A „Búcsúzó vöröskatona” című alkotás 4000 forintot, a „Vörös kémények” 14 ezret ér, a „Munkáshatalom” ezer, az „Üzemi tárlat” 10 ezer, a „Vöröskatonák búcsúztatása” (1967-ből) 6 ezer, a „Békegyűlés”, a „Munkások”, valamint a „Parasztfej” ezer-ezer forintért kerültek a maguk idejében a SZOT nyilvántartásába. Persze, amint tudjuk, manapság minden annyit ér, amennyit a piacon adnak érte. A SZOT-mecenatúra gyümölcseit minden bizonnyal hasraütésszerű árak fémjelzik; a legtöbbjük a 70-es, 80-as években gyarapította a szakszervezeti vagyont (ahogy az Alkotmánybíróság mondja: célvagyont), a legrégebbi darab ’50-ből való, Lenint eleveníti meg. Utána több Lenin-ábrázoló jelentkezett a szakszervezeti központban, 7 Vlagyimir Iljics is nyilván van tartva (legfeljebb 10 ezer forintos egységáron), az egyik közülük Gorkij társaságában porosodik. De meglehet, hogy e műfaj több darabját elhallgatják a vagyonbevallók, hátha egyszer följebb szökik az árfolyam.
Sok ismeretlenség homályába vesző művész részesült a szakszervezeti funkcionáriusok kegyeiben. Ám fölbukkant a SZOT berkeiben a ledöntött Sztálin-szobor copyright-tulajdonosa, Mikus Sándor (úgy féltucat tételben), s a műértők emlékeznek más szockultosok nevére is (Gyenes Tamásné, Redő Ferenc, Nolipa István Pál, Ék Sándor, Csáki Maronyák József stb. stb.). A hírnevet egyedül Bernáth Aurélnál és Németh Józsefnél értékelték a leltározók (60, illetve 50 ezerre taksálva művüket), általában többre becsülték az anyagot. Farkas Aladár „Vietnami kompozíció” című bronzműve 134 ezret, egy „Vegyész munkásnő szobor” 81 ezret, egy „Olajbányász bronzszobor” 138 ezret, egy ’78-ban vett „Gobelinkép” 156 ezret nyom az MSZOSZ-mérlegen. A valóban elismert művészek: Ágh Ajkeli József, Bartl József, Duray Tibor, Molnár C. Pál, Koszta József, Schéner Mihály, Zoltán Mária Flóra és mások kivételes esetben 21 ezer forinttal, de inkább csak 10 alatt szerepelnek.
„Csilletolók”, „Salétromüzem”, „Spenótszedők”, „Erőmű”, „Konzervgyár”, „Vasöntők”, „Kohóban”, „Szerelőműhely”, „Virág nyomdagépen”, „Kohócsapolás”, „Olajbányászok”, „Tűzikovács”, „Öntöde”, „Alumíniumkohászok”, „Hegesztők”, „Lánggyári munkások”, „Martinban”, „Munka után”, „Csillék” – örökbecsű értékek, zömmel a manapság letűnő ipari foglalkozások emlékét idézik föl. Hellyel-közzel azért port kavar az új idők szele is, egy 1965-ös „Épülő Erzsébet-híd” vagy egy 1984-es „Computer” képében. De hazudnánk, ha csak az ideológiát, csak a termeléskultuszt, csak a szocreált emelnénk ki a szakszervezet mecénásainak törekvéseként. Sőt: többségben vannak (különösen a vidéki MSZOSZ-központokban) a dolgozók kikapcsolódását szolgáló időtlen témák: „Anya gyermekével” (hol egy gyermekkel, hol kettővel), „Tanya” (csőstül), aztán „Tájkép”, „Csendélet”, „Naplemente”, „Család”, „Utca”, „Vitorlások”, „Táncos tavaszköszöntő”, „Lófürdetés”, „Napraforgó”, „Csipke és hortenzia”, „Nap és a pillangók”, „Fiú kakassal”, „Hortobágy”, aztán megint: „Kohó”.
A címekből ítélve föllelhető az MSZOSZ raktárában egy vallásos témájú alkotás is („Az igehirdető”, 4 ezerért), amelyet ezúton ajánlunk a keresztény szakszervezet figyelmébe. A kuriózumokat kedvelők kedvéért pedig megemlítjük Kafkát, ahogy – amint a leltárban szerepel – ecsetet ragad és megfesti „A kastély”-t.