Hol húzódnak Közép-Európa határai? – hangzik fel a kérdés a Beszélő és a Magyar Hírlap hasábjain zajló vitában. Megítélésünk szerint túl általános ez a kérdésfeltevés. A szájunk íze szerint való kérdés az, hogy hogyan élnek az emberek Közép-Európában. Ez az, amitől a politika nem vonatkoztathat el, és ez az, amitől a politika túlságosan gyakran mégis elvonatkoztat. A politika nem olyan kérdésekre kéne válaszoljon, hogy hol húzódnak Közép-Európa határai, hogy mely régiók tartoznak Közép-Európához és melyek nem, melyik kultúra európai, illetve európaibb, és melyik nem vagy kevésbé az. Azt a kérdést kéne mindenekelőtt föltenni, hogy hogyan lehet szabadságot és jólétet biztosítani Közép- és Kelet-Európának, hogyan lehet a „nyugati” Európa határait minél nagyobb területre kiterjeszteni. Tehát a kiindulópontunk nem a térképszabdalás, területek ide-oda csatolása vagy e „politikai tettek” szükségességének a hangoztatása. Tény, hogy mindez bekövetkezhet, mint ahogy már számos alkalommal megtörtént régiónk viharos múltja során. Nem kívánjuk ennek a ténynek a fontosságát alábecsülni, de le kell szögezni, hogy amikor hosszú távon regionális politikáról gondolkodunk, egyszerűen nem ebből indulunk ki. Nyilvánvaló, hogy a politikusnak kell hogy legyenek álmai, célképzetei, de amikor mi álmodunk, akkor mi nem arról álmodunk, hogy ez és ez a terület ide vagy oda tartozzon, hanem arról, hogy régiónkban minél több ember jól éljen. Talán ez olcsó demagógiának hangzik, de hangsúlyozzuk, hogy egyrészt ha már álom, legyen szép, másrészt ez csak álom, amivel szemben állnak a kemény tények. Az álomnak pedig meg kell küzdeni a kemény tényekkel, míg valósággá válik. De hagyjuk az álmokat, s nézzünk néhányat a releváns tények közül, amelyek megkerülhetetlennek tűnnek a régió helyzetének leírásakor.
1. A múlt hagyatéka, a recsegő versailles-i békerendszer s napjainkban érezhető katasztrofális következményei: az államok és a nemzetek közötti napi konfliktusok, a befagyott diplomáciai kapcsolatok. Azt senki nem vitatja, hogy a versailles-i békerendszer igazságtalan; de nem azért igazságtalan, mert területeket ide-oda ragasztgatott, hanem azért, mert napjainkig konfliktusok forrása, és megrontja a hétköznapi emberi életet. Azért igazságtalan, mert az emberek ölik egymást, mert évtizedek óta nem tudnak szabadon élni, mert közel egy évszázada akadálya a demokratikus politikai rendszerek kialakulásának. S ha ez a békerendszer hozzájárult a román, a szlovák, a szerb nemzet mai nyomorúságos állapotához, akkor annak ellenére, hogy területeik gyarapodtak, még az ő szempontjukból is igazságtalanság történt.
2. Akár tetszik egyeseknek, akár nem, a régió politikailag legstabilabb országa Magyarország (s talán Szlovénia). Persze a legkevésbé a kormány jóvoltából. Ez annyit jelent, hogy itt van a legtöbb esélye a jólétnek és a szabadságnak. Nemzetiségre való tekintet nélkül a magyar állampolgároknak a legjobbak a kilátásai a közeljövőre nézvést. Ez a kijelentés nem jelent semmiféle etno-szupremáciát.
3. A nemzeti érzés a modern korban bárhol a világon a legerősebb integráló erők egyike. S bár érzésről van szó, amennyiben a politikai realitásokra kíván építeni, figyelembe kell vennie ezt a tényt. Véleményünk szerint nem paradoxon, hogy az érzések politikailag releváns tények, szóljon ez az érzés akár egy csoport vagy egy nemzet szolidaritásáról.
