[1]
A népszavazások nagy hátránya, hogy dodonai eredményekhez vezetnek. Így van ez a múlt keddi dán népszavazással is: a szuverén szólt, de nehéz pontosan tudni, hogy mit. Nincs megbízható módszer annak kiderítésére, hogy mi nem tetszett a felséges dán népnek a rendkívül bonyolult maastrichti szerződésen. A hozzáférhetőbb nyelveken megszólaló dán kommentátorok még abban sem igazán biztosak, hogy a dánok valóban az európai politikai és gazdasági uniót utasították el. Elképzelhetőnek tartják, hogy a dánok nemje saját kormányuknak szólt, annak az arroganciának, amellyel tavaly decemberben Uffe Ellemann-Jensen külügyminiszter kijelentette: „Népszavazást fogunk tartani, mert történetesen így írja elő az alkotmányunk. De az egyértelmű igenhez kétség sem férhet. Merőben formáljogi procedúráról van szó, de hát meg kell lennie.” A dán kommentátorok legfeljebb azt vallják még be, hogy a népszavazás eredményét befolyásolhatta a félelem is; az a homályos, tudatalatti félelem, hogy a tervezett Európai Unióban a nagy nemzetek a kis Dániát lenyelik és marginalizálják.
A szuverenitás – vagy a tengerparti telkek határai?
Lehetséges, hogy ügyesebb Európa-párti propagandával meg lehetett volna győzni még 24 ezer dán választópolgárt, s ez fordított eredményhez vezetett volna. Ebben az értelemben jogosult a dán népszavazás eredményének fenti értelmezése, amely egyfelől optimista az európai egyesülés szempontjából, másfelől pedig a dán „bűn” nagyságát is relativizálja. Ennek ellenére a dán választók mégiscsak a maastrichti szerződést utasították el, amely lehet ugyan részleteiben bonyolult, de céljait tekintve félreérthetetlen. A szerződés ratifikálása esetében történelmi lépés lenne az európai gazdasági és politikai unió felé, vagy – ami az érem másik oldala – a nemzetállami szuverenitás leépítése felé. Nem lehet megkerülni azt a tényt, hogy a dán választópolgárok többsége visszariadt ennek a lépésnek a megtételétől. Visszariadt részben nyilvánvalóan kicsinyes, részben nyilvánvalóan nyomós okokból. Kicsinyes ok volt az attól való félelem, hogy a dán tengerparti telkek idegen – horribile dictu: német – tulajdonba kerülhetnek. De nyomós okként kell elismerni az attól való félelmet, hogy a tervezett közös európai védelmi politika keretei között dán katonák kerülhetnek bevetésre külföldön. Természetesen (Nyugat-)Európa jövője szempontjából nem az a kardinális kérdés, hogy a dán választók 50,7 százaléka milyen okokból nem akar lemondani a nemzetállami szuverenitásról. A kardinális kérdés az, hogy mi van akkor, ha a szuverenitásról a többi EK-tagállam mezei polgárai is vonakodnak lemondani; ha nemcsak Dániában, hanem másutt is szakadék van az egységes Európáért lelkesedő politikai-gazdasági elit és a gyanakvó lakosság között; ha 1 652 999 dán zsémbes európaiak tízmilliói nevében szavazott nemmel. Pillanatnyilag ugyan úgy tűnik, a dán nem inkább csak technikai-jogi akadályokat jelent az európai integráció számára. A többi tizenegy országban a maastrichti szerződés ratifikálása a tájékozottak szerint valószínűnek látszik. Egyedül Írországban ír elő az alkotmány referendumot a ratifikálás kérdésében, de az írek számára a szerződés gazdaságilag olyannyira előnyös, hogy a szavazás napján egyébként meglévő fenntartásaikat a megfigyelők szerint otthon fogják hagyni. Franciaországban Mitterrand elnök taktikai okokból népszavazásra bocsátja ugyan a szerződést, de a franciák számítanak Európa legmegbízhatóbban föderalista nemzetének. Nagy-Britannia az egyetlen olyan EK-tagállam, ahol a politikai elit az európai egység tekintetében megosztott, ahol az „euroszkepticizmus” sikk. Ennek ellenére Major feltehetőleg rendelkezik a szükséges többséggel. Mindenütt másutt a parlamentek egyfelől saját hatáskörükben dönthetnek, másfelől pedig a szolid integrációpárti többségek miatt a meglepetések kizártnak látszanak.
Csakhogy a dán nem okozta technikai-jogi akadályok korántsem elhanyagolhatóak, s eltakarításuk időt igényel. A jelenlegi európai kereteket meghatározó Római Szerződés az EK minden tagállama számára vétójogot biztosít. Ennélfogva a maastrichti szerződés a dánok nélkül elvben nem is léphet életbe, hiába ratifikálja a többi tizenegy tagállam. Dániának az EK-ból való kizárása jogilag is, politikailag is kétes lépés lenne. A kelepcéből való kiszabadulás egyik lehetséges – bár kétségkívül brutális – módja az EK feloszlatása és Dánia nélküli újraalakítása. A másik lehetőség az, hogy addig gyakoroltatják a dánokkal a népszavazást, amíg meg nem tanulnak jól szavazni. Bármi is lesz a megoldás, kivitelezése időbe fog telni. S korántsem biztos, hogy az idő az európai integráció híveinek kedvez.
