Amikor a hajdani Trizóniát, az amerikai, brit, francia megszállási övezetek együttesét Német Szövetségi Köztársasággá alakította a hidegháború eszkalációja, parázs vita kezdődött az új államban. Mi előbbrevaló, a demokrácia megalapozása, a gazdasági vérkeringés elindítása vagy a küzdelem az egyesülésért a negyedik zónával, a rövidesen ugyancsak nevet változtató, NDK-vá átcímkézett szovjet megszállási övezettel. Az utóbbi változat hívei jobbára a baloldali nacionalizmus különböző irányzatai Schumacher, a karizmatikus, de maradian gondolkodó, dogmatikus szociáldemokrata vezető mögé csoportosultak. (A jobboldali nacionalisták hallgattak: még túl közel voltak a hideg napok, amikor a világ tudomást szerzett a haláltáborok titkairól.)
Az orientációs vitában a másik, a konzervatív, rajnai-katolikus Adenauer képviselte álláspont győzött. Létrehozták a demokrácia intézményeit, s fölélesztve a fásult, demoralizált lakosság szunnyadó energiáit, mozgásba hozták a gazdaságot. Nemcsak az egyesülés problémáját vették le a napirendről, de – egészen a ’68-as fordulatig – az új történelmi dimenziót jelentő és a németek többsége számára akkor még feldolgozhatatlan náci múlttal való szembenézést is. Ezzel szemben kibékültek az „ősellenséggel”, a franciákkal, és nyomban felismerték, hogy a németség számára az akkor még embrionális stádiumban lévő európai integráció ígér új kezdetet. Az idő a vártnál gyorsabban igazolta a koncepció helyességét: beköszöntött a gazdasági csoda, a szuverenitásában még sokáig korlátozott NSZK gazdasági nagyhatalom lett.
A történet ismert és régi, de nem elavult: nálunk még mintha nem dőlt volna el az Adenauer–Schumacher-vita. A jobb híján és tökéletlenül Schumacher nevével jelzett koncepciónak nálunk még sok híve van. Félrelökhetnénk a dilemmát, mondván, hogy a térség más országai mögöttünk kullognak, a külföldi beruházók többsége a magyarországi lehetőségeket tartja a legígéretesebbnek. De nemcsak másokkal kell versenyben állnunk: önmagunkkal is. Azt is fel kell mérnünk, hogy mennyire használjuk ki vagy mennyire hagyjuk ki a lehetőségeinket.
Tavaly egy vihart kavaró tanulmányban negatív előjellel, mint túl kis eszményt írták le a mondatot: „Olajozottan működő, praktikus haza.” Pedig kár lekicsinyléssel szólni egy olyan célról, amit még sohasem sikerült elérnünk, de most talán megvalósíthatnánk, közelebb hozva a tagságot az Európai Közösségben. Vagyis: a következő nagy célt.
(Zárójelbe téve és a gondolatmenet folytatását késeibbre ígérve, megjegyzem: a baloldaliság monopolizálására támasztott igényével vegyes érzelmeket válthatott ki az MSZP legutóbbi tanácskozása, és az önkény malmának fülsértő zakatolásával szemben kialakuló – és miként a vízlépcső esetében egyre terebélyesülő – nemzeti ellenállás szempontjából sem volt túl hasznos. De valószínűleg jótékony volt annyiban, hogy megpróbálta a középpontba tolni – remélhetőleg másokat is az eddiginél részletesebb és nyíltabb állásfoglalásra késztetve – a gazdasági átalakítás mikéntjének, ökonómiai és szociális vetületeinek, a gyorsítás vagy lassítás vonzatainak lényeges és reális problémáját.)
A gyorsítás és a lassítás vonzatai
Visszakanyarodva az eredeti témához: hamis az elképzelés, amelyik a mérleg egyik serpenyőjében láttatja a lekicsinyelt célt, az olajozottan működő hazát, a másikban meg a határokon túli magyarsággal való eszmei (vagy kevésbé eszmei) egyesülés magasztosabbnak tartott célját. A nyugatnémetek egészen a Schumacher szemléletétől elrugaszkodó Godesbergi Program lendületétől a magasba emelt Brandt kancellárságáig egyáltalán nem folytattak keleti politikát. De mégis folytattak, mert a gazdasági csoda önmagában is sikeres, az összes égtájakra, de kivált keletre kisugárzó politika volt. A Trianonban elszakított magyarság támogatása, de legalábbis bármiféle hatékony támogatás előfeltétele: a hazai gépezet olajozott működése, a praktikus hozzáállás érvényesülése a rege- és mondavilágból levezetett megközelítésekkel szemben, a közérdek fölülkerekedése az önkényuralom képmutató, az alkotmányt az ördög bibliájaként felhasználó próbálkozásai ellenében.
Természetesnek tartanám, és nem folytatnám avval, hogy a felsorolt szempontok a belpolitika szempontjából még fokozottabban érvényesek, ha nem olvasom Molnár Gusztávot a május 20-i Magyar Hírlapban. Ezúttal nemcsak ismétli önmagát. Továbbmegy, azt írja, nem a belpolitika klasszikus kérdései fogják eldönteni a választásokat. „A magyar fórum szidhatja… a reformkommunizmus bölcsőjében ringatott liberalizmust, az ellenzék az egekig ugrálhat a kormány bel- és káderpolitikai baklövései miatt, a választásokon úgyis azok fognak veszíteni, akiknek nem lesz elfogadható programjuk a Kárpát-medencében, Magyarországon kívül élő három és fél millió magyar és a regionális stabilitás kérdésének megoldására.”
