A Magyar Nemzet története a szerkesztő és az újságolvasó szempontjából rendkívül kellemetlen történet. Ugyanis nem lehet leegyszerűsíteni. Nem lehet belőle kiemelni a lényeget, mivel a lényeg éppen az események halmazatában van. Abban, hogy összefüggéseikben jelennek meg itt és világítják meg egymást mindazok a nagy kérdések, amelyeket a rendszerváltás a médiumok világában felvetett.
A halmazat
1989 őszén a pártállami lapgazda-rendszert a Magyar Nemzet szerkesztőségének a lázadása tette a sírba. A lap véres harcok hosszú sorozatán keresztül a sajtóprivatizáció minden problémájába beleütközött, és kapcsolatba került szinte mindenkivel, aki lapvásárlásban Magyarországon érdekelt lehetett. A lap iránt nemcsak Soros György és Andrew Sarlós, nemcsak a Dagens Nyheter és az Hersant és a Postabank érdeklődött, de a Frankfurter Allgemeine Zeitung, a Skála-Coop, a Springer, a Berlusconi, a Maxwell, a Weltwoche, Joseph von Ferenczy is és még sokan mások. A Magyar Nemzet szerkesztősége volt a tulajdonoskeresésben a legelső, a legaktívabb és legönállóbb, a Magyar Nemzet volt a legkapósabb, szellemi értékekben a napilapok közül a leggazdagabb és technikai-anyagi lehetőségeiben a legszegényebb. A Magyar Nemzet lehetett volna a demokratikus Magyarország legszínvonalasabb és legkiegyensúlyozottabb reprezentatív lapja. Ez a szerkesztőség ment el a legmesszebb autonómiájának védelmében, és ez ennek sikerült a legkevésbé.
Ezen a lapon mutatták be a politikai és gazdasági erők, hogyan lehet minden elképzelhető garanciát és biztosítékot áttörni. A Magyar Nemzetet el lehetett adni a szerkesztőség akarata ellenére, az újságírói tulajdonrészt képviselő alapítvány vétójogát a bíróság eltemette, az újságírói chartában foglalt biztosítékok nem értek semmit, az újságírók akarata a főszerkesztő kinevezésében nem érvényesült, a többség által aláírt bizalmatlansági indítványt a tulajdonosok semmibe vették, a főszerkesztői posztra a megállapodással ellentétesen pályázatot nem írtak ki, a főszerkesztő megbízatásának lejárta után is a helyén maradt annak ellenére, hogy a szerkesztőség a hosszabbítási javaslatot leszavazta. Az új főszerkesztőt szintén nem a charta szabályai szerint választották meg. 1991 nyarán a munkajogi szabályok és a szakszervezeti jogosítványok felrúgásával bocsátottak el újságírókat. Az emiatt kitört sztrájkot lezáró megállapodásnak lényeges pontjait nem teljesítették.
A Magyar Nemzet ügyéhez kapcsolódik a sajtóstruktúra átépítésében, a kormánysajtó kiépítésében kulcsszerepet játszó lapkiadók államigazgatási felügyelet alá vétele, a külügyminiszter botrányos parlamenti beszéde, amely mérföldkőnek bizonyult a rendszerváltás politikai stílustörténetében. A veszteségessé vált lap finanszírozása érdekében újították fel a politikai szempontú keresztfinanszírozás rendszerét a menthetetlenül nyereséges rádióújság felhasználásával. A kormányzati nyomásnak ellenálló szerkesztőséggel szemben követték el tragikai vétségüket az akkor még kinevezés előtt álló médiaelnökök, akik mostani függetlenségi harcukban bizton számíthatnak azok szolidaritására, akik akkor az ő szolidaritásukra nem számíthattak. A miniszterelnök meghökkentően intenzív, közvetlen, személyes részvételére a kulcsfontosságú médiumok sorsának alakításában szintén a Magyar Nemzet ügye adta az első példát. (Hogy mennyire szemléletes példát, az Bodor Pál szomszédos vallomástöredékeiből derül ki igazán.)
