Az író invenciózus monográfusa és apologétája, a nemrég elhunyt Grezsa Ferenc (az apa; íme, van eset, amikor az apák a jobbak) találóan arról írt, hogy Németh László munkásságában két „alkotásmodellt” lehet megkülönböztetni: a tanú „nyitottabb, kereső alkotásmodelljét” s egy másikat, egy „jellegőrző, statikus” modellt. Ez utóbbi főleg az 1936 utáni időszak írásaira jellemző, különösképpen a Kisebbségben-korszakra (1939–1942). A két modell persze nem választható el élesen egymástól. Mindkettő mögött ugyanaz az egyéniség, végső soron ugyanazok az ösztönzések álltak, de többé-kevésbé Németh fejlődési útjának két szakaszát jelzik: az első a külföldi és hazai szellemi hatások begyűjtésének és gyors feldolgozásának az ideje, a zárt és statikus szakasz a társadalmi gondolkodó és ideológus Némethet érettségének teljében mutatja. De két szakasz a világtörténetben s a hazai történelemben is: az európai demokráciák nagy válságkorszaka a 20-as s a korai 30-as években még új utak keresésére ösztönzött; a későbbi időszak, a világhatalmak roppant összeütközésének, véres diktatúrák győzelmének, a kis, sőt a nagy népek létért való küzdelmének a korszaka szilárd támpontokat, a már kivívott értékek őrzését (és nem a sokféleképpen értelmezhető „jellegőrzést”), a realitások számbavételét követelte.
Európai válság – kelet-európai hivatás
Hogyan reagált Németh a korszakra? Erre csak úgy válaszolhatunk, ha – mégoly sematikusan is – felvázoljuk egész koncepcióját, kihámozva azt többnyire irodalmias köntöséből. Ez a koncepció két fő gondolatra épült: a korabeli modern Európa kultúrájának bírálatára s egy olyan – persze csak nagyon elmosódottan fölvázolt – „gyógymódra”, melynek elsősorban Kelet-Közép-Európa s benne a magyarság a lehetséges letéteményese. Eszerint a „mennyiség” bűvöletébe esett Nyugat már fejlődésképtelenné vált, kimerült; az új diktatúrák, bolsevizmus, fasizmus nem mások, mint torz kísérletek a megújulásra. Ezen az állapoton a Nyugat csak úgy tud túljutni, hogy egyfelől visszanyúl saját, kapitalizmus előtti, „mélyeurópai” hagyományaihoz, amikor a nép és a fölötte uralkodó réteg Németh szerint még közel állt egymáshoz, amikor a „mennyiség”, a tömegtársadalom s mindaz, ami gazdaságban, kultúrában ezzel együtt járt, még nem nyelte el a „minőséget”, a szerves közösségi formák eleven működését; másfelől ha segítséget, új ösztönzést kap valami külső, de mentalitásában nem túl távol eső erőtől.
Ez az ösztönzés Németh szerint elsősorban Kelet-Közép-Európából jöhet, ahol még elhasználatlan, nagy kultúrerők lappanganak, ahol a „mélység”, az elnyomott, életerős „barbár” erők, a tömegtársadalom előtti régi kultúrkincsek még elevenen élnek, vagy legalábbis életre kelthetők (s itt a régi nemcsak a népit jelentette – Németh nem hitt egy kettészakadt nemesi és paraszti kultúrában). A kelet-európaiság „végzet, de esély is” – írta. Kelet-Közép-Európában eszerint még nem zárultak el a lehetőségek egy egészségesebb s a Nyugatot is megújuláshoz segítő fejlődési út előtt. A szláv népek még nem mutatták meg igazi kultúraalkotó erejüket, de nem mutatta meg ezt a román nép sem, mely Németh szerint életerősebb a magyarnál, értelmisége a néphez közelebb áll, s így kevésbé fertőzte meg a népet az újabb, felszínes kultúrával.
