Elöljáróban még az állásfoglalásról, amelyet a munkacsoport (a Munka és Bér Szekció) javaslatára fogadott el a Liga-választmány. Kétségkívül a nemzetgazdaság teljesítményének és a termelékenységnek kell meghatároznia a reáljövedelmek alakulását – állapítják meg –, és ezt szem előtt tartva kell ágazati és munkahelyi szintű bérmegállapodásokat kötni. Követelik, hogy minimálbér alatti bérekért senkit ne lehessen foglalkoztatni, és ellenzik azt a manapság dívó munkáltatói magatartást, amely a kollektív szerződések helyett az egyéni munkamegállapodásokat helyezi előtérbe. A költségvetési szférában olyan ágazati kollektív bértárgyalásokat sürgetnek, amely követi a piaci szféra bérnövekedését. Annak a TDDSZ-es gondolatnak, hogy a pályakezdő fiatalokat ne munkanélküli-segélyen tartsák, hanem inkább részesítsék a magasabb szintű oktatás áldásaiban (Beszélő, június 6.), a Liga is hangot adott. A Liga tiltakozik, mert nem működik a hazában ipar- és piacvédelem, ámbár az erről szóló, újságokban is elhelyezett Liga-hirdetést („Vedd a hazait – védd a munkahelyed!”) átgondolatlannak tartották a szekcióbeliek, és inkább a hazai munkaerő és szellemi kapacitás védelmére – azaz méltányos megfizetésére – helyeznék a súlyt. Mivel a terjedő feketegazdaság a munkahelyek biztonságát veszélyezteti, a Liga természetesen a törvényes foglalkoztatás híve. A Liga általában is programjául tűzi ki, hogy fokozottan vegyen részt a munkahelyek védelmében és az új munkahelyek létesítésében.
Mindezt épp annyira – vagy talán még inkább – tekinthetjük a Liga önmaga számára megfogalmazott követelményeinek, mint követelésgyűjteménynek a munkaadói és kormányzati tábor számára. A szakszervezetnek ma küzdenie kell azért, hogy csak ott sújtsák a munkavállalókat az átalakulás terhei, ahol ez elkerülhetetlen; ugyanakkor szorgalmaznia kell az emberek képzését és átképzését, és a munkavállalóknak sem mondhatja, hogy minden úgy van jól, ahogy volt a régi szép időkben. A szakszervezetnek tehát kifelé is, de tagjaival, híveivel szemben is részt kell vállalnia az átalakulás konfliktusaiból. Ennek a felfogásnak a híve beszélgetőpartnerünk, Molnár Ferenc is.
Beszélő: Hogyan látod a független szakszervezetek helyzetét a vállalatnál, és hogyan a BDSZ szerepét?
– Ez nagyon nehéz kérdés, a nem hagyományos szakszervezetek is követtek el nagyon súlyos hibákat. Ezt személyekre is lehet vonatkoztatni… Nagyon sok esetben a mi törekvéseinket a Bányaipari Dolgozók Szakszervezete (BDSZ) egyszerűen megkontrázza. Mivel 8:5 arányban vagyunk ott a vállalati érdekegyeztető tanácsban (vagyis a 8 BDSZ-es mellett 2 munkástanácsi, 2 független szakszervezeti és 1 Szolidaritás-küldött szerepel), a BDSZ egyszerűen lesöpri az asztalról a mi pozitív javaslatainkat. A mai napig sérelmezem például, hogy tavaly nem tudtunk egy vadonatúj kollektív szerződést létrehozni, hanem csak toldozni-foltozni a régit. Nem tudtunk például megemelt végkielégítést kiharcolni a dolgozóknak.
Beszélő: A BDSZ miért nem támogatott ebben benneteket?
– Ezt tőlük kellene megkérdezni; egyszerűen elfogadták a vezérigazgató álláspontját.
A BDSZ-nek saját sajtója van, a vállalaton belül pedig övék a privilégium, hogy elosszák az üdülőjegyeket, a segélyeket, amelyek valójában a dolgozók összességét illetik meg. Szóval, hogy mondjam, hülyítik az embereket, hogy azt ők adják. Nem igaz, a vállalat adja. A másik: hogy merjen szembeszállni valaki a főbizalmival, vagy kilépni a szakszervezetből, ha a főbizalmi az illető művezetője?
Beszélő: A központi gépjavító üzemben milyen a szervezettség?
– A mi szervezetünkhöz 18–20 százalék tartozik. Ezért örültem, hogy tavaly, amikor üzemvezetői szavazás volt, a mi jelöltünk (egy külső személy) mellett szavazott majdnem a dolgozók 50 százaléka. 30 szavazaton múlott az, hogy a jelenlegi vezetőgárda maradt meg. A vezérigazgató a szavazás eredménye alapján megbízta az akkori-mostani vezetést az üzemvezetéssel (ezzel egyidejűleg viszont leállította az üzem akkor tervezett kft.-be vitelét). A BDSZ-esek 50 százalék fölött vannak, de náluk is csökkenő tendencia mutatkozik.
