Néhány hétig a Képzőművészeti Főiskola három szép arányú, historizáló stílusú kiállítóhelyiségében láthatók voltak Székely Bertalan anatómiai rajzai, ember- és lómozgástanulmányai és a hozzájuk tartozó dokumentumok: szakkönyvek, szemléltető eszközök, feljegyzések, vázlatok és jelenkori értékelések. Három kiváló művészettörténész jegyezte a kiállítást: Beke László, Szőke Annamária és Peternák Miklós. A közeljövőben megjelenik a kiállítás dokumentum- és tanulmánykötetnek is nevezhető katalógusa, ebben nyilvánvalóvá válik a rendezők szerepének mértéke a kiállított tárgyak aktuális interpretációjában. Sajnos, az anyag fizikai közelségének élményét a legjobb reprodukciók sem fogják felidézni. Ezt csak egy következő, nagyobb nyilvánosságnak megnyíló kiállítás tehetné meg Magyarországon vagy külföldön, mert ez a tudománytörténeti és oktatástörténeti szempontból egyaránt jelentős kiállítás megérdemelné a külföldi bemutatást is.
Addig is nagy szükség lenne a hatalmas papírfelületekre rajzolt, oktatási segédeszközként használt, de alkotójuk tehetsége révén valódi műalkotásként élvezhető művek konzerválására és múzeumi körülmények közötti őrzésére. Mert a három intézmény által őrzött tárgyak közül csak a Magyar Nemzeti Galériában lévőket őrzik így, sem a Képzőművészeti Főiskola, sem a Magyar Tudományos Akadémia Könyvtárának Kézirattára nincs jelenleg abban a helyzetben, hogy a tulajdonában lévő minden rajzot, fényképet, kéziratot azonnal restauráltasson, pedig ritkaságok, remekművek sorát őrzik.
Sok rosszat írtak az 1871-től létező Mintarajziskola, majd Képzőművészeti Főiskola konzervativizmusáról, elavult tanítási módszereiről, vaskalapos professzorairól. A XX. század elején azonban már felismerték pozitív kvalitásait is. Székely Bertalant, aki 1871-től haláláig (1910) tanított ebben az intézményben, Petrovics Elek az akadémikus rangra méltó művésznek nevezte, jóllehet Székely – sok jelentős művésztársával együtt – nem volt sohasem tagja a Magyar Tudományos Akadémiának. A Francia Akadémiának egy felfedezésével majdnem tagja lett 1880-ban. Erről adott alapos felvilágosítást és interpretációt a főiskolán rendezett kiállítás. Székely Bertalan művészetszemléletét bírálta saját korában Keleti Gusztáv, tévedéseit hangsúlyozta a század második évtizedében a Nyugatban, majd külön kötetben megjelent előadásaiban Fülep Lajos (Magyar művészet, 1923). Rajzainak különös kvalitásait azonban mind az említettek, mind a későbbi interpretátorok elismerték. Sem történelmi festményeinek gazdag sokrétűsége, sem portréinak pszichikai mélysége, sem tájképeinek drámai mozgalmassága nem jöhetett volna létre a rajzi pontosság és elevenség reneszánsz óta tovább élő pictor-doctus elveinek következetes érvényesítése nélkül. Székely minden művét tanulmányrajzok, vázlatok sokasága előzte meg. Ebben is a reneszánsz–barokk–klasszicista művészeti akadémiák hagyományait folytatta. A rajzolás megismerő funkcióját többször kiemelte írásaiban: „Rajzolni annyit tesz – írja a kiállításon bemutatott feljegyzései egyikén –, mint a természet által nyújtott s geometriai alakzatokban nyilvánuló anyagokkal aesthetikailag elbánni. Szükséges ezen oknál fogva a rajzoláshoz a rajzolandó tárgyak természettudományi szemponttól való ismerete… a tájra nézve némi botanika és geológia.” Hasonló elvek alapján készített geometrikus rendszerű felhőtanulmányokat Claude Lorraintől Constable-ig sok európai festő, köztük Székely is. (Felhőmozgás-tanulmányainak kiállítása egy következő kiállítás tárgya lehetne!)
Székely Bertalan, a tanár, a mozgás törvényeinek ismeretét minden cselekményt ábrázoló művész számára kötelezőnek érezte. A mozgás számára a XIX. század utolsó harmadának európai főirányához igazodva az egyik legfontosabb művészi feladat volt. Az emberi és állati mozgások ábrázolásának alapját az anatómia ismeretében látta. 1871-től tanított a főiskolán anatómiát, bonctant, 1877–78-tól kedvenc műfaját, a „hippológiát”, vagyis a ló anatómiáját és mozgásának megfigyelését, később pedig a kompozíció nevű tantárgyat.