4. A régió népei kulturálisan, vallásilag különbözőek. Ezek a kultúrák mint adottságok eltérő mértékben teszik lehetővé a demokratikus államberendezkedés kiépülését az egyes országokban. Ezt a képet nem kismértékben színezi, hogy az egyes közép-európai nemzetek (főként a szerbek, románok, ukránok) kulturálisan belülről sem homogének, azaz pl. nem ugyanúgy jár az agya a vajdasági és a montenegrói szerbnek vagy az erdélyi és a regáti románnak. Ezekkel a kulturális különbségekkel összefügg, hogy a régió népeinek egyes csoportjai némiképp eltérő életformát és életstílust preferálnak. És talán némiképp eltérő politikai berendezkedést tartanak kívánatosnak. Nem szabad azonban eltúlozni ezeknek a kulturális különbségeknek a jelentőségét. Különösen nem szerencsés a releváns tények sorából kiragadni őket, s egyfajta kultúrdeterminizmus talaján iránytűként rájuk hagyatkozni.
5. A nyugati világ meghatározó tényezőjének viszonyulása régiónkhoz napjainkban egy megfontolásra vezethető vissza: csendet akarnak Kelet- és Közép-Európában. Ez két dolgot jelent: egyrészt az egyes országok belső stabilitását, másrészt a külső stabilitást, vagyis azt, hogy az egyes államok jó viszonyban legyenek egymással, így kerülhető el a menekültáradat, így növelhető a politikai és gazdasági befolyás, így lehet piacot szerezni, tőkét befektetni, profitot termelni.
A politika azonban elsősorban nem a releváns tényeknek a leírásából áll. A reálpolitika nem azt jelenti, hogy a létezőt egyszer s mindenkorra adottnak vesszük. Hanem azt, hogy a reális helyzetből a lehetséges határain belül ideális helyzetet kíván teremteni. A reális helyzetet leírják az elemzők, a politikus pedig azután, hogy tájékozódik, felméri a helyzetet, megpróbál belőle valami neki tetszőt kihozni. Manapság, mint ahogy a magyar sajtóban zajló jelenlegi vita is tanúskodik róla, sokan összekeverik a leíró tudományt a politikával. Ily módon ideális helyzetleírásokat reálisként tüntetnek fel, vagy a reális helyzet leírását örök érvényűnek tekintik, mintha a politikának nem lenne semmi mozgástere. A kérdés tehát az, hogy hogyan jutunk el a reálistól a lehetségesen át az ideálisig. És itt jön be az ideológia kérdése. Az ideológia magában foglalja a számára fontos tényeket, a reálisat, a kívánatos álmokat, az ideálist és az ideális eléréséhez szükségesnek tartott eszközöket.
Sem a magyar, sem a környező országok külpolitikájának nincsen egységes ideológiája. Immáron évek óta kérdezzük, miért van ez így, miért nem történt meg a reális helyzet minél objektívebb felmérése, a célok kijelölése, eszközök kiválasztása, az érdekek összehangolása. A magyarázat mára egyre nyilvánvalóbb. Nevezetesen régiónk külpolitika-csinálóinak nem tisztázottak a céljai, az álmai, vagy ha tisztázottak is, nem merték és nem merik tiszta lelkiismerettel vállalni. Lehet, hogy ideálisként tisztán lebeg egyesek szeme előtt Románia megnagyobbodott határokkal vagy Nagy-Szerbia, vagy a szuverén Szlovákia, amelyik magában foglalja Kárpátalját, vagy Magyarország térképe, amely magában foglalja Erdélyt, a Vajdaságot, Kárpátalját. De egyre nyilvánvalóbb, hogy e képzetek mögött ott van valami lelkiismeret-furdalás. Ezeket a célokat ma nem lehet vállalni. Ezért a sumákolás a tényekkel is. Nem merünk szembenézni az álmainkkal, s ezért nem merünk szembenézni a valósággal sem. És így nem csoda, hogy nem találjuk az ideológiát sem, amely átvezetne a jelenből a jövőbe. De nem vállalhatók a tévedések sem, amelyek elkerülhetetlenül adódnak a helyzetértékelés során, nincs lehetőség ezeknek a tévedéseknek a korrekciójára, mert nincsenek koncepciók. Így aztán nem politizálás folyik, hanem sumákolás.