Beszélő: Arról beszélnek, hogy a BDSZ fogja megkötni az ágazati kollektív szerződést…
– Véleményem szerint meg is köti. Csak azt nem tudom, hogy utána ez kinek lesz jó. Hogy megmentünk X munkahelyet, még el is tudom fogadni. Azt azonban nem, hogy a bányászatban lévő rossz hatékonyságot, rossz termelékenységet, amit végül is a magyar társadalom fizet meg, konzerváljuk. És az emberek el fogják fogadni az érveiket, mert mennyivel könnyebb és kényelmesebb hallani, hogy neked még holnapután is lesz munkahelyed, mint azt, hogy bajtárs, van még neked itten két éved, és én elvállalom mint szakszervezet, hogy az átképzésedben segítek. Mondok egy példát. Nálunk a legutóbbi tárgyalásokon elutasította a BDSZ, hogy a vállalat kiemelt összeget fordítson a vállalaton belüli átképzésekre, és e célból 2 millió forinttal emelje meg az oktatási keretet a vállalatnál. Az én javaslatom volt, az első fordulóban el is fogadták, a vezérigazgatónk is egyetértett vele. A szociálpolitikai tárgyaláson viszont, amelynek ez a kérdés az egyik része volt, a BDSZ azt mondta: inkább oda kell adni a kétmilliót a sportnak.
Beszélő: Sokan mondják: hogyan lehet a negyvenéves bányászokat átképezni?
– Erre hadd mondjam azt: a bányászaink zöme szakmunkás, lakatos, villanyszerelő. A bányászat komoly műszaki felkészültséget igénylő tevékenység, főleg Oroszlány térségében, ahol komoly gépek vannak. A legnagyobb gond ott van, hogy ezeknek az embereknek éveken keresztül bemagyaráztuk azt, hogy amit mi csinálunk, az így jó. Meg aztán itt vannak a bérek: az Oroszlányi Szénbányák bruttó 300 ezer forint évi átlagjövedelmet fizet ki, ami országosan kiemelkedő átlag. A vájárok bére 400–600 ezer forint. Ennek az elvesztése hallatlan dolog. De szerintem a szénfalon dolgozókat nem fenyegeti a munkahely elvesztése a mi térségünkben. Veszélyezteti a kiszolgáló személyzet szakmunkásait és képesítés nélküli dolgozóit. Na de itt valaki presztízsokokból harcol az érdekeikért, és itt utalnék a BDSZ-re. Arra hivatkozik, hogy 15 ezer bányász elveszti a munkahelyét, de elfelejti figyelmeztetni az embereket, hogy a világ nem áll meg, hanem forog!
Beszélő: Megemlítetted a Liga-választmány munkacsoportjában folyó vita során, hogy a te napjaid meg vannak számlálva az üzemben.
– Egyelőre az információm az, amit szóban és írásban kaptam, hogy szeptember 1-jéig van ott helyem, de lehet, hogy hamarabb elbocsátanak. Átszervezések lesznek, és a többi gazdasági részleg vezetői úgy döntöttek, nem hajlandók átvenni, félnek tőlem. Nem tartottam a számat, kimondtam, amit gondoltam, szóban is, a vállalat lapjában is (úgy érzem, nem sértően, és nem is mindig személyre szólóan). Miért maradjon meg a körükben ez az ember, gondolják, aki nemcsak látja, de szóvá is teszi, hogy X-szel vagy Y-nal magánmunkát végeztetnek?
De hozzá kell tennem: magával az átszervezéssel egyetértek, sőt tavaly én vetettem fel, hogy drágák vagyunk, olyan magas rezsivel dolgozunk, amivel nem kaptunk megrendelést. Eddig 5 százalék volt a külső munka az 500 fős üzemben. Most gyakoratilag összeroppant a vezetés, hogy kiderült: nem lesz szükség a 95 százalékos „szenes műszakra”, hanem ki kellene lépnünk a piacra. A vállalatnál a széntermelést vissza kell fogni, csökkennek a gépészeti munkák és beruházások, ezért fölszámolják a központi gépüzem egyik százfős részlegét.
Beszélő: Mit tett erre a szakszervezeted?
