Mennyire találta bársonyosnak a „bársonyos forradalmat”?
Először is: szerintem ez nem volt forradalom, legföljebb csak „bársonyos”. Amikor a parlamentben megkezdődött az első, ún. kooptációs időszak, még ott ültek azok az emberek is, akik már több évtizede képviselősködtek rég kialakult „rend” szerint. Nagyon fegyelmezettek voltak. Ha tízperces volt a szünet, ők tíz perc múlva a helyükön ültek. A plénumokra referátumokat készítettek, s az első nap reggelén menetrendszerűen felszólaltak. Ezek voltak az ún. tízperces tréningek. E megrögzött sémák ellen aztán mi, újak, vehemensen felléptünk, s igyekeztünk néhány feltétlenül szükséges törvényt még a választásokig elfogadtatni, hogy előkészítsük az új parlament működését. Meg kell mondanom, hogy a régi, tehát a kommunista vagy a népfrontos képviselők egyáltalán nem ellenkeztek, sőt, egyeseknek kifejezetten tetszett, hogy lehet szavazni így is, meg úgy is, s hogy semmi sem kötelező.
Az első szabad parlamenti választás inkább afféle népszavazás volt: a választók „csupán” azt mondták ki, hogy elvetik az egyetlen osztály uralmát, s véget akarnak vetni a kommunista rezsimnek. Mindenki tudta tehát, hogy szavaznia kell, s hogy úgy kell szavaznia, hogy legyőzze ezt a rendszert: ezért is aratott a Polgári Fórum olyan átütő győzelmet. A „pártból” egyébként is mindenkinek elege volt, s a Fórum nem pártként, hanem népmozgalomként indult.
Időközben azonban megkezdődött a mozgalom és a közvélemény polarizálódása. Sajátos tendencia bontakozott ki: a fiatalok nagy része, akik már a totalitárius rendszerben születtek és nőttek fel, bár ellenezték, de hozzá is szoktak. Hozzászoktak, hogy ravaszkodni kell, hogy egyet kell érteni, fel kell emelni a kezet, hogy be kell jutni az iskolába, le kell tenni a vizsgát marxizmusból. És most igen gyorsan rájöttek, hogy ha az előző rendszer baloldali volt, most célszerű, ha ők minél előbb jobboldalivá, sőt szélsőjobboldalivá válnak. A gyakorlat, sajnos, megmutatta, hogy ezt csak az előjel változásaként értelmezték: a plusz meg a mínusz cseréjén kívül minden maradhat a régiben. A nagy bolsevizmusellenes nyilatkozatok alapjában véve bolsevik módszerrel készültek.
Hogyan jelent meg ez a polarizálódás a pártok rendszerében?
A Polgári Fórum, amelynek hatalmas többsége volt a parlamentben, nagyon hamar két részre szakadt, a Polgári Mozgalomra (OH) és a Václav Klaus-féle Polgári Demokratikus Pártra (ODS). „Valódi” jobboldali párt az ODA (Polgári Demokratikus Szövetség), akik között szép számmal találhatók szélsőjobboldaliak is, s megfigyelhető a pártban bizonyos feszültség is a két irányzat között, de nem titkolják, hogy keményen jobboldaliak. Hozzájuk tartoznak a Kereszténydemokrata Párt tagjai (KDS), akik mellettük indulnak a választásokon. A keresztény pártok két pártra oszlanak, az egyik, a KDS, az ODS-szel van szoros kapcsolatban, vezetőjük V. Benda. A másik keresztény csoport a Csehszlovák Néppárt (CSL) és a Kereszténydemokrata Unió (KDU).
A bal- és a jobboldal kérdésében azonban szeretném egy dologra felhívni a figyelmet. Van itt egy különös félreértés, ami a háború előtti időszak fejlődésének különbözőségéből ered. Mi, én és a barátaim, azt állítjuk, hogy a cseh baloldal nem az volt, ami a Szovjetunióban: nem az volt, amit a leninizmus és a sztálinizmus jelent. Én a baloldalon nem a kommunista pártot értem, nem a volt totalitárius rendszert, hanem azt a politikát, amit Masaryk vagy Benes elnök folytatott, amely mellett felsorakozott a két háború közötti cseh avantgárd, amelyet Karel Capek követett. Az ilyen toleráns, humanista, szociális érzékkel megáldott Capek-félék azonban bizonyos körök, a nem éppen szellemi elit számára elfogadhatatlanok voltak. Számomra az ilyen emberek a baloldaliak. S ha magamról és a barátaimról azt mondom, hogy baloldaliak vagyunk, akkor ez egyáltalán nem azt jelenti, hogy bármi módon kapcsolódnánk ahhoz, amit a totalitarizmus hagyott hátra. Ellenkezőleg, nagyon tiltakozunk bizonyos jobboldali akciók és javaslatok ellen, amelyek épp a régi módszerekre emlékeztetnek.
