– Az Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet parlamentjének múlt heti budapesti újjáalakulása és az e heti helsinki csúcs tanulságai alapján állítható-e, hogy konszenzus született volna a jövendő stratégiai célokat illetően?
– Nem tudnám megmondani, hogy léteznek-e ilyen stratégiai célok, de ha léteznek is, valószínűleg minden résztvevő szemében máshogyan festenek. Ám hogy az EBEÉ-folyamatban részt vevő országok – és ezeknek a száma meglehetősen nagy, most éppen 52 –, illetve ezeknek az országoknak a parlamentjei, melyek eddig eléggé el voltak szigetelve egymástól, most összetalálkozhatnak, ismerkedhetnek, ezt nagyon fontosnak tartom. Viszont nem hiszem, hogy a parlamentnek ennél lényegesen nagyobb szerepet lehet a közeljövőben tulajdonítani.
– Az Európa-centrikus intézmények nagyon sok párhuzamos struktúrát hoztak létre. Ezek leépítése, koordinálása óhatatlanul egyes intézmények előtérbe kerülését, mások háttérbe szorulását hozza magával. Miként ítéli meg ezt a folyamatot?
– Ma még igen nehéz lenne megmondani, hogy a különböző szervezetek közül melyik játssza majd a döntő szerepet: az Észak-atlanti Együttműködési Tanács vagy pedig maga az Európai Együttműködési és Biztonsági Értekezlet. És az is meglehet, hogy az Európa Tanács fog az elkövetkezendő időkben előtérbe kerülni. Én szívesebben látnék egy olyan munkamegosztást, amelyben bizonyos problémák kezelésére egy európai intézmény illetékes. E tekintetben azt hiszem, hogy alapvetően az Európa Tanács keretében létrejött intézmények játszanak majd fontos szerepet, legalábbis ami nem a biztonságpolitikai kérdéseket illeti, hiszen ebben azok az országok működnek majd együtt, amelyek történelmi tapasztalatai az elmúlt fél vagy egy évszázadban nagyjában-egészében közösek voltak, és ahol a kultúra, a politikai kultúra gyökerei nagyjában-egészében azonosak.
Azt hiszem, hogy még egy globális európai struktúra alapintézményeit sem tudnám felvázolni, tekintettel arra, hogy itt számos probléma merül fel. Az egyik, hogy az Egyesült Nemzetek Szervezetének keretében már 1945-ben létrehozták azt az alapvető mechanizmust, amely alkalmas a békefenntartó, illetőleg a békét megteremtő szervezeti keretek kiépítésére. És ennek a biztonsági rendszernek a megduplázódása – azaz Európában egy ugyanilyen biztonsági rendszer létrehozása – nem tűnik elég megalapozottnak. Az Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezleten most Helsinkiben elhatározták, hogy megteremtik az EBEÉ békefenntartó erőit. Hangsúlyoznom kell azonban, hogy ezek a békefenntartó erők közel sem lesznek olyanok, amilyenekkel Szaddám Huszein vagy még korábban, az észak-koreai agresszor ellen az ENSZ-csapatok felvették a harcot. Ha egy ilyen struktúra nem jön létre, akkor valószínűleg a Biztonsági Tanács kezében kell maradnia a béke és biztonság fenntartására létrehozott szervezeti keretek működtetési jogának.
Ugyanakkor persze az ENSZ-szel is gondjaim vannak, hiszen az voltaképpen a kollektív biztonság eszméjére épül. A kollektív biztonság koncepciója viszont abból indult ki, hogy ha az adott körben, tehát az ENSZ tagállamai közül valamelyik agresszorrá válik, akkor a többiek összefognak vele szemben. Ez azonban teljesen elképzelhetetlen volt a hidegháború korszakában. Hiszen ez azt jelentette volna, hogy a BT tagjai számára külön-külön és együttvéve egyetlen érték létezik, a béke és biztonság fenntartása. Ma sem képzelhető el, hogy az államok tetszés szerint váltogassák szövetségeseiket aszerint, hogy éppen melyik bizonyul agresszornak, vagy melyik próbál szembeszállni a többi állammal. Visszatérve az ön kérdésére, valószínűleg az európai struktúrán belül létre fog jönni egy szorosan vett európai és egy nem csak európai rendszer. Párhuzamosan fognak működni, és az utóbbi valamilyen módon magában foglalja a volt Szovjetunió köztársaságait, kezdve Oroszországtól egészen Üzbegisztánig és Tádzsikisztánig.
