Kivételt teszek: ezúttal nem egy kevéssé ismert, ám szélesebb körű megismertetésre méltó folyóirathoz fűzök széljegyzetet. A Holmi, amely három év óta nehezen elvitathatóan a legszínvonalasabb (s egyben a legjobban „menedzselt”) magyar szépirodalmi folyóirat, általában efféle ajánló bemutatásra már nem szorul rá. Júniusi számáról, ezen belül is annak egyik tanulmányáról mégis külön kell szólni, elsősorban nem is a szerző (Radnóti Sándor) személye, hanem hőse és az írásban a szokványos publicisztikus megközelítéseket messze meghaladóan tüzetesebben elemzett legújabb kötete miatt. E hős Csoóri Sándor. S a könyv a szerző Nappali hold címen összegyűjtött, a Püski Kiadó által megjelentetett közelmúltbeli, esszéfüzérnek álcázott politikai publicisztikája. Jelképesnek is fölfoghatnánk, hogy az elemzés írásakor erről még mit sem sejtő Radnóti tanulmánya egy időben jelent meg a Csoóri neve fémjelezte Hitel megszűnésének június 2-i bejelentésével, vagy azzal, hogy Csoóri a Csurka–Kósa Csaba-féle szélsőségesen jobboldali Magyar Fórumban vélte szükségesnek (május 28-án) közzétenni elegyes történetbölcseleti eszmefuttatásait a „népiségről” meg a „nemzetiről”. A szövegkörnyezet minősít. Amint a Csoóri szövegét „lejegyző és gondozó” Balaskó Jenő neve is. És tűnődésre késztetheti az olvasót: vajon az egyik legigényesebben és törekvése szerint a legtisztább magyarsággal fogalmazó magyar esszéírónak miért volt nagy hirtelen szüksége rá, hogy mondatainak „gondozását és lejegyzését” a képzavaros, hebehurgya dühkitöréseiről hírhedt „agyasbubura” bízza.
Az avatatlanabbak kedvéért: Radnóti azok közé tartozott hosszú éveken át, akik Csoóriban mint emberben, esszéistában, közéleti szereplőben egyaránt a magyar glóbusz egyik legtiszteletreméltóbb egyéniségét látták. Akárcsak azok, akik – mint én is – a leghitelesebb személyiségnek arra, hogy „hídverő” legyen a magyar szellemi és politikai életet megosztó évtizedes „szekértáborok” között, okos, higgadt szóval oldja a feszültséget, és egyengesse a szót értés útját az „urbánusok” meg a „népiesek” áldatlanul régóta tartó vitájában. „Hídverőként” köszöntöttem őt ötvenedik születésnapja alkalmából a Magyar Nemzetben – a cikk megjelentetése akkor kevés híján Ruffy Péter meg Berkes Erzsébet rovatszerkesztők pozíciójába került. Vagyis ha elfogultságok éltek akár a Holmi elemzésének szerzőjében, akár bennem, ezek két évtizeden át Csoóri mellettiek voltak. Emiatt okoz Radnótinak is, nekem is nagyobb megrendülést, lelki megrázkódtatást a pálya, amit Csoóri a nyolcvanas évek óta befutott. A Nappali hold című esszéfüzér Hitel-beli folytatólagos közlését követőleg azon kevesek közé tartoztunk, akikben még élt a remény: ha Csoórit az ellenséges sajtóvisszhangok nem befolyásolják is, számos régi barátjának és írótársának vele való nyílt színi szembefordulása (Mészöly Miklóstól Esterházy Péterig) elgondolkodtatja, önvizsgálatra készteti. Erre voltak jelek – Csoóri nyilvánosan bejelentette, „visszavonul” a politikából az irodalomba, a közélet zsivajából esztergomi magányába, és próbálta tisztázni, hol és miben értették/értettük őt félre.