Mennyiben befolyásolja ez a helyzet a választások eredményét?
Több mint 120 pártunk van, ami tragédia. A nagy harc azonban az ODS (Klaus pártja), a Kereszténydemokrata Párt (V. Benda vezetésével) és az ODA (Polgári Demokratikus Szövetség, Jan Kalvoda vezetésével), másrészről a Polgári Mozgalom (OH, J. Dienstbier, Bursík és Buresová) között folyik. Amikor a Polgári Fórum kettévált, akkor furcsa módon vagyonának és ingatlanainak nagy része az ODS-re jutott, s az OH szegény és eszközök nélkül maradt: alig van pénze plakátokra, papírra. Nem vállalkozom jóslásra, a jelek szerint azonban jó, ha az OH megkapja az 5%-ot, hogy bejuthasson a parlamentbe.
És a szociáldemokraták? Ők alkotják a „közepet”?
Nem csupán ők. Három szociáldemokrata párt van, a fő szocdem párt elnöke J. Horák, aki húsz évig Nyugaton élt emigrációban, tehát ennek a hátrányait érzik. Van néhány személyiség mellette, akik az OF-ből mentek át, amikor az felbomlott (Fischera, Komárek). Komárek furcsa személyiség, Klaus és Zeman munkatársa volt a gazdasági intézetben, de igen élesek köztük az ellentétek a gazdasági reform módszereit illetően. Komárek azon emberek között népszerű, akik gazdaságilag kevésbé műveltek: gyakran populizmussal vádolják. Szerintem az ODS rá fog fizetni arra, hogy sok embernek nem tetszik a Klaus-féle arrogancia, a túlzott öntudat, a bizonyos értelemben nárcisztikus jellem. Klaus azt hangsúlyozza, hogy csak ő az egyedüli, aki tudja a dolgokat, akinek igaza van, aki képes a világban az országot képviselni. A párt tagjai máris azt kiabálják, hogy ők a legerősebbek, ők a győztesek, Ők a többségi uralkodó párt. Az emberek már ismerik az uralkodó párt kifejezést, s már elegük van belőle.
A Polgári Mozgalom (OH) középjellegű párt. Tény, hogy a Polgári Demokratikus Szövetségnek (ODA) nem volt tömege, nem volt tagsága, s az a néhány ember, akik bejutottak a parlamentbe, az OF listáján kerültek be. Kevés a tagsága most is, többnyire értelmiségiek pártja. Az utóbbi időben többen csatlakoztak hozzájuk, mert a Liberális Demokrata Párt (LDS), amely már az illegalitás utolsó idejében jött létre, most szétesett, belső harcok következtében Hradská szélnek eresztette a pártot, sokakat átigazolt az ODA-ba. Ennek azonban jogi következményei vannak, s most a bíróság előtt van az ügy. Képviselőik most nem indulhatnak, mert nincsenek koalícióban, s nincs meg az induláshoz szükséges tízezer támogatójuk.
Külön frakciót alkottak a szövetségi és a cseh parlamentben is a függetlenek: én is idetartoztam. Mi az OF listáján indultunk, de a szétválás után nem csatlakoztunk sem az OH-hoz, sem az ODS-hez. A D 92-es csoportban (Demokraták 92) vannak azok a szociáldemokraták, akik nem kapcsolódnak a Horák-féle szociáldemokratákhoz; e csoport is középen áll, és a szövetségi Csehszlovákia megőrzésének hívei. Nincs pénzük, még gyűléseik megtartására sem, de a választásokon indulnak.
