Szombaton Sanyit elütötte a piros 96-os busz. Negyedóra múlva már nem élt, letakart teste ott feküdt a busz mellett. A menhelyre igyekezett, oda, ahol már több mint fél évet töltött, hajléktalanságának utolsó fél évét. Elindult a másik oldalra – de már nem ért át.
Pedig át kellett volna jutnia az elveszített „másik oldalra”, oda, ahol a szerencsésebbek, az ügyesebbek, a beilleszkedni tudók élnek, oda, ahol nincs megaláztatás, ahol nem hiányoznak az életben maradás alapvető feltételei.
Élete nagy részét a „másik oldalon” töltötte. Követve a családi tradíciót, az érettségi után 14 évig dolgozott Debrecenben órásmesterként. Talán akkor siklott félre az élete, amikor Budapestre jött. Itt órásmesterből laboráns, kocsikísérő, beteghordó és Bosnyák téri rakodómunkás lett. Az albérletek, munkásszállók után az utca és a menhelyek következtek, és a „másik oldal” egyre elérhetetlenebbnek tűnt. A halála előtti hetekben azonban felcsillant némi remény, sokévi önpusztítás után tervei voltak, németnyelv-tanfolyamra szeretett volna iratkozni, s egy eladói munka is várta.
Nem maradt más utána, mint néhány, a baleset során a zsebéből az úttestre gurult néhány apró tárgy – egy zsebkendő, egy doboz gyufa, néhány forint –, néhány általam őrzött irat, munkakönyv, határozat a munkanélküli-segélyről, és bennünk a lelkiismeret-furdalás, hogy miért nem tudtunk jobban vigyázni rá. Ki vigyáz azokra a megalázottakra és megszomorítottakra, akik a pályán kívül rekedtek, az elesettekre, az önsorsrontókra, a gyengékre, akikre a társadalom nem tart igényt, és akiknek nem tudni, mikor lesz érdemes itt élniük? Vagy ahogy Dosztojevszkij mondta: „És hiába pusztult itt el megannyi erő, elpusztult természetellenesen, törvénytelenül és végérvényesen. De ki a hibás? Igen, épp ez a kérdés: ki a hibás?”
Balogh Sándor, nyugodj békében!
Twist Oliver Alapítvány
- Belföld [6]