Középről középre
A Magyar Nemzetet nem a liberális ellenzéktől szakította el a hatalom. Bizony sok minden volt a régi Magyar Nemzetben, ami nem boldogította a liberális lelkeket. Itt jelent meg több száz folytatásban Moldova György gyalázatos, fajgyűlölő könyve, a Bűn az élet (melynek leállítása érdekében egyébként éppen Murányi Gábor hadakozott leginkább), a lap a négy-igenes népszavazás idején sem állt éppen az igehirdetők pártján. A szerkesztőségben mindenféle álláspont jelen volt – ami nem baj – s nem a liberális ellenzéké dominált. A Nemzetre nem lehetett ráfogni (persze azért ráfogták), hogy a választások után „fanyalgott” volna. Sőt, a fanyalgásmotívum egyik legkorábbi felbukkanását éppen a Magyar Nemzetben találjuk (Kristóf Attila egyik cikkében), és rendkívül barátságos interjúk jelentek meg sorozatban az új miniszterekkel, elsőként Lőcsei Gabriella hétmérföldes, szentimentális beszélgetése Antall Józseffel. Akkortájt még a privatizációs vita kirobbanása előtt több (akkor még) ott dolgozó barátomtól hallottam, hogy „belecsúszunk a kormány zsebébe”. A Magyar Nemzet éppen a privatizációs vita idején fordult vissza erről az útról.
Kulin Ferenc 1991 szeptemberében a Stúdió műsorában azt mondta, hogy „egy Magyar Nemzet esetében és egy Új Magyarország esetében 100 000 alatti példányszámú napilappal próbálja a kormányzat valamilyen mértékben lehetővé tenni, hogy a szándékai, törekvései… ellenzéki kommentálás és manipulálás nélkül kerüljenek nyilvánosságra…”
Nos, a Magyar Nemzetből nem lett Új Magyarország. Az Új Magyarország hétfői számában egy hosszú olvasói levél formájában már frontot is nyitott a Magyar Nemzet ellen. Az új Magyar Nemzetnek kétségkívül vannak értékei, kétségkívül több szólamban szólal meg, elfér benne egymás mellett a 168 órát gyalázó Tóbiás Áron és Szabó Miklós – a legélesebb írásaival. Van a lapnak színvonalas gazdasági melléklete, vannak a többi lapéhoz képest viszonylag megbízható országgyűlési tudósításai, és még sok minden egyéb jó és rossz, de mindez nem változtat azon a tényen, hogy a régi Magyar Nemzetet megsemmisítették, nem igazolja az elmúlt években történteket. Megsemmisítettek egy szellemiséget, megsemmisítettek egy sokarcú alkotógárdát, elvették a Magyar Nemzettől azt a szerepet, amelynek betöltésére ez a lap hivatott lett volna. A régi Magyar Nemzetnek értékeivel és értéktelenségeivel együtt aurája volt, az új Magyar Nemzetnek értékeivel és értéktelenségeivel együtt nincs aurája.
Egy tiszta könyv
Murányi Gábor rendkívül fegyelmezetten, következetesen szerkesztett kötetet tett elénk a Magyar Nemzetről. A könyv több mint háromszáz oldalon a dokumentálható tényeket sorakoztatja föl, csendes és szűkszavú összekötő szövegekkel. Murányi megbízható és áttekinthető ténygyűjteményt szolgáltat, és nem az ügy teljes kézikönyvét. Kizárja a kötetből a hallomásokat, a feltételezéseket és vélhetőségeket, az informális információkat, a személyes benyomásokat és tapasztalatokat, és az ügy hatalmas, szenvedélyes sajtóanyagából is csak néhány az események leírásához szükséges szemelvényt emel ki.
Murányi Gábor megtette a magáét, aszkétikus önmegtartóztatással számos csapdát elkerült.
A könyv nem tudta volna megőrizni a maga műfaji és szerkezeti tisztaságát, ha. magába szívta volna mindazt, amit az utókorra maradó egyetlen Magyar Nemzet könyvnek feltétlenül tartalmaznia kellene. A jelenkori sajtó történetírói tartoznak még utódainknak e bonyolult történetnek a „puha” információkat, az oral history módszerével begyűjthető adalékokat és a sajtóanyagot is felhasználó, elemző leírásával.