Az egészségesebb út, mellyel a Kelet Nyugatot is fölébreszthetné, alakul tovább Németh gondolati építménye, a minőség érvényesítése a tömegesség felett, a mamutszervezetek lebontása a gazdasági és egyúttal kulturális egységet is képező kisközösségek hálózatára (kertország, minőségi ipar stb.), s egy „új nemesség”, vagyis egy hivatástudattal, magasrendű kultúrával rendelkező értelmiség szellemi vezetése. Németh szerint Kelet-Európában ezek az eszmék, éppen az elmaradottság miatt, könnyebben valósulhatnak meg, s végül is efelé, az ő utópiái felé fordul Európa is: az embereknek elegük van a mind nagyobb zavarokkal küszködő nagykapitalizmusból, a tömegességet még félelmesebben termelő kommunizmusból; a XX. századi társadalom egy értelmiségi társadalom felé halad, s egyre többen ismerik fel, hogy egyén és közösség megbomlott viszonyát már csak egy új, „emberközeli” kollektivizmus állíthatja helyre.
A magyarság előnyei és hátrányai
Ebben az elgondolásban sajátos – és persze kitüntetett – helyet foglal el Magyarország, pontosabban a magyarság: képesebb új kultúra alkotására, nem olyan „formátlan”, mint a szláv. Másfelől azonban romlottabb, mint Kelet-Európa többi népe. A romlás Németh szerint nem új keletű – a XIX. század elejére nyúlik vissza. Két fő oka van: az egyik a hagyományos vezetőréteg morális gyengesége; ez vezetett a nyugati eszmék felszínes átvételéhez, a magyar „sors” követelményei iránti érzéketlenséghez. Ez a „hígmagyarság” nem azért volt rossz, mert behozta a felvilágosodás és a liberalizmus eszméit, hanem mert Németh szerint nem dolgozta fel a hazai viszonyok számára; az irodalmat pedig egy olyan nyugatias „literátorság” irányába terelte, mely háttérbe szorította az irodalom sajátosan kelet-európai közösségi, váteszi, prófétai hivatását.
A romlás másik oka Németh szerint: az asszimiláció. A torzulások közepette a magyarság a nyugati útnak azokat a viszonylagos pozitívumait sem tudta megvalósítani, amelyek egy „szerves” polgári fejlődésből fakadtak. A modern kori fejlődés fő haszonélvezői így a „jöttmagyarok” és „félmagyarok” (a német, szláv és főleg zsidó asszimilánsok) lettek, akik ösztönösen felismerték, hogy elég, ha a magyarság híg, felszínes vezető rétegéhez idomulnak. Így került „kisebbségbe” a magyarság. A magyar „sorsot” átélő „mélymagyarok”, Berzsenyitől Kemény Zsigmondon át Adyig, mind elszigetelt, magányos, hatástalan, tragikus torzók maradtak.
Németh szerint az asszimiláció legpusztítóbb ereje az 1860–1880-as évekre esett. Az értelmiség mindjobban elidegenedett a néptől. A XX. század azonban új szakaszt nyitott: a magyar tehetségek kezdtek magukra találni. Igaz, a Nyugat folyóirat nagy írónemzedékét a zsidó „impresszáriók” még az „esztétairodalom” karámjába terelték, de a magyar tehetségek „felszivárgása” erősödött, s az új írónemzedékben végre önállósodhat a magyar szellem.
