– vrks –

Nyomtatóbarát változat

Azt már 1990-ben is sejteni lehetett, hogy az Országos Közművelődési Központtal valami történni fog. A bonyolult felépítésű, heterogén intézmény átszerkesztése nem látszott célszerűtlennek, de nem a célszerűsége miatt látszott valószínűnek. Hanem a politikai konstelláció miatt. Az OKK-t és annak kutatóintézeti alegységét, a Művelődéskutató Intézetet megtartó egyensúly a rendszerváltás előtti hatalmi viszonyok között jött létre. Vitányi Iván, aki a szokásos kompromisszumokkal, taktikai játékokkal, informális politizálással raktározott itt politikailag – akkor is, most is – „problematikus” alakokat, ma már nem az uralkodó párt, hanem egy ellenzéki párt progresszív kisebbségének a protagonistája. Kovács Sándor viszont, aki annak idején a kerületi pártbizottságnál Vitányi Iván leváltását szorgalmazta (lásd erről bővebben Fényi Tibor Új ember kovácsa című cikkét, Beszélő, 1990. szeptember 15., valamint Beke Pál és Deme Tamás Fényi állításait vitató írásait, Vitányi Iván azokat alátámasztó emlékezését [uo. szeptember 29.]), a Politikai Főiskola párttitkárságán keresztül 1990 őszére feljutott a minisztériumba, azóta az MKM kulcsembere, kabinetfőnöke (és amellett közművelődési főosztályvezetője) lett. A kulturális tárca döntéseire pedig az a tanácsadói szerepben háttérbe húzódó csoport gyakorol döntő befolyást, amely éppen a Corvin téren állt össze a 80-as évek elején, s amely a 80-as évek végén Berecz János füle mögül hajolt át Csoóri Sándor és Andrásfalvy Bertalan füléhez. Zelnik József, a Közművelődési Információs Vállalat igazgatója, Koncz Gábor, a Kulturinnov igazgatója és természetesen Kovács Sándor tartozik ehhez a csoporthoz. Nekik most már van erejük ahhoz, amihez tíz esztendeje még nem volt, hogy a Corvin térről kirobbantsák „a rendszer ellenségeit”.

Vitányi Iván hosszú háttércsatározásokon keresztül felfüggesztést, fegyelmi tárgyalásokat, mindenféle piszkatúrát túlélve biztosította a szabad elvonulást az Akadémia felé tizenkét eretnek és a maga számára. Ők ott most szárítkozhatnak két vihar között, amíg a nyakukba nem zúdul a nagy Akadémia-ellenes kampány. Sokáig már az sem várathat magára, a Magyar Fórum már elkezdte az előcsatározásokat (lásd Magyar „Tudományos” Akadémia, Magyar Fórum, 1992. június 11.).

Egyeztetésecske

Ki informális úton igyekszik menteni a menthetőt, ki pedig formális úton. A formális utat a Közművelődési és Közgyűjteményi Dolgozók Szakszervezete (KKDSZ) járja.

1991 elején készültek az első koncepcióváltozatok az OKK átszervezésére. Az intézmény néhány, erre alkalmasnak tartott tagját bevonták a koncepciógyártásba, a többiek csak folyosói rémhíreken keresztül értesültek arról, hogy valami készül, hogy a kutatói részleg felének, tíz–tizennégy embernek az elbocsátását tervezik. 1991 tavaszán a KKDSZ helyi vezetői kísérletet tettek arra, hogy a döntés-előkészítés folyamatába bekapcsolódjanak, de erre nem kaptak módot.

Az egyeztetési folyamat Kovács Sándor közművelődési főosztályvezető szerint a következőképpen zajlott le:

– …Abban, hogy az intézet nem működik jól, teljes volt az egyetértés. Több közösségtől, több szakembertől is kaptunk véleményt. Ezek után leült itt a minisztériumi munkaközösség, és ezt a dolgot megpróbálta a saját elképzeléseivel összhangba hozni. Ezek után mi ezt a tanácsadó testület elé terjesztettük, ami a főosztály mellett működik. Ezen a vitán részt vett a KKDSZ képviselője. Ezt követően hívtuk össze a közművelődésben leginkább érdekelt egyesületeket, az amatőr művészeti szövetségektől a táncházi kamaráig. Ekkor megint végrehajtottuk a szövegen a módosítást, és ezt a szöveget küldtük el azoknak, akiknek a jogszabályok által előírva kötelességük ezt elküldeni egyeztetésre. Ily módon küldtük el a Vadász úrnak is.

