1. Ezt a könyvet* 1935-ben bocsátotta közre szerzője, s egyéb nyelvek közt 1938-ban magyarul is megjelent. Írója azoknak a két háború között, sőt, valójában már a századelőtől népszerű s méltán népszerű auktoroknak legjobbjai közé tartozott, akiknek nagy művelődéstörténeti tudását erős történetfilozófiai és etikoszociológiai érdeklődés és jártasság hatotta át és segítette tematikusan is, problémák tekintetében is egybefogni. Fölösleges volna tagadni, hiszen igazában nem hiba, hanem érdem, hogy széles olvasókörét nem csupán bölcseleti eredetiségének és erejének, nem is elsősorban föltáró kutatásának és beható tudósságának, hanem legalább annyira kitűnő, esszéisztikus írásművészetének, rendkívüli kérdésérzékenységének és erős korvonatkoztatásának köszönhette. Maga Jakob Burckhardtot emlegeti itt is, másutt is, különös respektussal, utódszerényseggel és – büszkeséggel. S joggal, bár a nagy svájci–német történeti búvárkodása és tényszigorúsága mélyebb és keményebb volt, eszmetársítása meg visszatartottabb s mérlegelőbb, mint legtöbb utódáé.
Mert századunkban egész sor sokat forgatott szerző kapcsolódott így vagy úgy hozzá, O. Spenglertől A. J. Toyenee-ig, Ortegától R. Rothackerig, A. Webertől A. N. Whiteheadig és sok-sok másig. Ennek a változást és válságot problematizáló stílművész eszmélkedő típusnak nálunk is megvoltak – a hazai szellemiséghez modulált – képviselői; azaz inkább irodalomra tekintők, mint az egyetemes históriára, inkább impulzív történeti élményrögzítők és -elemzők, mint filozófiai célzatú és határozottságú magyarázók, Halász Gábortól Hamvas Béláig, Kerényi Károlytól Szerb Antalig vagy akár a közvetlen nevelő hajlamú Karácsony Sándortól Németh Lászlóig.
2. Huizinga e könyve alcíméül ezt írja: „Korunk kulturális bajainak diagnózisa”. Nagyon pontos ez, de távolról sem önmagára korlátozott. Először is, aki diagnózist mond, az óhatatlanul terápiára is gondol. Hisz a baj látleletét azért készíti el, hogy általa gyógymódját találhassa meg. Igaz, hogy Huizinga első és alapszava a kultúra, de aki az ő történeti és történetírói tájékozottságával rendelkezik, annál okvetlenül társul hozzá a társadalmi, a politikai, az államszerkezeti – s távolról sem utolsósorban –, a termelésrendi s -eszközi meg a tudományhistóriai változások köre. Burckhardtot említettük, de a közvetlen kulturhistorikusi ihlető (ám nem egyben felfogást is meghatározó) Huizinga esetében is inkább O. Spengler. Az európai típusú kultúra- s így az európai típusú társadalomalakulási krízist ő fogalmazta meg a széles tömegek számára érthető popularitással, szinte szimplifikálóan zsurnalisztikus hatásossággal. Az „európai kultúrkörnek” általa már-már kéjesen prófétált bukásával küszködik Huizinga legelszántabban. S meg nem nevezetten azzal is, akit bölcseleti tekintetben, vélhetőleg, leginkább lefegyverzőnek érez a válsággal szemben: a korai Heideggerrel.