Ezek után arculcsapással ért föl, ami ehelyett következett. A „világmagyarság” egészét tömöríteni kívánó gyűldei világelnökség vállalása. Stockholmtól Ohióig szervilisen kormányhív ellenzékellenes valótlanságok terjesztése. (L. pl. a Lábadozó ország című, finomított szövegű amerikai megnyilatkozásait az Alföld 1991. novemberi számában.) És mindenek betetőzéséül: önkritikátlan, jegyzetek nélküli publikálása az elmúlt három év politikai esszéinek. Ami után már csupán „hab a tortán” a besorolódás a Magyar Fórum firkászai közé – a tévében fekete alsógatyájával hetvenkedő Balaskó Jenő (Kinn, padon – Havas Henrikkel, május 15.) szerzőtársaként.
Miféle pszichés stációkon mehetett keresztül az elmúlt három év alatt három évtized magyar szellemi életének egyik legtisztább, az általános rokonszenvtől leginkább övezett alakja, aki egy évtizede az ÉS hasábjain még épp a sok-sok kimondott és leírt igazság mögül hiányzó emberi hitel hiányáról írt megrendítően szép és saját magatartása példájának nehezékével igazolt szavakat? A kritikus azonban nem lélekelemző: Radnóti a művel, a Nappali hold címen kötetbe gyűjtött esszékkel szembesül. És próbál szembesíteni. Bár kétséges, milyen eredménnyel, hiszen Csoóri, a régebbi kétkedő újabban a pápai csalhatatlanság kinyilatkoztatásos magabiztosságát vindikálja magának. Radnóti e tanulmánya szertefoszlatja mindazok illúzióit, akik még mindig bizakodtak abban, hogy Csoóri visszatalál majd a Nomád napló, a készülődés a számadásra egynémely klasszikus magyar esszéremekléseinek színvonalához. Nem, e mostani kötet effélével nem kecsegtet.
Mert Radnóti elemzésében a Nappali hold egy intellektuális és morális fölmorzsolódás megrendítő dokumentuma. Olyan szellemi emberéé, akinek kemény kontúrjait, szilárd belső tartását – amely megkapóan lágy emberi kapcsolatteremtési képességekkel párosult –, úgy látszik, azok a falak biztosították, amelyek közé a korábbi hatalom megpróbálta beszorítani. Hiteles mondandói a legreménytelenebb helyzetekben is a falakon túli világról voltak. S a szenvedélyes meggyőződésről, hogy egyáltalán létezik világ a falakon túl is. Ezt, kivált az ő esszéírói nívóján és magyarságával, jó volt olvasni, még a nála szkeptikusabbaknak is. Ahogy jó volt odafigyelni a békítő-közvetítő-hídverő szóra, valahányszor a közös cellalakók között ingerlékeny viszályok kerekedtek.
Aztán jött ’89–90. Sőt, már kevéssel korábban, a falak repedezésének első biztató jelei. És ezzel párhuzamosan, a régebbi Csoóri-féle hiteles „csakazértis” elsúlytalanodása. Kiderült, hogy Csoórinak, ha a hatalom nem igyekszik torkára forrasztani a szót, nem törekszik cenzúratapasszal beragasztani a száját, nincs mit mondania. A Magyar Apokalipszis megrendülései, a „nemzetféltés” leari monológjai imamalomként ismételgetett, öntetszelgő és közhelyes „sorsnyafogássá” puhultak. Kiderült – mint ezzel Radnóti részletesebben foglalkozik –, hogy az illyési mez, amit az új „vátesz”-kereső ministránsok Csoórira ráhúztak, rajta csak esetlenül lötyög.
A nyolcvanas évek elején, Illyés halála után, igen magas helyről is Csoórit vélték a legalkalmasabbnak a korábban az előbbi által betöltött szerepre. Illyés falak nélkül is, falakkal is az volt, aki. Közel egy évtized múltán kiderült: Csoórit csupán a falak alkalmasították időlegesen erre a szerepre.
„Lassan finomult a kín.” Csoórit ez nem fölszabadította. Legalábbis írói, emberi hitelesség dolgában nem. A legtöbbször még ma is Illyésre hivatkozik.
De már Balaskó Jenő „lejegyzésében és gondozásában”.
Ennek az önpusztító kálváriának a stációi a Radnóti Sándor* elemezte Nappali hold darabjai.
* A populizmus tágabb összefüggéseiről beszél Radnóti Sándor abban az interjúban, amelyet Széchényi Ágnes készített vele a Kritika legutóbbi, 6. számában.
- Kultúra [6]