Mit tehet most már az a politikai erő, amelynek vannak vállalható, a cikk elején körvonalazott álmai, felismeri a releváns tényeket? Mindenekelőtt kíméletlenül kell viszonyulni a valósághoz, és ki kell kerülnie néhány csábítást. Nyilvánvaló, hogy nem ölelhetjük keblünkre válogatás nélkül a környező országokat. Hál’ istennek a széles gesztusból kigyógyulni látszik a magyar politikai életnek az a szelete is, amely sokáig igen hajlamos volt rá. Belátták, hogy a széles gesztus többet árt, mint használ, mindenkinek. Be kell vallanunk, hogy a környező országok zömében továbbra is elnyomó rendszerek uralkodnak. Jó persze látni azt is, hogy az elnyomás mértéke országonként különbözik.
Háromfajta gyermekbetegség jellemzi a magyar regionális külpolitikát. Először is nem szabad olyan politikát folytatni, amelyik a környező országok állami vezetésének legitimitását kívülről indokolatlanul növeli, mert ez árt a tisztességes, demokratikus politikai erőknek, s hozzájárul a represszív rendszer továbbéléséhez.
De nem szabad a másik végletbe sem esni, nevezetesen olyan katasztrofálisnak tekinteni a régió helyzetét, hogy Magyarország számára csak a különutasság stratégiája maradjon. Egyelőre nincs külön kiskapu az EGK-ba, amelyen Magyarország és éppen csak Magyarország fér be. A régióból nem lehet kirepülni. A régió problémái, akár akarjuk, akár nem, meghatározó befolyással bírnak a magyar belpolitika alakulására is. (És Magyarország is hasonlóan befolyásolja a szomszéd országok belpolitikáját.) Problémáit a környező országokkal Magyarországnak meg kell oldania, s illúzió, hogy el lehet előlük menekülni. Ha a problémákat nem igyekeznénk megoldani, akkor az ország elveszítené a rendelkezésére álló több-kevesebb kontrollt az események fölött, s a gondok lavinaként zúdulnak majd ránk.
A harmadik gyermekbetegség az utóbbi időben kapott lábra. Ennek a hátterében az áll, hogy többé-kevésbé merész (láz)álmok realitásként jelennek meg. Álmodni, mint ahogy már utaltunk rá, szabad, és a politikában szükséges is. De tudni kell az álom és a lázálom közötti különbséget. A Molnár Gusztáv által emlegetett második monarchia vagy ún. közép-európai kisintegráció, bár egyáltalán nincs szoros összefüggésben az európai integrációs folyamattal, elvileg elgondolható. Nyugat-Európa másik két régióra oszlása nehezen, de szintén elgondolható, sőt keleti vonzáskörzetük is értelemszerűen belegondolható az elképzelésbe, bár Erdély és a Vajdaság leszakításának szándéka Romániáról és Szerbiáról bosszantóan belezavar a nemes álomba. Mindez lehet, hogy így lesz, lehet, hogy nem. De itt az a fontos, hogy mi nem ilyet álmodunk, nem ilyen fogalmakban álmodunk. Nem térképekben, hanem szabad és önrendelkező emberekben és népekben, éljenek a Vajdaságban, Erdélyben, Magyarországon, Nyugat-Ukrajnában, Szerbiában vagy Bukarestben. Ha a „térképes álom” azt szolgálja, hogy növekszik az emberek szabadságfoka, akkor ám legyen, holnaptól a második monarchia lelkes híveinek sorába tartozunk. Ha az önrendelkezés jogának azonnali és feltétel nélküli „bevezetése” a közép-európai népek körében a szabadság ügyét szolgálja, rögtön igyekszünk hangosan kiállni ennek az elvnek az érvényesítése mellett. Sőt mi több, ha a határváltoztatások megbékélést, fegyvernyugvást és stabilitást hoznának népeknek, azonnal támogatnánk a határok tologatását is. De nem ez a helyzet. Addig, amíg tudjuk, sőt meg vagyunk győződve róla, hogy mindez csak vért, háborút, felfordulást és káoszt hozna, addig az erőszakmentességből kiindulva nincs más, mint a status quo, a létező határok viszonylagos stabilitása, a korlátozott nemzeti és kisebbségi önrendelkezés elvén nyugvó autonómiák rendszere, a korlátozott állami szuverenitás.
Sajnos, csak az álom határtalan, a józanságnak vannak limesei.
Hivatkozott cikkek
- Vita [8]