Molnár Gusztáv többször, több helyen állította, hogy magát liberálisnak tartja. Ebből indulok ki: mit ért Molnár Gusztáv liberalizmuson? Milyen értelemben nevezi magát liberálisnak? Kik azok a liberálisok, akik viszont nem liberálisok, ha Molnár Gusztáv az? Ezekre a kérdésekre keresem a választ az alábbi írásban.
I.
Liberális az, aki nem doktriner liberális („Az igen és a nem határán”, Limes, 1. évf. 3.).
Régi MDF–Fidesz koalíciós tétel. Molnár Gusztáv ki is mondja: a liberális konszenzus, mely Nyugaton dominál, Magyarországon is lehetséges; ha az MDF liberális centruma és a Fidesz között létrejön a távlati, stratégiai együttműködés. És ezt a frigyet nem zargatja a liberális SZDSZ, vagyis az SZDSZ „szociáldemokratizálódik”. (Vö.: „Európai napló” [2], Új Magyarország, 1991. május 18.) Szerzőnk továbbmegy: minden, ami ma létezik és liberális, az doktriner. Az alternatíva a nemzeti liberalizmus. Ennek szabatos meghatározása: „Nemzeti liberális az, aki a magyar nemzet egészének, annak a bizonyos 15 milliónak a kérdésére akar liberális választ adni.” „Nemzeti liberális az, aki tudja, hogy a parlamentáris demokrácia intézményrendszerének megteremtése, valamint állami szuverenitásának helyreállítása önmagában nem elegendő ahhoz, hogy nemzetünk életében a liberalizmus teljes és végleges győzelméről beszélhessünk. Ehhez ugyanis az egész magyar nemzet önrendelkezési jogának is maradéktalanul érvényesülnie kell.” (i. h. p. 3.)
A liberalizmus meghatározása Molnár Gusztávnál valóban túlmutat minden eddigi liberalizmus-meghatározáson. Nála a liberalizmus már nemcsak autonómia, szabadság, állam és egyén viszonya, hatalmi ágak szétválasztása vagy szólásszabadság, gyülekezési, társulási szabadság garanciái stb., hanem geopolitikai elrendezés is. „A nagy-Európába és az atlanti. »világ«-ba szervesen illeszkedő közép-európai kis-integráció az egyedüli politikai keret, amelyben a magyar nemzet egésze otthonra lelhet.” (Uo.) Nagy-Magyarország újra-előállítása, bár kívánatos volna, de lehetetlen, mert „erőtlenek vagyunk”. Helyette olyan geopolitikai formulát kell találnunk, mely megoldja dilemmánkat: Nagy-Magyarországot, nagy Magyarország nélkül. Ez a keret „Közép-Európa”. Nem történeti-szellemi értelemben, ahogy Szűcs Jenőnél, Konrád Györgynél, Milan Kunderánál és másoknál megfogalmazódik, hanem földrajzi-politikai unióként, konföderációként, Jászi Oszkár nyomdokain.
Kik lehetnek tagjai a konföderációnak?
„…a Nyugat világosan megvonta a Közép-Európa és a Balkán, illetve Kelet-Európa közötti határvonalat.” („Az igen és a nem határán”, Limes, I. évf., 3. p. 4.) Közép-európaiak egyik oldalon: Ausztria, Lengyelország, Cseh és Szlovák Köztársaság, Horvátország, Szlovénia, Vajdaság, Erdély, Kárpátalja, Nyugat-Ukrajna s még egyszer Szlovákia, ha elszakad, és ideadja Felvidéket; a többiek a másikon: ez a Balkán és/vagy Kelet-Európa. Balkán már csak azért is Balkán, mert arrafelé nincs olyan erő, mely kellő súllyal képviselni tudná a liberalizmust. Ezen a vidéken „nacionál-kommunizmus” van. A liberalizmus mégiscsak Közép-Európában van letéve. (Vö.: „Európai Napló” [3], Új Magyarország, 1991. május 25.) Nemzetkarakterológiaként ez így hangzik: „A nacionalizmus és a kommunizmus, a nemzeti és szociális demagógia a magyarság életében nem tudott – legalábbis eddig még nem tudott – összefonódni. Ez a szlovákok, románok és szerbek vonatkozásában sajnos a legkevésbé sem mondható el.” S ez nem magyar kultúrfölény, hanem „tragikus tény”. S ha az államszövetség létrejön, akkor a „…vajdasági szerb, az erdélyi román és a kárpátaljai ruszin és ukrán számára a magyarkérdés egyszerűen megszűnik létezni…” („Az igen és a nem határán”, Limes, I. évf., 3.), a nemzetiségi béke örök korszaka köszönt ránk, vajdasági szerbek, felvidéki szlovákok, erdélyi románok, kárpátaljai ruszinok, ellentétben Balkánon rekedt társaikkal, boldogan élik a pax közép-europea korát. A nagyszabású geopolitikai tervezés itt üdvtörténetbe csap át.
II.
A Rajnánál mindenképpen határ van. Vagy úgy, ahogyan Molnár Gusztáv még 1984-ben fogalmazott, hogy onnan nyugatra ismerik az „egyénekből összetevődő szabad emberek társulásaként konstituálódó társadalom alapjait”, s ezzel ellentétben a közép-európai, német világ ugyan ismeri az individualitás elvét, de nem ismeri az individuumot mint autonóm társadalmi szubjektumot („Bretter György öröksége”, in Bretter György: A kortudat kritikája, Kriterion, Bukarest, 1984, pp. 200–201); vagy úgy, ahogy a határt Molnár Gusztáv az utóbbi időben értelmezi: „S akkor már mégiscsak jobb, ha Közép-Európa saját maga szervezi »németté« önmagát, s kerüli el azt…, hogy saját kulturális identitását feladva, német provinciává váljék.” („Németország mint európai szuperhatalom”, Limes, 2. évf., 2. sz.)
