Az ízlések és pofonok viszonyának, a kapcsolat értelmezésének és az értelmezés új aspektusainak föltárásában és kidolgozásában a Művelődési és Közoktatási Minisztérium felelős szakértői az elmúlt két évben jelentős eredményeket értek el.
Igaz ugyan, hogy már a korábbi teoretikusok is úgy gondolták, hogy akinél a pofonzsák, annál van az ízlés, igaz ugyan, hogy a szocialista kultúra munkásai is a demokrácia fegyverével – tenyerével – igyekeztek megvédeni szemünket és fülünket a fertőzéstől (sőt, még a bennünket nézőkét és hallgatókét is), igaz, hogy ők is az örökkévalóság érvényében tevékenykedtek, de nem láttak át valamit, nem értették meg a lényeget, azt, amit a mai, valóban demokrata és nemzeti szakemberek nemcsak tudnak, hanem a zsigereikben éreznek és őriznek: nem tudták, hogy egyedül vagyunk. Valami közös, valami csoportos lét mákonyos mámorában ringatták magukat, s azt hitték, elvvérek és testtársak vesznek bennünket langymelegen félkörül, mi meg őket, biztonságosan és biztonságban.
De tévedtek, mert egyedül vagyunk. A Szalay utcában most pontosan tudják ezt, s azt is, hogy éppen e tudás emeli a nemzetet fölfelé és kifelé a világegyetemből. Hazánk magányos sziget, meg őrtorony, meg bölcső, meg kométa, néha állócsillag. És persze folytonos veszélyben élünk, ha másért nem, mert elveszíthetjük úri és ősi egyedülségünket. Ezért a pofonok most nem durvák és hebehurgyák, mint régen, a hamis biztonság hamis tudatával lekevertek, hanem szaporák és öngyötrőek, már-már a flagellációra emlékeztetnek. Mert minden pofon a nemzet érdekeinek gondos, figyelmes és fájdalmas elemzése után csattan, nem úgy, mint régen, amikor csak hazudtak azt, hogy minden pofon a nemzet érdekeinek gondos, figyelmes és fájdalmas elemzése után csattant.
A tél eleje óta beszélik, hogy a Műcsarnok igazgatóját, Néray Katalint leváltják. Azonnal sejthető volt, miért: Néray sem magát, sem a magyar képzőművészetet nem tartotta egyedülvalónak vagy magányosnak, s ideáját folyvást kiállításokkal illusztrálta. Exportált és importált tárlatokat, melyek valami tágasabb összefüggésekre hivatkoztak, miközben a vér szava valóban alig is hallatszott. P. Szűcs Júlia (Népszabadság, ápr. 25.) szerint – akinek ilyesfajta ügyekben régről meglehetős tapasztalata van – néhány hete a Szalay utcában ezt végképp megelégelték, s a híresztelések mára ténnyé merevedtek: Nérayt hamarosan elterelik, elirányítják a Ligetből, kozmopolitáskodjék másutt. A kortárs magyar képzőművészet szempontjából legfontosabb kiállítóhely pedig nyártól már nem mű, hanem originálisán magyar csarnok lesz, melynek igazi lényege és attrakciója minden bizonnyal a rokontalanság kinyilatkoztatása és megnyilatkozása.
Hullóban van tehát egy újabb frász, de gondolom, ez sem lesz magányos, mint a nemzet, melynek nevét süvítve zuhan lefelé. Persze, a sok jó pofon úgy jön nekünk, mint teher a pálmának: csak a javunkat szolgálja, általuk ismerünk magunkra.
De azért az sem lenne haszontalan, ha egy kicsit segítenének is nekünk. Pici iránymutatást várnék indoklással áterezve, egy-két szót arról – csak a miheztartás végett, mert az fontos –, miért ne lehetne például, csak úgy úri engedékenységből két csarnok is, egy mű és egy magyar (most még, mert Nérayval a felújítás balhéját azért elvitették, arra sem lehet hivatkozni, hogy nincs elég hely, hiszen növekedett a Műcsarnok épületeinek száma), vagy hogy egyáltalán és tényleg: mi a bánat?
- Kultúra [6]