– Egyedül a mi szervezetünk emelte fel a szavát – a vállalati újságban – olyan értelemben, hogy tudomásul vesszük: a racionalizálásra szükség van, azonban a jelenlegi elbocsátásoknak a létszámát egyszerűen nem tudjuk kezelni, mert nincsenek meg az ezeket indokló gazdasági számítások. Hogy tényleg el kell-e bocsátani 110 embert, vagy ez kevés, és 220-at kellene? Ugyanis amíg ilyen számítás nincs, megtörténhet, hogy ma itt marad ennyi meg ennyi, de holnap már az egész üzemet be kell zárni. Azt sem fogadtuk el, hogy az elbocsátások listáján csak fizikai dolgozók szerepelnek. Az előírásokat figyelmen kívül hagyják, emiatt vétót kívánunk bejelenteni; a BDSZ ebben sem támogat minket.
Beszélő: Más szakszervezeti embereket is érint ez a racionalizálás?
– Nem.
Beszélő: Mihez fogsz kezdeni?
– Először nagyon kétségbeestem, három napig úgy magam alatt voltam, hogy nem kívánom ezt senkinek. De egyet kell tudni: én tavaly jelentkeztem egy menedzserképzőre, az Oxford Open OMEGA-GLEN-nek van itt egy CMS-kurzusa, azért merek itt bátrabban mondani dolgokat: amit eddig éreztem, azt most megtanultam. Nem fogok kétségbeesni. A vállalatnak nem kellek, akkor alapítok valami vállalkozást, pont ilyen jelleggel, átképzések segítésére, tanárokkal, mérnökemberekkel álltunk össze, akik megértették, hogy miről beszélek, egy betéti társaságot fogunk létrehozni, oktatásszervezést fogunk csinálni. Tudom, hogy nagy munka lesz, embereket fogunk rávenni arra, hogy próbáljanak a jövőjükre gondolni.
Beszélő: Hogyan foglalnád össze a szekcióbeli vitát?
– Még mindig arról beszélünk, MSZOSZ-stílusban, hogy itt mindent meg kell oldania az állam bácsinak meg a munkáltatónak. A munkáltató lényegében még ma is az állam. A szekcióban a kisebbség gondolkozott így, a többség reálisan mérte föl, hogy a kapitalizmusba való átmenet van, ami engem is, másokat is sok mindenben kellemetlenül érint. A Ligának éppen az az előnye, hogy nem demagóg szólamokat mond. Ne elsősorban az utcára próbáljuk kivinni az embereket, meg sztrájkokat szervezni (bár ha kell, legyen!), hanem keressük elsősorban azokat a lehetőségeket, hogyan őrizhető meg a társadalmi béke, és az emberek ne kapjanak akkora traumát, mint amilyet most. Az embereket felvilágosítással, propagandával kell rávenni arra, hogy gondolkozzanak. Az értelmiség felelősségét is fel kell vetni. Hol az értelmiség, amely kiutat tudna mutatni a dolgozóknak, értve alattuk a kisvállalkozókat is? Hol vannak a mérnökeink, tanáraink? Miért hallgatnak? Itt, a választmányban mintha mégis elindult volna egy folyamat, a TDDSZ-es kollégákkal, akik elmondták, hogy ebbe tudnának besegíteni.
Beszélő: Ezzel a fajta józan felfogással szemben igen nagy az ellenállás…
– Így van. Ha én most magamról beszélek (és lehet, hogy az interjú innentől kezdve téged nem fog érdekelni), tíz éven keresztül párttagként is én voltam az egyes számú közellenség az üzemben, mert akkor is azt mondtam, hogy nem jó, amit csinálunk, értsétek már meg. Nem tudtam, miért, csak éreztem, hogy nem jó. A Vidék más, mint Pest. Mi még egy kicsit hátrébb vagyunk, nálunk még nagyon érvényes az a szellem, mint ami az elmúlt évtizedekben volt. Meg kell nézni, kik voltak és kik a mai vezetők. Én nem mondok olyan dolgokat, hogy le kellene őket váltani. De fel kell tenni a kérdést, hogy ezek az emberek érdekeltek-e abban, hogy az a szemlélet érvényesüljön, amelyet én vallok. A szekcióban vita volt, hogy a dolgozói kivásárlást támogassuk-e, vagy ne támogassuk. Kibújt a szög a zsákból: ügyelni kell evvel, mert úgy fogunk járni, mint A munkásosztály a paradicsomba megy című filmben a szivar a saját részvényeivel: ugye össze kellett hogy tépje, mert hiába volt részvénye, nem ért vele semmit… Az, aki tudná használni, az a menedzsment, de ezek még nem menedzserek, és ha megkaparintják a törzstőkerészeket, nagyon gyorsan tönkre fognak menni. Csak ennek van egy nagy ára: tönkremennek az ott dolgozó munkások, alkalmazottak is, és ők másodszorra már nem fogják tudni kiheverni, amit a mostani traumában még kihevernek.