Csak hálásak lehetünk dr. Joó Bálintnak, hogy a Tűzoltóság Országos Parancsnoksága (TOP) megbízásából vitába szállt Kiss Imre nyugalmazott tűzoltótiszt cikkével. Kiss Imre ugyanis azt állítja, hogy ellentétesen az önkormányzati hatásköri törvénnyel [„A tűzoltás és műszaki mentés az önkormányzat… kötelező közszolgáltatási feladata”; 1991. évi XX. tv. 10. § (4).] a Belügyminisztérium fenntartotta a tűzoltóság centralizált, hierarchikus szervezetét: az önkormányzatok törvényben biztosított joga a hivatásos önkormányzati tűzoltóság általános irányítására üres szó csupán, a tényleges irányítást továbbra is a belügyminiszternek alárendelt országos parancsnokság és a megyei parancsnokságok végzik, s minthogy övék a jog, az elmúlt évben például „a tűzoltást végzők húsz, a megyei adminisztrátorok egyes megyékben hatvan százalék fizetésemelést kaptak”. Dr. Joó Bálint ezzel szemben azt állítja, hogy mindez jól van így. Ha ténylegesen létrehozzák a hivatásos önkormányzati tűzoltóságot, ez az anyagi eszközök szétaprózásához vezetett volna. Ha a tűzvédelemre szánt pénzeket ténylegesen „leosztják” az önkormányzatoknak, azt azok esetleg „más feladatok finanszírozására használták volna fel”. Nem pedig a központi és középirányító szervek munkatársai fizetésének emelésére.
Önkormányzati – nem önkormányzati
Aligha volna értelme, hogy laikusként állást foglaljunk a szakmai vitában, vajon a katonásan, központosítottan szervezett, vagy pedig a nagyobb helyi ismerettel rendelkező önkormányzati tűzoltóság a hatékonyabb-e. Legfeljebb annyit érdemes megjegyezni: nem helytálló az az érvelés, hogy a törvény szerint minden egyes településnek magának kellene létrehoznia a saját hivatásos tűzoltóságát. A törvény világosan kimondja: az önkormányzati tűzoltó-parancsnokságok a székhelyüket meghaladó illetékességi körzetben kötelesek ellátni a tűzvédelmi feladatokat. Magyarán: az önkormányzati irányítás alatt álló városi tűzoltóságok „ellátási körzete” az ország egész területét lefedi.
Az önkormányzati–nem önkormányzati kérdés persze – mindenki tudja jól – nem szakmai, hanem „filozófiai”, politikai kérdés. Boross Péter miniszter úr pontosan fogalmazott a tűzoltó-parancsnoki állomány 1991. november 11-i zártkörű értekezletén (a szöveget Kiss Imre cikke mellett már idéztük): a tűzoltóság „általában feltehetően önkormányzati lesz, de ahhoz már egy olyan önkormányzati létezés kell, amelyik nem azonos a mostanival”. Vagyis ha a városokban már nem liberális többségű önkormányzatok lesznek, akkor elolthatják a saját tüzeiket. Addig a liberális gondatlanság nyomán keletkezett tüzeket a gondoskodó belügyminiszter szünteti meg. Aki amúgy is legfőbb hadura a belső rend és biztonság fenntartására ügyelő valamennyi fegyveres testületnek és szervezetnek: a rendőrségnek, a határőrségnek, a köztársasági őrezrednek, a polgári védelemnek s lám, a tűzoltóságnak is.
A nyugalmazott tűzoltó meg az aktív alelnök
Kommentárunkat itt be is fejezhetnénk, ha nem jelent volna meg időközben, a Magyar Fórum július 9-i számában Csurka Istvánnak egy cikke a tűzoltóságról, amelynek szemlélete és iránya nagyjából egybevág a Kiss Imréével. Az MDF alelnökének egész oldalas publicisztikája persze nagyobb csattanás, mint egy nyugalmazott tűzoltótiszt írása az amúgy is ellenzéki Beszélőben. Érthető hát, hogy míg Kiss Imre munkájára a TOP sajtóosztályának munkatársa felelt, a Csurka-cikk ügyében Boross miniszter részletes jelentést kért az országos parancsnokságtól.
Csurka a militarizált és bürokratikus tűzoltóság képviselőjeként Jókai Oszkár vezérőrnagy országos parancsnok nevét említi, mintegy annak a „pártállami” tűzoltóságnak a képviselőjeként, amelyet az elmúlt rendszer „a nép ellen bevethető” szervezetként tartott számon. Vajon nem tudja Csurka István, hogy Jókai Oszkárt már az új kormány nevezte ki országos főparancsnokká, Boross Péter léptette elő vezérőrnaggyá? Ne tudná, hogy az új parancsnok 1991 januárjában, tekintettel arra, hogy a munkanélküliség növekedése és a gazdasági helyzet rosszabbodása következtében demonstrációk várhatók, tömegoszlatásra való felkészülésre, a rendőrséggel való szorosabb együttműködésre utasította a tűzoltókat. Lett is az esetlen stréberkedéséből akkora sajtóbotrány, hogy az utasítást vissza kellett vonni, Morvay államtitkárnak pedig a parlamentben kellett szabadkoznia miatta.
