S itt nem csak a mi többnyire éretlen reményeink fogyatkozásáról van szó: az az Európai Közösség, amely a nemet mondók nélküli töretlen előrehaladásról beszél, már nem az alapító atyák egyhangúságot kívánó római szerződésének szellemében szól. Az az Európai Közösség, amelyben Kohl kancellár (választóinak közhangulatát visszhangozva) már nem kívánja, hogy a Közösség gyermekei „azonos játékszabályok alapján” játsszanak, előbb-utóbb talán a Közösség közös játékszabályait is megkérdőjelezheti. Az a Mitterrand elnök, aki néhány órával azután, hogy megszavazta a közösségi államok külpolitikai lépéseinek „fegyelmezett összehangolására” szólító dokumentumot, Szarajevóba repült anélkül, hogy a Lisszabonban összegyűlt kollégáinak e szándékáról egy szót is ejtett volna, nos, ő szintén nem erősítette az egységes Európa imázsát.
Lelassult vagy megrekedt?
A politikusok a nemzetközi politikában is a belpolitikai nyomásoknak engedelmeskednek, így aztán aligha meglepő, hogy a hullámzó választói hangulatoknak engedve alkalmasint korábbi önmagukat is feláldozzák. Az Európa–92 néven ismert vállalkozás vagy a maastrichti egységokmány a kormányok, kormánypolitikusok műve volt. Ritka történelmi pillanatok terméke, olyan pillanatoké, amikor a politikusok előbbre és távolabbra láttak, mint választóik. Törekvéseikben saját, szuverén döntéshozói hatalmukat vetették latba közös, mindinkább nemzetek feletti intézményeik létrehozása érdekében, válaszként a regionalizmusba forduló nagyvilág és az akkori európai megosztottság, illetve az ezzel járó biztonságpolitikai fenyegetettség kihívásaira. E kormányzati törekvések többnyire össznépi vitát nem igénylő külpolitikai lépésekben haladtak előre – sikerrel. Aztán jött a szovjet blokk széthullása, a német egyesülés és Maastricht, amire a nyugat-európai közvélemény s a közvéleményt befolyásoló érdekcsoportok egy pillanat alatt magukhoz tértek. Kérdeznek, kételkednek, nyomást gyakorolnak, s ettől a kormányok önzőbbé, szűklátókörűbbé és kevésbé „összeurópaivá” válnak.
Kezdenek úgy viselkedni, mint a kormányok általában: féltik jogosítványaikat (Brüsszeltől), s ha a „közösnek” leadnak valamit, abból egyoldalú előnyöket remélnek. A szegényebb nemzetek több pénzt akarnak a gazdagoktól kicsikarni, a brüsszeli hivatalnokok pedig több döntési jogkört a nemzetállamoktól elvenni. A nemzetállamok közvéleménye vélt vagy valós nemzeti értékeket félt: a német márkát, parasztjaik önállóságát, a nemzeti gloire-t, a kiegyezéses társadalmi és osztálybékét s hasonlókat. Maastrichtra még csak a dánok mondtak nemet, s nem tudatlanul: a dán népszavazás előtt az egységdokumentum szövege valamennyi dán postahivatalban és újságárusnál kapható volt – és az első kiadás pillanatok alatt elfogyott. Az írek igenje nem gyógyír a sebre; mindenki az őszi francia népszavazásra s a másutt várható heves parlamenti csatározásokra tekint. Ugyanakkor kevés (egy nagy svájci bank szakértői szerint legfeljebb 40%) az esély arra, hogy az egységokmány közösségi jóváhagyása teljességgel megrekedjen: „csupán” az egységesülési roham lendülete tört meg.
Ausztria, Svédország, Finnország és Svájc (s esetleg ötödikként Norvégia) várhatóan jövő év elején kezd a tagságról tárgyalni a Közösséggel. Lisszabon után persze némileg ők is elbizonytalanodtak, mert egyre kevésbé világos, hogy az 1995-re remélt csatlakozás milyen közösségbe is viszi őket. A lisszaboni gyülekezet ugyanakkor minden korábbinál mézesebb mosollyal biztatta az ötöket, mintegy önmagát is nyugtatva, hogy dán döntés és költségvetési patthelyzet ide vagy oda, a Közösség vonata előre halad. A brüsszeli bizottság elnöke, Jacques Delors korábban még határozottan úgy vélte, hogy a brüsszeli jogosítványok és intézmények megerősítése nélkül az új felvételek következtében zátonyra futhat a Közösség döntési képessége: a dán népszavazás óta azonban már tudja, hogy az újabb alkotmányozással várni kell – legalább 1996-ig. Lehet, hogy az a történelmi megfigyelés, miszerint az EK akkor bővül, amikor belső működési zavarokkal küzd, ismét igaznak bizonyul
Mikor lesz „magyarkérdés”?
Lisszabonban a közösségi vezetők gyakorlatilag csak két kérdésben voltak egységesek, nevezetesen hogy Törökországot nem akarják az asztalnál látni, s hogy a közép-európai hármaknak nincs esélye a tagságra az ezredforduló előtt. A ránk vonatkozó lisszaboni kitétel csak annyiban meglepetés, hogy néhány itthoni politikusunk biztos meggyőződésével szemben felvételünkre nincs se menetrend, se határidő. Nagyjából ott tartunk, mint Maastricht előtt, csak néhány illúzióval lettünk szegényebbek.
S ha ez igaz, talán ideje lenne végre azon is eltűnődni, hogy mi történjék addig, míg Godot-ra várunk. Vagy másként fogalmazva: mit ér meg a Közösségnek, ha a tagságunkkal járó gondok csak később szakadnak a nyakába? Pozitív cselekvési programok azért kellenek, nehogy a várakozás és késlekedés valamiféle Európa-ellenes kurzusba, torz alternatívák keresésébe torkolljon. Márpedig pozitív programok kidolgozása és kezdeményezése igényesebb diplomáciai feladat, mint a jelenleg folyó autogramgyűjtés a tagságunkat felületesen igenlő nyugati politikusoktól. Valahol valakiknek végre meg kellene határozniuk a közösségi tagság minimális követelményeit, azt, hogy milyen feltételek teljesítésével a tagság mely szintjére lehet eljutni. Mert az ma már bizonyos, hogy a közösségi „tagság” nem fog egyhamar minden újonnan érkezett számára azonos jogokat és azonos kötelezettségeket jelenteni. A szintek és a követelmények tisztázása idehaza is segítene a gazdaság, a civil szféra felkészítésében, a hangjukat mind erősebben hallató érdekcsoportok megnyerésében.
Nem vagyunk abban a helyzetben, hogy mi mondjuk meg Brüsszelnek: mikor s hogyan bővüljön, s mikor nyisson felénk. De talán segíthetnénk oldani azt a koncepcionális és politikai zavart, amely a csatlakozások kérdését ma Brüsszelben és a közösségi fővárosokban is körüllengi. Főként, ha uralkodó politikai áramlataink az ilyen sokadrangú kérdéseket sem kerülnék meg…
- Beszélő [6]