– Az EBEÉ parlamenti közgyűlése síkra szállt az új tagországokkal szemben támasztandó felvételi követelmények szigorításáért. Ez természetesen érthető. Ugyanakkor vajon nem rejti ez magában egy újabb nagyarányú diszkrimináció, újabb vasfüggöny létrejöttének a lehetőségét?
– Azt hiszem, hogy magában rejti. Én egy dolgot szeretnék ezzel kapcsolatban említeni. Annak idején, a hidegháború korszakában a Nyugat nagyon bölcsen és nagyon helyesen arra törekedett, hogy minél szélesebb kapcsolatokat építsen ki a kelet-európai országokkal, sőt magával a Szovjetunióval is, annak ellenére, hogy tökéletesen tisztában volt e rendszerek lényegével. Viszont éppen azáltal, hogy ezeket a kapcsolatokat folyamatosan fenntartotta, csökkentette e diktatúrák vezetőiben a veszélyeztetettség képzetét, magyarán: csökkentette a háborús feszültség kialakulásának a lehetőségét. Másrészt pedig, legalábbis egyes országokban – mindenekelőtt Magyarországon – a volt rendszer keretei között lehetővé tette egy olyan elit kialakulását, amely bizonyos érdeklődéssel, rokonszenvvel tekintett a nyugat-európai országokra, az Egyesült Államokra, vagy legalábbis azoknak bizonyos pártjaira. Tehát lehetővé tette, hogy a diktatúrákra jellemző keretek fellazuljanak. Én azt hiszem, hogy ez a politika jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy az átmenet 1989-ben súlyosabb megrázkódtatások nélkül végbemenjen. Végül, harmadik tényezőként hadd említsem meg, hogy az Egyesült Államok és a NATO-tagországok tudatosan törekedtek egy ún. linkage-politika folytatására, azaz bizonyos dolgokat összekapcsoltak más dolgokkal. Tehát azt mondták, hogy abban az esetben, hogyha a kelet-európai vezetők nem tesznek eleget bizonyos politikai feltételeknek, és itt mindenekelőtt az ellenzékkel kapcsolatos politikájukra gondolok, akkor a gazdasági élet működtetéséhez szükséges támogatást egyszerűen nem bocsátják a rendelkezésükre. Több nyugati szerzőtől olvastam olyan eszmefuttatást, hogy ennek a linkage-politikának a folytatása ma is értelmes dolog, hiszen olyan utódállamokról van szó, amelyekben a demokratikus fordulat nem vagy nem teljesen következett be. Következésképpen tehát nemcsak Magyarországgal, Cseh-Szlovákiával és Lengyelországgal érdemes kapcsolatokat fenntartani, hanem Romániával, Bulgáriával, Ukrajnával és mondjuk Türkmenisztánnal is.
– A párizsi charta gyors időszerűtlenné válása vajon nem jelenti-e azt, hogy ideje lenne a Helsinki-folyamat, azaz, amint egyesek fogalmaznak, az „eseménykövető diplomácia” helyett valami mást, mondjuk egy „megelőző diplomáciai mechanizmust” létrehozni?
– Valóban, megelőzésre van szükség, és úgy látom, hogy pártállástól függetlenül sokan vallják ezt, Antall József is tett hasonló értelmű nyilatkozatot.
Ám a megelőző diplomáciai mechanizmus létrehozásának a kérdése egy másik oldalról is felmerül. Egyszer beszélgettem egy amerikai tábornokkal, aki azt mondta, hogy a kelet-európai országok túl gyakran követelték és túl hangosan, hogy a NATO terjessze ki föléjük is védernyőjét. Vagy lehessenek tagjai a NATO-nak, vagy pedig kapjanak biztonsági garanciákat. Köztudott, a NATO e kéréseket minden esetben ugyanilyen hangosan elutasította. E kettős folyamat nyomán egy esetleges későbbi agresszorban kialakulhatott és fennmaradhatott az az érzés, hogy fegyveres konfliktus esetén a NATO a világon semmit nem fog tenni. A tábornok úgy fogalmazott, hogy ha csendesebbek lettünk volna, akkor a NATO-nak nem kellett volna bennünket minden esetben elutasítania. Következésképpen a hangulat kedvezőbbé vált volna.