A hagyományos fogalmak szerinti baloldalt először is a Baloldali Blokk alkotja, melyben a kommunisták vannak. Persze a kommunisták is két pártra szakadtak, az egyik lemondott a marxizmus és leninizmus programjáról, s most a Munka Pártja néven politizál. Van még a Baloldali Alternatíva a kommunisták nélkül, és így tovább, több apró párt, mindnek még a nevét sem lehet megjegyezni. A kommunista képviselők frakciójában megismertem néhány nagyon tisztességes embert, akikkel bármikor hajlandó lennék együttműködni. Csak azt nem tudom megérteni, miként fogják a múlt attribútumai nélkül képviselni szociális baloldali programjukat. Ők nem lesznek szociáldemokraták. Őket azok az öreg kommunisták fogják támogatni, akik annak idején nagy harcot folytattak a munkásosztály érdekeinek érvényesítéséért, s akik soha nem fognak abba belenyugodni, hogy a régi kapitalisták egy része visszatér az országba, és visszakapja vagyonát. Ezek a szavazatok tehát nem elhanyagolhatók. Érdekes egyébként, hogy van sok fiatal hívük is.
Kampányt indítottak a Charta ’77 ellen is. Miért?
A Chartát olyan emberek csinálták, akik tényleg a rendszer ellenfelei voltak. Bendától Batteken át Silhánig, a volt kommunistáig sokan tartoztak ide, kölcsönösen megértették egymást. A lakossághoz képest azonban igen kevesen voltak.
1989 novembere után ezeket az embereket kooptálták a parlamentbe. Mi voltunk a jelöltlistákon az első helyeken, mert az emberek tudtak valamit rólunk, ismerték a nevünket, mert szerepeltünk a Szabad Európa rádióban, a szamizdatokban. Közben azonban felébredtek azok is, akik húsz évig tartották a szájukat és vigyáztak minden lépésükre, akik felvonultak, jól viselték magukat. Ezek az emberek most hirtelen a második sorba szorítva érezték magukat, s úgy gondolták, eljött a pillanat, amikor kijelenthetik: mi vagyunk többen, s miért kellene, hogy a kisebbséggel szemben mi legyünk a vesztesek? Holott mi csak jól akartunk keresni, jól akartunk élni. Ezért egyszerre csak feltűnt nálunk az ún. Kommunistaellenes Szövetség (Antikomunistická Aliance), az OK, vagyis az Odpurci Kommunismu (A Kommunizmussal Szembeni Ellenállók), akik ilyen jelszavakkal jelentkeztek, hogy minden volt ellenzéki tűnjön el a jelenlegi helyéről. Ez a hallgató többség védekezése a nem hallgató kisebbséggel szemben.
Milyennek találja Havel újraválasztásának esélyeit?
Azt hiszem, igen nehéz helyzetbe kerül a választások után. Állítólag Klaus akar a köztársasági elnök lenni, később azt híresztelték, hogy mégsem, mert az elnöknek nincs olyan széles jogköre, mint amilyen a szövetségi kormány elnökének. Most arról beszélnek, hogy Klaust a cseh kormányelnökség érdekli, mert a szövetségi vagy konföderációs formában ez fontos pozíció lehet. De mindezek csak találgatások, spekulációk. Mindenesetre Havellel szemben Sládek is jelölteti magát. Én azt hiszem, hogy Sládek be fog jutni a parlamentbe. Kis csoportja lesz, de hangos és kellemetlen. Nem mondom, hogy ha nem lenne Havel, Csehszlovákia sem lenne, de az az érzésem, hogy ő sok dolgot jó irányba terelhetne. Tudja, hogy mi mindig is Közép-Európában voltunk, s hogy nemcsak mi, hanem a magyarok és a lengyelek is idetartoznak, s hogy mindannyiunknak arra van szüksége, hogy olyan szintre jussunk közösen, hogy Európa egyenlő partnernek tekintsen bennünket. Amíg nálunk a parlamentbe olyan képviselők kerülnek, akik képesek nagyon gyorsan négyszer is köpönyeget váltani, addig rémes a helyzet. Ha az igazi baloldal képes lesz bizonyítani, hogy semmi köze a totalitarizmushoz, s rá tud mutatni, hogy aki totalitarizmust kiált, az akarja igazából a totalitarizmust megvalósítani, akkor több dolgot el lehet érni. Kérdés, hogy a középnek mennyit sikerül majd elérnie. Tartok tőle, hogy nem sokat. Bárcsak tévednék.
- Külföld [6]