyezkednek: a Dunakörös Vargha János előadásában idézett Sonda-Ipsos-féle közvélemény-kutatás szerint ez év elején a szigetközi lakosság 64 százaléka tartotta hátrányosnak a vízlépcsőt (szemben az 1988. novemberi 24 százalékkal), s az ellenérzelműek nagy része tisztában van az ivóvízellátást, a partmenti erdőket és réteket fenyegető veszélyekkel.
Ha szerveződnek is a helybéliek, még inkább gyülekezik a másik tábor: a Mű „megvalósításán” fáradozó hatalmasságok. Calfa miniszterelnök válaszolt végre Antall József februári levelére (lásd keretben), amihez bátorítást adhatott Androsch volt alkancellár ígérete, hogy majd ő összegyűjti Szlovákia számára a Mű befejezéséhez szükséges hitelt. A magyar oldalról a szerződés felmondása a levegőben lóg, bár az itteni vezetésben komoly erőt képviselnek „a kisebbik rossz” hívei, akik inkább belemennének a dunakiliti duzzasztásba, mint hogy passzívan kelljen eltűrni a szlovákiai elterelést. Sokak gyanúja szerint ez az okoskodás a vizes lobby malmára hajtja a vizet, és a végén még a félbehagyott nagymarosi mű is meglesz.
Nehéz okosnak lenni. A Duna-kongresszus mindenesetre az okosság nyomvonalán igyekezett előrehaladni, tudományosan, amerikai módra folytonos működésben tartva az írásvetítőt. A józan, tárgyalási készséget árasztó hangulatban egy kicsit idegenül csengett az olyan harcos hang, mint Lipták Béla amerikai professzoré és aktív Duna-védőé aki, miután tudományos becslést adott kivetített térképén arról, milyen úton érkeznek majd a Dunához százával a teherautók, hogy egyszerre szabadulva terhüktől valósítsák meg az eltorlaszolást, azt javasolta, hogy ott és akkor feküdjünk ki az útra, bevárva az ENSZ-béli kéksisakosokat! E pillanattól eltekintve a konferencia nem nagyon csapott ki a tudományos népszerűsítés medréből. Mintha az előadók Calfa levelének ama állításával szemben élesítgették volna az érvek fegyverét, amely szerint nincs bizonyíték a magyar kormány környezetvédelmi aggodalmaira. Vannak nemzetközi példák arra, hogy az eltorlaszolt folyók fenekén káros üledékek képződnek, amelyek tönkreteszik a felszín alatti ivóvízkészletet; márpedig e készlet a Felső-Duna két oldalán 5–5 millió ember ellátására elég (Tóth György, Magyar Állami Földtani Intézet). Hallhattuk azt is, hogy a vízlépcső szocialista tervezőmunkája során elhanyagolták a tektonikai (földkéreg-szerkezettani) szempontok mérlegelését, így adódhatott a véletlen, hogy Bős is, Nagymaros is tektonikus törésvonalak metszésvonalán fekszik, ami növeli a földrengés okozta gátszakadás valószínűségét. Erre éppenséggel föl lehet készülni, ám ez gondosabb alapozást és több pénzt igényel, mint amit valójában elvégeztek, illetve befektettek (Hajósy Adrienne, ELTE Geofizikai Tanszék).
A variánsok dolgában a Szlovák Tudományos Akadémia ökológusa, Dr. Mikulas Lisicky képviselte a mezőny mérsékelt szárnyát: írásvetítője a Vavrousek-féle D variáns különféle változatait (Da, Db, Dc) nagyította ki, miközben arról hallhattunk, hogy mennél több vízi energia fordítódik áramtermelésre, annál kevesebb jut a folyó eddigi hasznos munkájára, a környezet regenerálódására. Később, ügyelve a tudományos etikettre, sokan idézték szavait, bár a vízlépcső teljes „elhagyását” kívánó H vagy 0, vagy N°1 megoldások valamelyikének pártján voltak. Ahogy kivettük, részint csupán elnevezésbéli különbségekről van szó, részint arról, ki milyen mértékben szorgalmazza az eredeti természeti állapotok helyreállítását. A legradikálisabb álláspont talán Vargha Jánosé, aki nemcsak a mostani, hanem a múlt századi folyamszabályozás elhibázottságát bizonygatta. A folyam sodra túlságosan gyorsra sikeredett, a Duna medre folyvást mélyül, minduntalan fel kell újítani, vagy odébb rakni a gátakat, miközben romlik az oldalágak és az árterek természetes állapota. A Rajnán is végigjátszottak már ezt: előbb folyamegyenesítés és oldalág-elzárás, később oldalcsatornák építése, hogy aztán, megtapasztalva káros ökológiai hatásukat, lezárják őket, és lehetőség szerint a folyó természetes állapotát állítsák helyre. Tehát a Vargha-féle variáns: kanyargósabbá tenni a felső Duna-szakaszt!
A konferencián gyakran hallottuk a máskor épp a vízlépcsőpártiak szájából elhangzó intelmet: az erőmű kérdése szakmai és nem politikai ügy. Az intelem az önkormányzatok megnyerését szolgálhatja, buzdítás a szívós tárgyalásra és érvelésre, hiszen nem könnyű a helyi érdekeket védeni a vízügyi lobbyzás és a terjedő nacionalizmus viszonyai között. Duray Miklós, az Együttélés Mozgalom elnöke azt fejtegette, hogy épp a vízlépcső építését szorgalmazzák politikai indítékok: a szlovák pártok a mostani választási kampányban nem engedhetik meg maguknak, hogy a vizes árral szemben ússzanak. Az apolitikus érv eszerint azt is üzeni, hogy a helybéliek ki vannak semmizve, mert magyar nemzetiségűek (és fordítva). Az érv nyilvánvaló erőssége, hogy erősíti a nemzetiségi és a fősodorvonalon túlmutató szolidaritást. De ha minden bizonnyal van is alapja e kisemmizettségi tudatnak: nem jelent-e önigazolást is a kényszerű elzárkózásra?
Kapcsolódó cikkek
- Környezet [7]