A filozófus nézeteiben beállt változást szívesen nevezném, Vágvölgyi B. András kifejezésével, posztmodern neoirredenta fordulatnak (lásd Vágvölgyi B. András: „Az ifjú etnoszuprematizáló lélektanához...”, Magyar Hírlap, 1992. ápr. 13.).
Mert hogyan is értem Vágvölgyi terminusát (ha félreértem, majd tiltakozik)?
Az irredenta ismérvei: tagadja, hogy egy bizonyos uralom legitim lenne egy terület fölött, ezért egy más legitimitás nevében azon területeket magának követeli. Mondjuk Románia nem tarthatja meg Erdélyt, mert balkáni, s nem európai alakulat, míg Erdély, hagyományai, politikai intézményei, társadalmának fejlettsége révén Közép-Európához, ezen keresztül pedig Európához tartozik. Már láttuk, hogy az erdélyi románoknak is be kell látniuk ezt a geopolitikai adottságot, s ilyenformán meg sem kérdőjelezhetik azt a legitimitást, melynek nevében Erdély (Felvidék, Kárpátalja, Vajdaság) majdan a közép-európai konföderáció része lenne.
A politikai posztmodern ismérvei: a globális gondolkodás – egyesült, keleten is akadálytalanul terjeszkedő Európa – helyére tradicionalizmust, regionalizmust állít, a modern racionális utópiával szembeszegezi a történeti, végső és lényegi, nemzeti, kulturális adottságokat, így merülhet föl Molnár Gusztávnál a liberális közép-európai nemzetek és a nem liberális balkániak közötti, majd minden írásában kiemelt különbség. (Ennek a megközelítésnek a gyökerei abban a német romantikus filozófiai hagyományban találhatóak, ahol egyébként a nacionalizmus is született: a herderi kultúrrelativizmusban.)
A liberalizmus megállt a Kárpátoknál. És miért is vitatkozik Sonja Lichttel az ideológus? Mert nincs és nem is lehet liberalizmus Szerbiában. Ha lenne, meg kellene dőlnie az egész teóriának, de amúgy istenesen, hogy semmi nem maradna belőle. Miért is doktrinerek, széptelkűek és szabadi-művesek manapság a liberálisok? Mert nem ismerik föl azt az áthidalhatatlan szakadékot, mely a liberalizmusnak útját állja Keleten. Mint mondtam: a grandiózus elméletnek ilyen picike sarokpontja – Achilles-sarka? – van.
III.
Érdemes közelebbről megfigyelnünk néhány ellentmondást. Az egyik a „kulturális identitáshoz” kapcsolódik, s már esett szó róla: hogyan szervezheti magát németté Közép-Európa, s tarthatja meg kulturális identitását, miközben ha német provinciává süllyed, akkor nem marad kulturálisan identitásos? Ez az, amit írói körökben balladái homálynak szokás nevezni.
A másik ellentmondás Molnár Gusztáv közvetlen liberális minimum meghatározásához kapcsolódik. „Hangsúlyozom, hogy liberális, vagyis európai minimumon itt nem a gazdasági és politikai élet mérhető, hogy úgy mondjam, szabad szemmel is látható dimenzióit (a piac és a parlamentáris demokrácia meglétét vagy nemlétét, működését vagy működésképtelenségét) értem. Ezek szükséges, de nem elégséges feltételei az Európához, az euro-atlanti világhoz való aktív hozzátartozásnak. Pontosabban olyan feltételek, amelyek – ideig-óráig – igazi tartalom nélkül, csak a külsőségek szintjén is teljesíthetőek.
Van azonban egy olyan, kevésbé szembetűnő társadalmi vagy inkább talán társadalom-lélektani dimenzió is, amely pontosabban és hitelesebben jelzi az egyes nemzetek politikai érettségét és integrációképessét. Egyszóval a sokféle nemzetet és nemzeti közösséget egyesítő Európának csak az az állam lehet aktív… tényezője, amely a kisebbségi kérdést képes az emberi jogok kérdéseként kezelni…” („Közép-európai konföderáció”, Limes, 2., évf., 1. sz.)
Ha élére állítjuk az ellentmondást, az a következőképpen fog hangozni: egy nemzet liberális érettségének igazi kritériuma, hogy a kisebbségi kérdést emberi jogi kérdésként képes kezelni; de a fentiekben már láttuk, hogy a románok, szerbek balkániak, és nem képesek a liberalizmusra; akkor hogyan lesz Erdély, Vajdaság, Felvidék, Kárpátalja része Közép-Európának? Az ellentmondás logikai feloldása az lehetne, hogy éles különbséget teszünk erdélyi román, vajdasági szerb, felvidéki szlovák és a többi román, szerb, szlovák között. Molnár Gusztáv itt-ott kísérletezik is ezzel a logikai megoldással. Csakhogy ez az ellentmondás sem logikai, de léteznie kell, s akkor Molnár Gusztáv állításai valódi ideológiai tételek lesznek. Az előföltevésnek mind a történeti elemzésen, mind a jövőképen, előrejelzésen, jósláson át kell sütnie. S éppen ezen a ponton válhat a most folyó vitát követők számára a legvilágosabbá, hogy Molnár Gusztáv miért nem liberális, s mi az eltérés a liberális megközelítés és Molnár Gusztávé között.
Hivatkozott cikkek
- Vita [7]