A világháború közvetlen veszélye, majd kitörése 1939-ben Németh szerint új helyzetet teremtett: mivel a Nyugat cserbenhagyta a kelet-európai kis népeket, s dekadenciájában amúgy sem tudott komoly ellenállást tanúsítani Hitlerrel szemben, a magyarság számára az önmegőrzés ideje jött el, vissza kell húzódni a „belső körre”, ösztönözni a faji „magvasodást”. A faji és szociális érdekek itt „csaknem egybeesnek” – ismételte meg Németh Szabó Dezső s a népi írók régi gondolatát. Ezért a faji, illetve szociális alapon álló magyar értelmiségnek össze kell fognia. A „faji oldalon ragadtak” mondják: faji jogainkat társadalmi igazságtevéssel akarjuk biztosítani; a „szociálisok” viszont válaszolják ezt: „föladunk minden »taktikai« szövetséget azokkal a polgári rétegekkel, akiket mi tőkéseknek mondunk, ti pedig idegeneknek mondtok”. Ezt a folyamatot Németh szerint még segítik is az új háborús fejlemények. A zsidó asszimiláns értelmiséget az új viszonyok (nyilván a zsidótörvények révén) leválasztják a középosztályról, a német asszimilánsok disszimilálnak, Hitlerhez húzódnak. A német–orosz háború lélegzethez juttatja az országot, a mérhetetlen veszélyek között szélárnyékban maradva lehetőség nyílik a „kisebbségi” magyar sors oldására is.
Eddig a Kisebbségben köteteiből kiolvasható Németh László-i koncepció. A. háborúban 1943 elején bekövetkezett fordulat hatására az egész építmény összedőlt.
„Meggyőző tévedések”
Ennek az írásnak nem célja a fentebb ismertetett koncepció részletes bírálata s annak kimutatása, hogy mi volt átvett s mi eredeti benne. Az építmény, bármily nagyvonalú és sok helyütt találó volt is, szinte minden pontján kikezdhető és cáfolható. Az a megállapítás alkalmazható rá, amelyet Németh egy Hamvas Béla-tanulmányról írt: „Nem úgy nem igaz, hogy az igazság keveredik benne a tévedéssel. Magában az igazság elröpítésében, gyorsulásában, pályájában lappang ott a hiba – amíg olvasom, egy pillanatra sem hagyhatom abba a jelentős felismerésekre válaszoló helyeslést, s egy pillanatra sem szabadulhatok attól a kínos feszengéstől, melyet a meggyőző tévedések jelenlétében érzünk.” S ezek a tévedések Németh esetében – bármily megejtő lendülettel fejtette is ki őket – nem is olyan meggyőző hatásúak, noha amikor íródtak, bizonyára sokkal több erő volt bennük.
Csak néhány ellenérvre utalunk. A nyugati fejlődést semmiképpen sem idealizálhatjuk. De ez a fejlődés nem rekedt meg tartósan, ellentmondásai nem éleződtek tovább, hanem inkább „kulturálódtak”. Közben új problémák támadtak, melyeket persze Németh nem láthatott előre: az ökológiai katasztrófa, a „harmadik világ” tudatosult nyomorúsága, a tömeges migráció, a fanatikus fundamentalista ideológiák veszélye stb. Mennyiség és minőség ellentéte a technika új korszakában nem bizonyult feloldhatatlannak, még ha a fogyasztói társadalom sok jogos kritikát vált is ki. Létrejön a demokrácia olyan gyakorlata, mely – bár nagy nehézségek és visszaesések közepette – a nyers többség elvét a kisebbségek s a „másság” iránti növekvő türelemmel és megértéssel egyesíti. A faji vagy nemzeti elv a fejlett országokban fokozatosan elveszíti uralkodó, az azonosságtudatot meghatározó jelentőségét, s mindjobban a bolsevizmusból kilábaló kelet-európai országok retrográd fundamentalista ideológiájává alakul. Kelet-Európa szorul a Nyugat segítségére, és nem megfordítva. S ami a magyar fejlődést illeti, annak Németh által interpretált téziseit – az asszimiláció „kártevésétől” a „hígmagyar–mélymagyar” fogalmakig, a több mint fél évszázadon át uralkodó, a magyar haladást képviselő XIX. századi nemesi liberalizmus eredetiségének és magyar voltának kétségbevonásáig, az esztéta és a társadalmilag elkötelezett irodalom szembeállításáig, az esztéta, pontosabban az (egyébként az alkotó Németh által is vallott) öntörvényű irodalom lebecsüléséig – már régen sokszorosan megcáfolták, s azóta megcáfolta a történelem is.
