Noha Panicsot a kormányfői posztra Dobrica Csoszics, a „nemzet atyja”, Kis-Jugoszlávia író-elnöke javasolta, olyan hírek is terjengtek, hogy e káderpolitikai lépést a szerb vezető, Szlobodan Milosevics köre gondolta ki. Hamarosan kiderült azonban, hogy Milan Panics, egy jelentős kaliforniai gyógyszeripari cég tulajdonosa, Jugoszlávia egykori kerékpárosbajnoka, aki az ötvenes években menekült el az országból, sokkal szélesebb körű kapcsolatokkal rendelkezik. Ezt jelzik az első szűkszavú hírek is: találkozott Karagyorgyevics Sándor trónörökös herceggel; kapcsolatban áll azokkal a svájci görög milliomosokkal, akik állítólag pénzelik a trónörökös visszatérését a jugoszláv trónra; amikor Budapesten keresztül a belgrádi repülőtérre érkezett, egyetlen szerbiai funkcionárius sem fogadta; az országba érkezésekor mindjárt békét, egyetértést, munkát követelt, és kimondta, hogy meg lehet halni egy eszméért, de nem létezhet olyan eszme, amelynek érdekében gyilkolni szabad – nos mindezt Jugoszlávia polgárai úgy magyarázzák, hogy Panics nem akar az eddig érinthetetlen Milosevics bábja lenni.
Csupán trükk lett volna?
Lehetséges, hogy Panics jelölése a kezdet kezdetén trükk volt: mind a miniszterelnök nemzetisége, mind kinevezési határidejének meghosszabbítása szempontjából megsértették vele az új Jugoszláv SZK alkotmányát, mely szerint ha az államfő szerb nemzetiségű, a kormányfő montenegrói kell hogy legyen. Ezért meg kellett várni, hogy az USA kormánya „befagyassza” Panics amerikai állampolgárságát, és legalább ilyen módon hallgatólagos támogatást nyújtson neki. Nos, lehet, hogy eleinte ez tényleg csupán hókuszpókusz volt: egy „amerikai kapitalista” behozatalával akarták elhárítani a Milosevics-rendszer bolsevik jellegével kapcsolatos vádakat. Most azonban kiderült: lehet, hogy a trükk nem vált be Washingtonban, de Belgrádban igen. Milosevics talán már holnap szembekerülhet azzal a kellemetlen helyzettel,hogy ő maga válik Panics számára teljesen fölöslegessé.
Amikor immár több mint egy hónappal ezelőtt bevezették az ENSZ-szankciókat, a szerb hatóságok először egész egyszerűen semmibe vették őket, Milosevics a televízióban még másnap is fejlődésről beszélt. Amikor azonban a blokád első hónapjában több mint 100 000 munkásnak kellett kényszerszabadságra menni az importnyersanyag hiánya miatt, amikor bevezették a benzinjegyeket (20 liter egy hónapra), amikor az üzletekből villámgyorsan eltünedezett az importáru, a liszt és a cukor (noha hazai termék), amikor az áprilisihoz mérve a júniusi áremelkedési mutató meghaladta a 100 százalékot (102,3%), nos ekkor a „nemzetvezér” föntebbi kommentárját már nemcsak az ellenzék minősítette agyrémnek, hanem a „felelős” politikusok is belátták: a blokád ignorálására már igazán nem maradhatott sem tér, sem idő. Csak ekkor, július 1-jén indított el Szerbia kormánya intézkedési programot a nemzetközi izoláció következményeinek enyhítésére.
A programot bemutató szerb kormányfő, Radoman Bozsovics száján kicsúszott, hogy a cél a „blokád következményeinek viszonylagossá tétele”, ami azt jelentheti, a kormány csomagtervének funkciója mindenekelőtt a látszat megteremtése, lám: a kormány cselekszik és gondoskodik, főleg a legszegényebbekről, azaz „arányosabban kell, hogy elossza a szankciók terhét”. Mindenesetre a közgazdászok szerint ez a program a korai szocializmushoz való visszatérés kezdete: hadikommunizmus, neoetatizmus, parancsuralmi gazdaság…
Mit tett a kormány?
Bevezette a bérek ellenőrzését, a minimálbért 84 500 régi dinár értékben garantálta. Mivel ugyanezen program alapján a dinárt 666 százalékkal denominálták és devalválták – ez a garantált bér (amely adott feltételek között még 20 százalékkal kevesebb is lehet) 8400 új dinár vagy havi 42 dollár. A legegyszerűbb munkák átlagbérét 65 dollárban állapították meg, a dolgozók várható átlagbére elméletben 100 dollár lenne. A szegények megnyugtatása érdekében közölték, hogy a legalacsonyabb és a legmagasabb bérek aránya nem lehet több 1:3-nál. A drágulások megakadályozása céljából befagyasztották az árak 52 százalékát, és bevezettek egyfajta állami monopóliumot az élelmiszer-kereskedelemben. A teljes búzafelvásárlást az állami tartalékalap-igazgatóság kezébe adták, az üzletekben esetleg előforduló élelmiszer-rejtegetést pedig bűnügyi eljárással és börtönnel fenyegetik, amit a jugoszláv közvélemény úgy kommentál, mint „visszatérést a kényszerfelvásárlások” korába, az ötvenes évek szörnyű terrorjához.
A terv megalkotói sem titkolták, hogy valamennyi mutatót a nemzetközi blokád feltételezett három hónapos időtartamára számolták ki, a nemzeti termék várt 40 százalékos visszaesése mellett. Egyes szakértők, mint a belgrádi dr. Tomiszlav Popovics, már úgy becsülik, hogy a szankciók hosszabb időtartama esetén Szerbia az idén az utolsó háború előtti békeév össztermékének csupán 15 százalékát termeli csak meg. Kollégája, Miroszlav Labus szerint Szerbia egykori 28 milliárd dolláros nemzeti összterméke az idén, a blokád nélkül is, 15 milliárd dollárra esett volna vissza.
Szerbiában a munkanélküliségi ráta már felkúszott 30 százalékosra, ami 700 000 munkanélkülit jelent. Ha ehhez hozzáadjuk a 800 000 kényszerszabadságra küldött dolgozót, az egymillió nyugdíjast, a túlméretezett hadsereget és adminisztrációt, akkor semmiképpen sem látszik, mily módon bírná ki az ország az év végére tervezett választásokig, Szlobodan Milosevics és kormánya esetleges választási vereségéig. Talán ezért várták oly sok reménységgel Milan Panics érkezését Amerikából, mint valami gazdag nagybácsiét, aki kiemeli a nyomorból és a nemzetközi izolációból az embereket, akiknek elegük van már mind a háborúból, mind a nagy nemzeti célokból.
(Fordította: Sokcsevits Dénes)
- Külföld [6]