A parancsnok személye elleni támadásnál meglepőbb a támadás a tűzoltóság militáris és centralizált szervezete ellen. A tűzoltóság ügyében nem volt rá alkalom, de a rendőrségi törvény tervezete kapcsán a liberális ellenzék kérdőjelezte meg, szükséges-e, hogy a rendőrség teljes egészében katonai jellegű szervezet legyen, s nemcsak a nyomozók, de még a minisztériumi tisztviselők is katonai rangokat viseljenek. Még meglepőbb, hogy Csurka az önkormányzatok jogait veszi védelmébe a központi, minisztériumi irányítással szemben – joggal bírálva a törvény kétértelmű megfogalmazását. Sőt: a Hivatásos Tűzoltók Független Szakszervezete mellé áll – a kormányirányítású apparátus ellenében. Vajon ne tudná Csurka István, hogy ez a központosított szervezet Boross úr s végső soron az etatista szellemiségű kormány igényeinek megfelelően maradt fenn, erősödött meg?
A Magyar Fórum szorgos olvasói jól emlékezhetnek rá, Csurka már akkor támadni kezdte Surányi Györgyöt, amikor a Nemzeti Bank elnöke – nyilván nem önkényes elhatározása alapján – elkísérte a miniszterelnököt tokiói útjára. A Demokratikus Charta – későbbi – aláírása ehhez képest szinte csak ürügy volt a bankelnök menesztéséhez.
Februárban a posta kommunista apparátusát támadta Csurka, amelyet „a közlekedés és hírközlés minisztere nem képes ráncba szedni”. Áprilisban aztán mennie kellett a posta vezérigazgatójának, Kertész Pálnak, hogy helyét régi kollégája, a minisztériumból visszatérő Doros Béla vegye át. Júniusban az Athenaeum vezérigazgatóját támadta a közíró, s az ország egyik legnagyobb nyomdája egykettőre államigazgatási felügyelet alá került.
De nyúlt Csurka magasabbra is: támadta Kupa Mihályt, és bizonyosan elmondható, hogy a kinevezésekor miniszterelnöki fellépésű gazdasági csúcsminiszter ma már semmiképpen sem hegemón irányítója az ország gazdasági életének. Támadta a „fecsegő” Katona Tamást, és a külügyi államtitkár más beosztásba került: fontosba-e vagy csak szín szerint fontosba, azt kívülről nehéz eldönteni.
Mostan immár Mársnak…?
Kit támad most Csurka? Csupán Jókai Oszkárt? Nem túl kis falat ő az MDF alelnökének? Mindenesetre feltűnő, hogy a cikkben nincs utalás arra, hogy a miniszter Siklós Csabához hasonlóan nem bírja ráncba szedni a kommunista apparátust. A keménykezű belügyminiszterről ilyet feltételezni nem is volna hiteles. Akkor tehát csak két megoldás marad. 1. Informátorai félretájékoztatták Csurka Istvánt, és ő nem vette észre, hogy Jókai Oszkár mögött Boross Péter áll. 2. Az MDF alelnöke közvetve, kimondatlanul az MDF-kormány erős emberét támadja.
Lehetséges volna ez? Innen már az újságíró kénytelen szóbeszédekre és találgatásokra hagyatkozni. Ki lesz az MDF következő elnöke, a legnagyobb kormányzó párt miniszterelnök-jelöltje? Az utóbbi hetekben mind több a szóbeszéd arról, hogy a személyi váltásra esetleg még a választási kampány kezdete előtt sor kerül. Lehetséges jelöltként Boross Péter, Für Lajos, Szabó Iván, Szabó Tamás nevét szokták emlegetni.
Bizonyos: Boross Péter államéleti ideálja, a tekintélyuralmi rendőrállam nem teljesen azonos azzal az ugyancsak tekintélyuralmi, de mozgalmias „népállammal”, amelyről Csurka álmodik.
Lehet, hogy Csurka írása jelzés: az MDF vezető köreiben, az egyetlen reálisan létező MDF-irányzat, a népnemzeti hangadói között eldőlőben van a kérdés, hogy nem az erős belügyminiszter, hanem a kemény maghoz tartozó régi harcos, Für Lajos lesz az MDF-kormány következő miniszterelnöke.
Ha megalapozott ez a találgatás, érthető, hogy Boross úr nyomban magához kérette a Csurka-cikkhez kapcsolódó háttéranyagokat.
Hivatkozott cikkek
- Vita [7]