Hivatás- és üldözöttségtudat
Némethben, az ideológusban a zseniális intellektus két vonással párosult: nagy hivatástudattal és a folytonos üldözöttség ösztönével. Ez utóbbi tulajdonság végigkövethető Németh személyes életében éppen úgy, mint az irodalmi közéletben megfigyelhető magatartásában. Nehéz volna kielemezni, hogy e három vonás hogyan és milyen mértékben táplálta és tagadta egymást. A nagy intellektuális tehetség a hivatástudatot is erősítette, s az üldözöttség, a „bekerítettség” tudatát mítoszteremtő gondolatokkal támasztotta alá. De harcban is állt a felfokozott éntudattól táplált hivatástudattal, s így sok esetben ellensúlyként működött: a hatalmas kritikai tehetség, melyet az emigrációban élő Szabó Zoltán 1974-es nekrológjában joggal Németh talán legnagyobb erényének tartott, az értékek méltánylásával párosult. Szellemi antiszemitizmusa sokszor ezért függesztődött fel, amikor valami egyéni zsidó értéket fedezett fel. Ezért tudta önállóan értékelni az olyan bonyolult vagy talányos szerzők műveit, mint Dilthey, Frobenius, Spengler. Ezért volt ideálja egy „görögségtől” ihletett magyar klasszicizmus.
De ami ma a Németh-egyéniségben a legtanulságosabb számunkra: hivatástudat és üldözöttségtudat együttese. Mindkét tulajdonság elősegíthette az alkotást, drámai erőt adott a gondolatnak, sőt a stílusnak is. Németh drámai tehetsége, ki tudja, mily sokat köszönhetett ezeknek a tulajdonságoknak. De melegágya volt a nagy előítéleteknek is, különösen mert együtt, egymást táplálva érvényesült. Sokszor a gondolati fogalomalkotásig követhetjük ennek nyomait – végső soron ezt tükrözte a „kisebbségben” fogalma is.
De tudjuk, az önmagát üldözöttnek érző könnyen válik üldözővé, s üldözöttség- és hivatástudat együttese termőtalaja a mitizált ellenségképek kialakulásának. Ebből a szempontból Németh tényleg Szabó Dezső követője, utódja és továbbfejlesztője volt. Így került nála a nagy „rontók” közé Kazinczy, az egész nyelvújító mozgalom, Kölcsey, Ignotus, Babits, Szekfü, így lett a baloldal a zsidók érdekvédelmi szervezete, a Magyar Nemzet c. lap, mely a háború alatt a magyar becsület egyik megmentője volt, a baloldal és a habsburgiánusok szövetsége a magyarság ellen.
Németh Lászlónak a Kisebbségben-korszakban írt ideológiai munkái nem tartalmaznak mának szóló valós üzenetet. A bennük megtestesült magatartásminta azonban hatékony és követőkre talál – ám epigonjaiból hiányzik az ő zseniális intellektusa. De nemcsak arról van szó, hogy a nagy intellektus és kultúra hiányzik; maga a gondolatkör, egy elfogultságaiban is nagyszabású utópia vált „történelmivé”. S micsoda pszeudo-Németh László-iság támad egy ilyen – egyébként, sajátos módon, ma a győzteseket eltöltő – üldözöttségtudat és hivatástudat szimbiózisából? Két utat látunk. Az egyik egy népnemzeti populizmus, amelyet az „elitista” Németh mindig elutasított magától. A másik egy „néprajzos” népnemzeti ideológia. Ennek korábbi elemeit Németh „konzervatív oldala” kétségtelenül beépítette saját magyarságtudományába. De Németh László elfogultságaiban is merész gondolataitól megfosztva ez olyan ideológiává válik, melynek avíttságát és ájtatosságát csak erőtlensége múlja felül.
- Kultúra [6]