Integráció vagy eurokrácia?
A dán népszavazás eredménye Európa-szerte lovat adott a gazdasági és politikai unió ellenfelei és kritikusai alá. Minél tovább tart a huzavona, annál hangosabbak lesznek azok a hangok – és annál megértőbb fülekre találnak–, amelyek az egységes Európát vagy egyáltalán nem akarják, vagy a tervezett formában utasítják el. Azokban az országokban is nehéz lesz ellenállni a referendumot követelő hangoknak, amelyekben az alkotmány ezt nem írja elő. Mitterrand elébe ment ezeknek a követeléseknek, de Franciaországban a referendum kockázata valószínűleg minimális. Nagy-Britanniában, Hollandiában és Németországban a kockázat azonban számottevő lenne. De a kockázat vállalásának nincs csábító alternatívája: eleve legitimációs deficitben szenvedő parlamenti döntésekkel aligha lehet az egyesült, demokratikus Európát megalapozni.
Persze ezt az Európát plebiszcitárius, bázisdemokratikus módszerekkel sem könnyű létrehozni. A dán politikai elit nemrégiben még azt hangoztatta, hogy Dániában csak a kommunisták és a szélsőjobboldali radikálisok ellenzik a maastrichti szerződés ratifikálását. Ez a kijelentés politikai oktondisága dacára tendenciájában még igaz is lehetett a dán Európa-vita beindulása előtt. A szélsőbaloldali és a szélsőjobboldali habitus kétségkívül segít az antiföderalista attitűdök kialakulásában, de a dán példa azt mutatja, hogy információk birtokában nélkülük is ki lehet jönni. Egy népszavazást megelőző vitában az európai integrációnak olyan aspektusai is szükségszerűen szóba kerülnek, amelyeket az integráció előnyeit dicsérő elitek nem szoktak túlhangsúlyozni. Elsősorban arról van szó, hogy az integráció más szavakkal a nemzetállami szuverenitásról való messzemenő lemondást jelenti. Az ettől való vonakodás nem feltétlenül a veszett nacionalizmus jele. A nyugat-európai demokráciák nemzetállami keretek között érték el azt, amit elértek, s mind ez idáig nemzeti intézmények szolgálnak vívmányaik biztosítékául. Ezek a vívmányok néha kézzelfoghatóak, mint a német márka, melyet az ecu, az „eszperantó pénz” nem biztos, hogy közmegelégedésre fog pótolni. Máskor döntő jelentőségű eszmei javakról van szó: például a kisebb EK-tagállamok pacifizmusáról vagy a britek kormányzati rendszeréről (our system of government). Megint máskor trivialitásokról: a német sör vagy a francia camembert státusáról. Az integráció elmélyítése azt jelentené, hogy az EK mint nemzetek fölötti végrehajtó testület jogot kap a nemzeti struktúrákba való beavatkozásra. Az átlagpolgár idegenkedése érthető, hiszen a nemzeti struktúrákról már lehet tudni, hogy beváltak, az európai struktúráknak még ezután kell bizonyítaniuk.
Ráadásul az európai struktúrák jelenlegi állapota sokak szerint nem sok jót ígér. A dán népszavazás eredményét Európa-szerte nem egy kommentátor a brüsszeli centralizált bürokratizmus, az „eurokrácia” elleni felkelésként értékelte. A kritikák gyakran nyilvánvalóan túlzóak, és nem is mindig jóindulatúak. A brüsszeli bürokrácia egy közepes német város bürokráciájával összehasonlítva inkább szerény méretű. Nehéz belátni, hogy miért nevetségesebb az, ha az EK tesz javaslatokat az éjjeliedények formatervezőinek, mintha a nemzeti szabványügyi hivatalok teszik ugyanezt. De mindez nem változtat azon a tényen, hogy az átlagos európai polgár a brüsszeli bürokráciában egy olyan távoli, befolyásolhatatlan és ellenőrizhetetlen intézményt lát, amely már eddig is hatalommal bírt fölötte, és most még több hatalmat akar.
Az európai integráció kritikusan lojális hívei éppen ezért követelik az egységes, demokratikus Európához vezető folyamat demokratizálását. Ezeknek a kritikus európaiaknak tiszteletre méltó szempontjaik vannak, és ezek a szempontok nem is igen tesznek mást lehetővé, mint a rosszul begombolt mellény kigombolását, vagyis a maastrichti szerződés egy időre való jégretételét. Ez módot adna az európai integráció újragondolására és a demokratikus meggyőző munkára. A kérdés csak az, hogy megengedhet-e magának a világ a jelenlegi helyzetben egy meghatározatlan ideig cselekvőképtelen, köldöknéző Európát. Ha erre a kérdésre válaszunk nemleges, nincs más választásunk, mint hogy drukkoljunk azoknak az arrogáns politikusoknak és eurokratáknak, akik a maastrichti szerződést mindenáron keresztül akarják vinni.
- Külföld [6]