Válság sokszor hatotta át, szerinte, az európai kultúrát. Általában a nagy világszemléleti és társadalomszerkezeti fordulók idején. Ám az, amelyről beszél, amelyet az ő nemzedéke él át, úgy véli, alapvetően különbözik minden előzőtől. Mégpedig azáltal, hogy reménytelen kilátástalansággal kísért. Három tulajdonsága következtében. A korábbi válságok időlegesek voltak, s a mögöttük fölsejlő új eszmények, magasabb értékek leküzdésükre ösztönözlek, s egy az addiginál jobb, teljesebb világot ígértek, ha nem is mindig e világon, hanem a mélyen hitt túlnanin. S azok a szemléleti értékek, azok a tudományos elvek, azok a társadalomalakítási törekvések, amelyek e válságok leküzdését célozták, nem pusztán s nem elsősorban a civilizációs, azaz az ő értelmében nem pusztán technikai, műszaki, szervezeti „haladást” tűztek ki feladatul, hanem kulturálisát. Az előbbit alárendelték az utóbbinak, az utóbbit az előbbi előfeltételének tekintették. Most viszont a civilizációs haladás öncélúvá lett. S ami ezt igazán veszedelmessé teszi, az a harmadik sajátsága e válságnak: az életet, a létezést önmaga megvalósítása céljának tekintik, s nem egyre magasabb kulturális értékek és etikusabb viszonyok megteremtése lehetőségének. Holott az ember születetten, természetében – hivatkozik Cusanusra – egyszerre eleve jó és eleve rossz. Ezt kellene egyre világosabban e kornak is látnia, s köztük egyre bölcsebben választani megtanulnia. Mert így, mert enélkül az ösztön jut a tudattal és megismeréssel, az értelemmel és az ítélettel szemben uralomra. E tekintetben a rasszista nacionalizmust, a marxista bolsevizmust s a libidós-szublimációs pszichologizmust egyaránt (ha nem is egyenlő fokon) e tény jelzőjének és következményének tartja. Mindenik az élet az életért, a létezés a létezésért jegyében igyekszik legitimálni magát.
3. Mit állít az ösztönélettől vezetett s válságba vitt, a csupán az ösztön kiszolgálására korlátozódó, félelmessé lett, pusztán civilizációs léttel, „fejlődéssel” szembe? Legtöbbször a bibliai zsidóságra épült kereszténység erkölcsiségét említi. Gyakran mint a „természetfölötti” értékekre apelláló erkölcsiséget hozza ezt szóba. De sohasem egyik vagy másik keresztény egyház teológiájára alapozó erkölcsi beállítottságról, etikai értékrendről beszél. Hanem arról a történeti eredezésű etikai érzékenységről és értékrendről, amelyet a Krisztus óta folyton alakuló keresztény gondolkodás jegyében az európai história kiformált. Ebbe az alakulásba, éppen ennek a történeti eredezésnek a jegyében, természetszerűleg, a nem egyházias, sőt, a nem keresztény gondolkodók eredményei is beletartoznak. Kantot szívesen említi, s őt érezni szövegein is folyvást; az újak, a kortársak közül pedig tán leginkább Husserlt. Gyakori, sőt, kedvenc terminuspárja a husserli értelmű „noetikus”– „antinoetikus”. Nem egyszerűen a külső, a természeti törvényt ismerő Bewusstsein ez, hanem Vernunftbewusstsein, nem pusztán tudat, hanem az erkölcsi, a belső értelmet-értéket is fölismerő értelemtudat: ez a noetikus husserli s huizingai jelentése is.
Ennek az értékrendnek legfontosabb, a gyógymódot leginkább elősegítő elemeiként szövegeiből az ítéleterőt és a választáskészséget, a belátást és a kölcsönösséget, a méltányosságot meg az egyezségóhajt s -kötelezettséget emelhetjük ki. Olyan tulajdonságok, olyan követelmények, amelyek egyes elemei korábban is megvoltak szerinte is; de, úgy véli, a keresztény társadalmak történetében, kivált a felvilágosodás és a liberalizmus kialakulása során lettek általánossá, egyetemessé. Kultúráról beszél – a kultúra sarjasztó magva és továbbéltető terméke azonban nála, látnivaló, az etika, az erkölcsi tudat, a Vernunftbewusstsein. Ha szentenciózusra akarnánk formálni felfogását, ha volna erre illetékességünk, azt mondhatnánk, az eszes embert nála az okos múlja fölül, ezt meg az értelmes, s legfölül az a bölcs áll, aki az említett tulajdonságok jegyében él és cselekszik. Ezek nélkül az ösztön, a „természet” jegyében az egyén, a létezés Huizinga számára központi alakja azokat a kulturális formációkat, amelyeket a történelem az ő, az egyén „boldogulására” megalkotott (nemzet, társadalom, állam stb.) tönkreteszi, s véle önmagát is, társait is animális sorba dönti.