A ló, a ló ábrázolása az ókortól jelen van az európai kultúrában. Lovas szobrot alkotni, lovat festeni heroikus feladat volt a görögök, etruszkok, rómaiak, bizánciak, a középkor, a reneszánsz, a barokk számára. A XIX. század hatvanas éveitől a megmerevedett, sokat ismételt lópózokat (egyikről Székely is vallja egy rajzán, hogy hamis) felváltja a ló mozgásainak közvetlen megfigyelése impresszionista rajzokon, festményeken, naturalista ábrázolásokon. Igaz, egyes lovak kentaurrá válva jelennek meg az új mitológia tájain (Böcklin, Szinyei festményein például), de mindennél erősebb a pozitivizmus hatása, mely Székely rajzain és festményein is a legerősebb szemléleti elem. Székely ló-szemlélete teljesen demitologizált és tisztán természettudományos. Rajzain és feljegyzésein egyaránt érezhető, hogy mértéktelenül élvezte a csontrendszer és a mozgás összefüggésének ábrázolását. Hihetetlenül elevenek vágtázó lócsontvázai. Rajzsorozataiban –akár az emberalakot, akár a lovat „elemzi” – hatalmas történeti ismeretanyagról és személyes megfigyelések soráról tesz tanúságot: csecsemőrajzán Dürer-rajzot interpretál, férfi- és nőalakoknál Michelangelo vagy Rubens alakjait idézi fel, a lovaknál áttanulmányoz és olykor kijavít temérdek lóábrázolási traktátust, amelyeket valószínűleg ő maga szerzett meg a főiskola könyvtárának. Amikor 1878-ban a világkiállításon Párizsban jár – a Képzőművészeti Főiskola is szereplője volt a kiállításnak –, megismerkedik Eadweard Muybridge lómozgást rögzítő pillanatfelvételeivel és azokkal a zootropoknak nevezett korongokkal, amelyek forgatása révén a fázisokra bontott mozgás ismét egyenletessé válva megeleveníthető. Mindezt Székely megszerzi, hazaviszi, s évekig tapogatja rajzaival, kíséri megjegyzéseivel, és veti össze a bonctani ismeretei alapján álló saját megfigyeléseivel. Kutatásairól Jules Etienne Marey-val levelezik, a kor másik nagy mozgáskutatójával és -rögzítőjével, aki elküldte Székely Bertalannak a madárrepülésről és más mozgásokról készített felvételeit, s ígérte neki többször, hogy Székely felfedezéseiről tudósítja a Francia Tudományos Akadémiát. (Az utóbbinak körülményei még nem ismertek.) Székely tudatában volt kutatásai jelentőségének. Levelein kívül ezt jelzik rajzainak feljegyzései, melyek német vagy magyar nyelven rögzítik polémiáit Muybridge-dzsal és Marey-val.
A kiállítás rendezői rekonstruálták a zootropot, és belehelyezték Székely ember- és lómozgásról készült rajzainak reprodukcióit. Megperdíthette bárki a lyukakkal ellátott korongot, és láthatta a mozgó, vágtázó lovakat, futó atlétákat. Valahol a mozi születése is jelen volt ezen a taneszköz-kiállításon.
Székely Bertalan igazi „uomo universale” (Székely 1955-ös utolsó nagy kiállítása rendezőjének, Dobai Jánosnak a meghatározása) volt, s a mellőztetések ellenére szabad és boldog alkotó lehetett. Örömét lelte a tanításban, szívesen rajzolt szertári rajzpapírra csigolyákat, izmokat, ízületeket. Anatómiai rajzain frissek a színek, lendületesek a vonalak, érdekesek a latin, német, magyar nyelvű feliratok. Legfőbb célkitűzése a természethez való közeledés, s ezt igyekezett megtanítani növendékeinek: „Az állatok rajzolása a táj rajzolását is közelebb hozza a fiatalemberhez – írja –, közelebb, mint a fej és az akt rajzolása, ezen foglalkozás megismerteti és megszeretteti a természet megfigyelését, és a foglalatosságokat élvezetessé teszi. Ez is egy etikailag nem eléggé megközelíthető motívum, mely az állatrajz tanítása mellett szól.”
Múltban bolyongott a néző ezen a kiállításon. Az akadémiától a modernségig és a modernségtől az akadémiáig vezettek Székely útjai, akinek végső célja – mint ezt néhány történelmi tárgyú vázlata is bemutatja – a természettanulmányokból valami nagy egész alkotása, melyben táj, állat, ember együtt lelhető fel.
A nosztalgikus tárlat tanulsága és reménye: talán a ló és a lovak szeretete még nem halt ki egészen az európai kultúrából. Talán ma is fontos a művészeti oktatásban a ráció, a következetesség, az eleven megfigyelés.
Székely mozgástanulmányai megelevenedtek, mint a zootrop lovai, hatásuk a tanítványokra, a századforduló nagy és kis festőire még bemutatásra vár. Ennek kiderítése az anyag tudományos feldolgozóira vár, s a katalógus az első állomás lesz ehhez.
- Kultúra [6]