A csütörtökről péntekre virradó éjszakán tanácskozó parlamenti ülés a legborúlátóbb próféciákat is beteljesítette. A Macierewicz belügyminiszter által kezdeményezett és Olszewski miniszterelnök által jóváhagyott ügynöklista-akció hosszú időre megmérgezte a lengyel közéletet. Ezentúl minduntalan gyanúsítgatásokba, gyanakvásba és rágalmazásokba botlunk majd.
Semmire se derült fény, viszont nevetségessé vált a lengyel állam. Többet mondok: meggyalázták azt a lengyel eszmét, amely annyi éven át dicsőséget hozott nekünk, s büszkévé tett bennünket: a Szolidaritás, a méltóság és az igazság eszméjét. Felelőtlenül, ellenőrizetlenül, primitív, pillanatnyi konjunktúra szülte okok miatt leromboltak minden tekintélyt; az államfőt pedig a lengyel szellemi élet legszégyenteljesebb vádjával illették.
Kezdetét vette tehát egy botrányos előadás: bárki életrajzából bármikor bármit előkaparhatnak. Hamarosan megtudjuk, ki tört meg a kihallgatás alatt, ki írta alá a hűségnyilatkozatot a szükségállapot bevezetése után. Hamarosan megtárgyalhatjuk, kinek volt egyházi esküvője, kinek vannak házasságon kívül született gyermekei, kit láttak más feleségével egy étteremben. Hogy lehet mindezzel együtt élni?
Próbáljunk a megszokott módon létezni. Próbáljuk meg feltartóztatni az eldurvulás hullámait, amely minden bizonnyal a legfennköltebb retorikával hivatkozik majd a kereszténységre, a függetlenségre, az államiságra, a morálra, de eközben ne feledjük, ami ez alatt a parlamenti vita alatt zajlott. Mert ha bármely eszme nevében eltűrjük a piszkos módszereket, a politikai hamisításokat és az alantas eszközöket, mindig a demokratikus és jogi alapelvek sérülnek.
De mi is történt azon az éjszakán?
Csúcspontjára ért az a hatalmi harc, amelyet a kormány nemcsak az elnök ellen vívott, hanem a demokratikus normák és a jogállamiság alapelvei ellen is. A demokratikus és jogi alapelvek feletti vitában a kormány megengedhetetlen visszaéléseket követett el.
Ha igent mondanánk erre a lépésre, akkor valójában már nem az államfő és nem is a kormányfő irányítaná Lengyelországot. Az igazi hatalom a belügyminiszter kezében összpontosulna: ő állítaná ki a politikai erkölcsi bizonyítványokat, így került összeütközésbe a két politikai kultúra.
Az egyik oldal úgy vélekedett, hogy csak független bíróság dönthet bárki diszkvalifikációjáról, a másik oldal pedig úgy, hogy erre kiválóan alkalmas a belügyminiszter, természetesen akkor, ha velük azonos politikai táborba tartozik. Ez a tábor, amely önmagát jobbközép pártként határozza meg, s amelyet a parlamenti választások idején számos templomi szószékről támogattak, s főleg a Centrum Megegyezés (PC) és a Keresztény–Nemzeti Egyesülés (ZChN) köré tömörül, teljes pompájában mutatta be politizálási stílusát. Elhangzott sok ígéret: rendszerváltás, „gyorsítás”, dekommunizáció, a bűnösök felelősségre vonása. Ezzel szemben a kormány hozzá nem értésről tett tanúbizonyságot, és a felelőtlen személyi tisztogatások elsősorban nem a kommunisták ellen irányultak, hanem az egyéb ellenzéki, antikommunista csoportosulások képviselőit vették célba. Mindezt a legmagasabb lengyel állami méltóságokat gyalázó, brutális kampány kísérte.
Az utolsó csepp a pohárban az volt, amikor Macierewicz belügyminiszter bejelentette: nyilvánosságra hozza a kommunista rendőrséggel való együttműködés gyanújába kevert politikusok névsorát. Szerencsére az államelnök gyorsan és hathatósan reagált. Reakciója ezúttal megalapozott volt.
Két éve tart a „harc a csúcson”: ez volt a legutolsó fázisa. A hamis vádak, tisztességtelen gyanúsítgatások és üres ígéretek mechanizmusát az elnök indította el, közösen mai ellenfeleivel. Most következett volna a finálé: a nemes lelkű idealisták leleplezték volna a titkosrendőrség ügynökeit, akik tulajdonképpen nem is lengyel rendőrök, hanem egy idegen, ellenséges hatalom ügynökei voltak.
Mondjuk ki nyíltan: eddig még soha senki nem értékelte föl ennyire a kommunista propagandát, amely a szükségállapot hosszú évei alatt igyekezett bemocskolni azokat az embereket, akiket Macierewicz belügyminiszter felíratott a rendőrségi szégyenlajstromra.
Ezért kellett távoznia Jan Olszewski kormányának.
Nem voltam híve ennek a kormánynak. A miniszterelnököt is, a minisztereket is kemény, keserű szavakkal bíráltam. De soha, a legnagyobb haragomban sem jutottam odáig, hogy Jan Olszewskit vagy Antoni Macierewiczet a kommunista biztonsági szervezettel való együttműködéssel vádoljam. Ők itt túlléptek minden tűrési határt. Kompromittálták az egész posztszolidaritási tábort. Ezért kellett egy, a táboron kívüli politikust választani a miniszterelnöki posztra.