Meglepheti olvasóját, hogy nem beszél a szociál- és nacionál-darwinizmus szerepéről. Ez azonban valójában csak a szó, csak a fogalom kimaradása. Mert amikor, leghosszabb fejezetében, a rasszista ember- és történetszemlélet végzetes veszélyéről szól, azt a pozitivista természettudományosságot, kivált biologizmust marasztalja el keményen, amely úgy hitte magáról, hogy mindenttudó és mindenható, s így bölcselet és költészet, etika és művészet helyébe egyaránt ő hivatott lépni, a maga kiválasztódás- és létharctanával. S Nietzschét is, politikai kisajátítóival szemben, azzal igyekszik védeni, hogy nem e tanok igazolója, hanem éppen ellenfele volt, midőn a szellemben, a művészetben, az etikus elszántságban mutatta föl az ember önalkotása nagy látomását.
4. Huizinga könyve a nácizmus, a rasszizmus szorongató előretörésében, a háború borzalmának előérzetében született. Bármennyire úgy véli is, a kultúra e válsága mögött nem dereng föl, mint a korábbiak mögött, az újulás hajnalpírja, igazában egész könyve sürgetés a kultúra korábbi értékeinek korszerű megújítására. A tragédia azonban valóban bekövetkezett, s őt magát is csak a nemzetközi felháborodás mentette ki a táborok poklából, amelyek végét már azonban nem érhette meg.
De valóban vége van-e a poklok hasonló vagy más formában való újraéledésének? Nehéz nemmel válaszolni. Könyve, intelme, sürgetése, sajnos, nem vesztette el időszerűségét. Példákat ki-ki bőven tud sorolni. Diagnózisának egyes elemeivel éppúgy lehet vitázni, mint terápiajavaslataiéval is. A kultúra aligha áll úgy szemben a civilizációval, mint ő véli. S a szorosabban vett kultúra s a gazdaság- és társadalomszerkezet elsőbbsége bizonyosan koronként dialektikusan változó. S ha szabadság és kultúra nélkül nem lehet is az emberi élet autentikus, az élet megtartása mégiscsak előfeltététel. S hogy az európai kultúra értékei valahogy mind összefüggnek a kereszténységgel, az valószínű; de az is, hogy a kereszténységet viszont más eredetű szellemi tényezők is formálták olyanná, hogy ily központi jelentőségű lehetett. S ha a freudisták egyes csoportjait érhetik is ilyen vádak, egészében alighanem eltúlzottak éppúgy, mint a létfilozófia ellen irányultak is. S ha a természetfölöttiről úgy szólni, hogy az a pozitivista biologizmus természetfelfogásával áll szemben, elfogadható is, nehéz érvelni vele egy antropologikus lét- és történetfelfogás keretében.
Mindez azonban csak részlet. S nincs oly jelentős felfogás, amelynek akár alapelemei közül is ne lehetne, ne kellene s ne vitattak volna is jó néhányat. Éppen arra a szabadságra, arra a liberalitásra, arra a toleranciára kell nevelni a kultúrának, s azt kell biztosítania a törvénynek, hogy az ítéleterő és a választáskészség, a belátás és a kölcsönösség, a méltányosság meg az egyezségóhaj és -kötelezettség szabadon érvényesülhessen és érvényesüljön is. Ha a kultúra ezt segíti elő, ha ezt elősegíti, akkor elesik Huizinga élet és kultúra, civilizáció és kultúra elsőbbség-szembeállítása, s megmarad a kultúra és az élet, a kultúra és civilizáció egymástól való elválaszthatatlansága.
* Huizinga: A holnap árnyékában. Tevan Kiadó, Békéscsaba, 1991. Ford.: D. Garzuly Mária
- Esszé [6]