Hát ezt megkontrázom. Az a véleményem, hogy a választást a belpolitika, közelebbről a gazdaság fogja eldönteni. És abba a fikcióba se megyek bele, hogy MG a középen áll a stallumokat osztogató kormány és az ellenzék között, netán felettük lebeg. Ő is ugyanazt mondja, amit a többi jobboldaliak. Csak megspékeli a regionalizmus nem mindig idevágó szempontjával.
Ferenc József vagy Ferenc Ferdinánd
A Magyar Hírlapban közzétett írás hivatkozik egy szlovén politikusra, aki fel akarja támasztani az osztrák birodalmat, azt ajánlja, hogy Ausztria egyesüljön szlovén, magyar, cseh és más szomszédaival. Tehát nem az Osztrák–Magyar Monarchia feltámasztását javasolja, mert – érdekes árnyalat – a Habsburgok mai hívei közül egyesek Ferenc Józsefhez mennének vissza, mások, főleg a hangsúlyozottan katolikus és hangsúlyozottan szláv irányzat szószólói, Ferenc Ferdinándhoz. MG hozzáfűzi, hogy a nyilatkozó Peterle volt miniszterelnök csapatához tartozik. Csakhogy ilyenformán a példa ellenpélda, mert a szlovének épp az efféle nézetek miatt távolították el a klerikális Peterlét, és választottak – elsőként a jobboldali, soviniszta vezetés alá került közép-európai országok közül – európai illatú demokratikus balközép kormányt.
Többé-kevésbé hasonlóan megalapozottak MG világképének egyéb pillérei. A Pentagon egyik kiszivárogtatott és nyomban visszavont papírja alapján – amely a katonai kiadások csökkentése ellen akart hatni – kialakította a teóriát, hogy az Egyesült Államokat nem érdekli a volt Szovjetunió, az ott tárolt 30 ezer nukleáris robbanófej hidegen hagyja, és különben is az a véleménye, hogy az egész „Vlagyivosztoktól Montenegróig terjedő eurázsiai térség (az ortodox Kelet-Európa és Közép-Ázsia)” csak fürödjék keserű levében. Azóta létrejött a 24 milliárd dolláros segélycsomag, és Törökország az amerikaiak nyilvánvaló biztatására pártját fogja az örmények ellen harcoló azerieknek és a szerbekkel szembeszegülő mohamedán bosnyákoknak. Nem sorolom a további példákat, közismertek.
A gondolati konstrukció másik pillére az a feltevés, hogy a bajor tartomány egész Németországot a Habsburg–Wittelsbach-övezet szolgálatába tudja állítani. Nehéz jövendölni: „A történelem áradó folyamként zúdul le előttünk, kormányzók és kormányzottak ott állnak a partján és tépelődnek: merre tart a víz.” Ekként látja a helyzetet Marion Dönhoff, a német újságírás nagy alakja. Úgy véli: a békerendet éppoly optimálisan kellene megkonstruálni, mint annak idején a hidegháborút. Az a látszat, hogy a mostanában kissé ingadozó Németország döntött. Abban maradt önmagával, hogy sem a belső helyzet, sem a külső körülmények nem bátorítják valamiféle különutas terjeszkedésre, a legbiztosabb út számára az európai integráció továbbfejlesztése.
A legyőzendő kísértés
Mellesleg nem biztos, hogy a „jó németek”, akikre a jobboldal építeni akar, beváltják a hozzájuk fűzött reményeket. Nem biztos, hogy ha a másik Magyarország „a közös közép-európai történelem számára »vissza fogja hódítani« elszakított területeit”, a németek annyira tapsolni fognak a hódítási szándéknak. A Frankfurter Allgemeine Zeitung egyik szerkesztője, aki általában egy hullámhosszon van a mi horvátbarát, katolikus, a második világháború bűneit bagatellizáló publicistáinkkal, más hangot üt meg, amikor a sajátos magyar igényekről van szó. Úgy gondolja, ha terjeszkedés, akkor annak joga illesse meg a németeket. Legutóbbi pozsonyi riportjában így írt: „Kevesen vannak, akik azt vélik, hogy a csehszlovák állam már megalakulásakor szerencsétlenség volt a szlovákok számára. Ritka az olyan értelmiségi, aki kétségbe vonja, hogy az első világháború végén Csehszlovákia menedék volt a szlovákok számára, különben hamarosan eltűntek volna, mert a magyarok nem engedtek szlovák iskolát, s a szlovák nyelv használatát csak a hitoktatásban hagyták jóvá. A szláv Csehszlovákia megmentette őket a teljes elmagyarítástól, és biztonságos nemzeti létet ígért nekik.”
Nem vitás: „tulajdonképpen háborús környezetben élünk.” De ebből a tényből, ellentétben némely közírókkal, elsősorban nem a két év múlva esedékes választások kimenetelére következtetnék. Inkább arra: a külpolitika alakítói számára nagyobb a kísértés, hogy valamilyen távolabbi szempont szolgálatába szegődjenek, és országunk körülményeihez képest túlméretezett nemzetközi feladatokat vállaljanak. Holott talán épp most lehetne konkrét, a kisebbségi sorba szorult magyarok jelenlegi helyzetét javító eredményeket elérni. Talán épp most volna ideje a kooperációnak, most kellene megfékezni a konfrontációs beidegződéseket.
Nyilvánvaló, hogy efféléket leírni könnyű, a jó szándékot ritkán fogadja jó szándék. Mégis jó lenne, ha a kétértelműséget a kooperáció és konfrontáció együttes adagolását egy másfajta kettősség váltaná fel: a jogos igény érvényesítésének és az empátiának a kettőssége. Valami igaza mindenkinek van. A történelem csaló lakásüzér: többeknek is kiutalja ugyanazt a lakást, és mindenkitől bezsebeli az előleget: vért, verejtéket, könnyet.
- Beszélő [6]