Mi történt Jan Olszewskivel?
Miként hagyhatta ez a nagyszerű ember, a politikai perek legkiválóbb védője, a mai Lengyelország egyik legérdekesebb, éles szemű elemzője, hogy a neve alatt ilyen szörnyűség történjék? Képtelen vagyok megfejteni ezt a pszichológiai rejtélyt, egyben azonban biztos vagyok: ha egy ilyen személyiség, mint Jan Olszewski, hozzájárulhatott ehhez a felháborító visszaéléshez, akkor a lengyel politika színpadán senki sem kerülheti el az efféle veszélyeket.
Itt csak vagy-vagy létezik. Vagy nem mondott igazat Jan Olszewski, amikor úgy nyilatkozott, hogy korábban nem ismerte az Antoni Macierewicz által benyújtott névsort, és akkor ez a hazugság diszkvalifikálja őt. Vagy igazat mondott, és valóban nem ellenőrizte, hogy miniszterei közül ki nem szolgál rá a bizalomra. És ez még inkább diszkvalifikálja őt. Mert egy miniszterelnöknek nem szabad nem tudnia ilyen dolgokról. De történhetett másképpen is. Lehet, hogy az utóbbi hetek során leküzdhetetlenül erősödött benne a meggyőződés, hogy kormányának immár nincs semmi esélye. Lehet, hogy Jan Olszewski ekkor kezdte előkészíteni saját felelősségre vonásának forgatókönyvét? Talán olyan hamis látszatot akart kelteni, hogy nem egy sikertelen kormány fejeként távozik, hanem a lengyelországi idegen ügynökség elleni harc töretlen bajnokaként? S ez esetben kritikusai nem lettek volna egyebek, mint az idegen hatalom ügyvédjei. Tehát – gondolhatta –, aki ellene van Jan Olszewski kormányának, az Lengyelország szuverenitásának is ellene van. Jól ismerem ezt az érvrendszert a bolsevik propagandából. Csak az fáj, hogy ezt most olyan ember alkalmazta, akinek a legnagyobb tisztelettel adózom.
Mi lesz ezután?
Vajon kijózanító hatású lesz-e ez a sokk a lengyel politika számára? Vagy inkább a szejm megbénulásának kezdetét jelenti, ami óhatatlanul új parlamenti választásokhoz vezet? Így vagy úgy, ma a legfontosabb egy olyan új választási rendszer kialakítása, amely stabilizálja a politikai színteret. E színtér hagyományos megoszlása végképp a múlté. A régebbi kommunistaellenes ellenzéki csoportosulásokban már semmiféle szolidaritás nincs. A legutóbbi viták bebizonyították, hogy a hagyományos kategóriák (jobboldal–baloldal) nem képezik le a lengyel parlament politikai szerkezetét. Bízzunk benne, hogy az eljövendő koalícióknak az államérdek szem előtt tartása lesz a legfőbb céljuk.
Csakhogy a kiengedett szellemet senki se tudja már visszaparancsolni a palackba.
A nyilvánosan elhangzott vádakat alaposan ki kell vizsgálni. Éppúgy, mint a hamis vádakat hangoztatók felelősségét. A titkos ügynökök ügyét haladéktalanul politikamentessé kell tenni. Nem lehet politikai harc eszköze, még akkor sem, ha ez az eszköz teljes bizalmat élvező személy kezében van. Az a politika, amelyről itt szó van, túl komoly dolog ahhoz, semhogy politikusokra bízzuk. Éppen ezért nem politikusokból, hanem jogászokból, történészekből, szociológusokból álló testületet kell létrehozni. E testületnek le kell lepleznie a gaztettek és a terror egész mechanizmusát, fel kell térképeznie az egyik csoport bűneit és a másik csoport sérelmeit. A levéltárakat azonban ötven évre le kell pecsételni, hogy annak anyagait egyetlen politikus se használhassa fel az ellenfeleivel vívott küzdelemben.
Jan Olszewski szerint – miként búcsúbeszédében kifejtette – a hatalomért folytatott küzdelem tétje az, hogy kié lesz Lengyelország: a lengyeleké vagy az idegen ügynököké. Jaroslaw Kaczynski még tovább ment; a Lengyelországot fenyegető veszély az elnöki palota körüli informális rendszerből ered. Komolyan veszem mindkét figyelmeztetést. Régiónk stabilitást nélkülöző országaiban nem kizárható, hogy új alakban jelenik meg a totalitárius nómenklatúra régi rendszere. Mindezek ellenére elvetem az integráns antikommunizmus filozófiáját, amelyet Jan Olszewski kormányának támogatói szerettek volna Lengyelországra alkalmazni. Azért vetem el, mert eszköze lehet a félelem terjedésének, a jogtalanságnak és a zsarolásnak. Antoni Macierewicz legutóbbi akciója bebizonyította, hogy ezek nem hiábavaló félelmek. Az új kormányzatnak nem lesz könnyű élete.
Talán az egyetlen ok az optimizmusra, hogy ezek végre a mi saját, lengyel gondjaink. Saját magunknak köszönhetjük őket. Hiszen mi választottuk ezt a parlamentet, amelyből azután egy ilyen kormány került ki. Éppen ezért a szuverén állam felépítése, a demokratikus rend és az ésszerű gazdaságpolitika megteremtése ugyancsak a mi érdemünk lesz.
- Külföld [7]