Úgy vélem, a tábornoknak igaza is volt, meg nem is. Mert ha a kelet-európai országok nem követelték volna a NATO-val való szorosabb kapcsolatok kiépítését, akkor talán még ma is késne a különböző együttműködési szervezetek kialakítása, a katonai együttműködés, a képzés, a tapasztalatok átadása stb. Másrészt azt hiszem, hogy a NATO enélkül nem jutott volna el abba a stádiumba, hogy gondolkodni kezdjen a kelet-európai országoknak adandó biztonsági garanciákról. Nagyon jól megfigyelhető volt ez az 1990-es londoni deklaráció után hozott NATO-határozatokban. Ezekben minden esetben szerepeltek a kelet-európai országok, de csak nagyon ködös megfogalmazásban, mindössze annyit írtak, hogy a NATO tagállamainak biztonsága voltaképpen elválaszthatatlan a térség bármely más államának a biztonságától. Csupán akkor vált egy kicsit pregnánsabbá a megfogalmazás, amikor a moszkvai puccs harmadnapján a NATO hozott egy határozatot, amelyben kifejezetten azt üzente a puccsista vezetőknek, egyébként éppen eltűnőben voltak, hogy a NATO semmiképpen nem nézné tétlenül, ha a szovjet revansizmus feléledne, és a Szovjetunió megpróbálná visszaállítani eredeti birodalmi határait, vagy akár csak befolyásra szert tenni a kelet-európai új demokráciákban. Én azt hiszem, hogy a NATO ezzel el is érte az önmaga által megfogalmazott lehetőségeinek a határait. Hogy a NATO-nak ténylegcsen milyen lehetőségei lennének, azt nagyon nehéz megmondani. A fizikai lehetőségei nyilván eléggé tág körűek. A politikai lehetőségek azonban szemmel láthatóan beszűkültek, hiszen a NATO vezetői minden jel szerint nagyon nehezen határozzák el magukat a katonai erő felhasználására.
– A kommunizmus mint vezérlő ideológia és mint világrend megszűnt létezni, de nem sok jelét látni, hogy a kontinens ténylegesen szembenézne annak a bizonyos régi-új ideológiának, azaz a nacionalizmusnak a diktatórikus lehetőségeivel. Nem gondolja úgy, hogy e veszéllyel az európai integráció intézményei feltűnően keveset foglalkoznak?
– Az európai integráció – működésének kezdeti időszakában – épp a nacionalizmus feléledése ellen harcolt, hiszen az integráció kezdetben éppúgy szolgált politikai célokat, mint gazdaságiakat. Azaz a nacionalizmus kizárását szolgálta, annak kizárását, hogy mindaz megismétlődjék, ami a II. világháború előtt és alatt Európában lezajlott. Azt hiszem, hogy ez a veszély rendkívüli mértékben aktuális ma is: az elmúlt négy évtizedben a nyugat-európai integráció tagországai végigmentek egy olyan tanulási folyamaton, amelyen Kelet-Európa új demokráciái és a volt Szovjetunió tagköztársaságai még nem. Így megeshet bármelyik pillanatban, hogy voltaképpen politikai kultúrát nélkülöző, a demokrácia alapvető intézményeit nem ismerő vagy nem kellően ismerő népek egyszercsak egy olyan diktatúra szorításában találják magukat, amelyből nem tudnak kitörni, vagy ha mégis kitörnek belőle, robbanás következik be. Én valóban súlyos veszélyét látom ennek, ezek a nacionalizmusok már éreztetik hatásukat, például Jugoszláviában, sajnos Romániában is, és a Szovjetunió számos volt tagköztársaságában. A nyugat-európai integráció nem tudja igazán felvenni velük a harcot, hisz lehetőségei kimerülnek abban, hogy szélesítse, tovább mélyítse kapcsolatait ezekkel az országokkal. Nem szabad elfelejteni, hogy az Európai Közösség csupán csekély mértékben képez politikai integrációt, és nem alkalmas arra, hogy a hagyományos értelemben véve hatalmi politikát folytasson.
- Beszélő [6]