A Vadász úr, Vadász János, a KKDSZ országos titkára másképp látta ezt a folyamatot:

– Azzal mi nagyon is egyetértettünk, hogy az OKK-t át kell alakítani, de úgy, hogy az átalakítás legelső változatától a legutolsó pillanatáig vonják be ebbe a dolgozók képviselőit, és találjanak konszenzusos megoldást. Ehhez képest nagyon hamar kiderült, hogy itt nem funkcionális szempontok, hanem személyi prekoncepciók működnek, a minisztériumban már eleve eldöntötték, hogy kit rúgnak ki, milyen szervezetet hoznak létre, és kit neveznek ki – pályázati úton persze – igazgatónak. A koncepciót – oszd meg és uralkodj! alapon – négyszemközti egyeztetésecskékkel beszélgette meg Kovács Sándor bizonyos emberekkel. Ezek között az intézmény vezető gárdája nem volt ott, a KKDSZ nagyobbik helyi egységének a megbízottai nem voltak ott, a kisebbik egység titkára pedig nem a munkavállalókkal történt megbeszélés és megegyezés alapján képviselte, amit képviselt. Az emberek elkezdték félteni az állásukat, elkezdtek féltékenykedni, hogy a Vitányi átmentheti a hatalmát és az általa kiválasztottakat egy akadémiai intézet hűvösébe, a többi kutató meg majd az utcára kerül…

Per-patt

Vadász úr októberben megkapta az intézmény átalakításáról szóló rendelet tervezetét, és azonmód protestált: „…a KKDSZ nem ért egyet az összevonásra és átszervezésre vonatkozó tervezettel, és kezdeményezi az azonnali érdemi egyeztető tárgyalást. Egyúttal bejelentjük, hogy ezen tárgyalás eredményes lezárultáig vétót emelünk minden, a fenti koncepció alapján tett vagy teendő minisztériumi intézkedéssel szemben… A jelen tervezet sem ad választ arra, hogy milyen létszámkerettel és foglalkoztatási koncepcióval kívánja a minisztérium elláttatni az intézetnek szánt feladatokat.”

A minisztériumot azonban ez nem zavarta, s november 29-én Kovács Sándor az OKK dolgozóinak bejelentette, hogy január 1-jén megtörténik az átalakulás. A bejelentést felzúdulás követte, a felszólalók egymás után utasították el a minisztériumi koncepciót és a minisztérium eljárását, a szemtelenebbek még meg is hazudtolták a főosztályvezetőt, aki, mielőtt a válaszára sor kerülhetett volna, sürgős teendőire hivatkozva hirtelen felindulásból eltávozott.

Az értekezlet után a KKDSZ hivatalos formában bejelenti a miniszternek a vétót: „Az OKK dolgozóinak felhatalmazása alapján közlöm Önnel, hogy e – szakmai szempontból vitatható … és megvalósításának módját illetően pedig diktatórikus – döntéssel a KKDSZ nem ért egyet és … ez ellen kifogást (vétót) emel. Vétónk a fennálló Munka Törvénykönyve értelmében, az MKM … intézkedéstervezetét felfüggeszti, s … amennyiben hivatalos bejelentésünket, mint eddig, ezután sem kezeli érdemi módon az MKM – annak a KKDSZ a Munkaügyi Bíróság útján szerez érvényt.”

Az MKM nem változtatott a szokásán, válaszlevelében arra hivatkozott, hogy Mt. 13. § (2) bekezdése nem alapozza meg a szakszervezet vétóját. Ebben a minisztériumnak kétségkívül igaza is volt, csakhogy a szakszervezet nem is erre, hanem a 12. § (2) bekezdésére hivatkozott, mely szerint „a miniszter a dolgozók élet- és munkakörülményeivel kapcsolatos kérdéseket csak az érintett szakszervezettel egyetértésben szabályozhatja”. A KKDSZ szerint itt ilyen miniszteri intézkedésről van szó, a minisztérium szerint viszont „az intézmény jogutóddal történő megszüntetésekor… a miniszter nem élet- és munkakörülményeket szabályoz, hanem alapítói jogokat gyakorol”.

Nem átszerveznek tehát, hanem alapítanak. Kovács Sándor szavai szerint:

– A jogutóddal való megszüntetés azt jelenti, hogy minden egyes munkatársát ugyanúgy átveszi a jogutód intézmény. Senkinek nem szűnik meg a munkaviszonya, senkinek nem lesz kisebb a fizetése…

Kovács Sándor kétségkívül ezt ígérte novemberben. Pedig akkor már ismernie kellett az 1992-es költségvetés tervezetét, melynek indoklásában, csakúgy, mint az elfogadott költségvetés indoklásában, egyértelműen szerepel, hogy az új intézmény egyrészt átszervezéssel, másrészt kisebb létszámmal jön létre.

„Amikor az intézmény igazgatója az új SZMSZ-t be fogja terjeszteni, akkor fogjuk meghatározni közösen a létszámot” – mondja Kovács Sándor. Ez a leépítés azonban formailag már nem a minisztérium döntése lesz, ezért nem a minisztériumnak, hanem az új igazgatónak kell egyeztetnie mindazokkal, akik egyeztetésre jogosultak.

A Fővárosi Munkaügyi Bíróság január 29-én elutasítja a KKDSZ keresetét. A KKDSZ nem egyedi ügyben vagy a munkaviszonyra vonatkozó szabály megsértése tárgyában emelt kifogást, hanem olyan egyéb kifogást fogalmazott meg, amelyre nézve „az Mt. 66/A. § szerinti egyeztetésnek van helye, és nem bírósági döntésnek”.

Kovács Sándor ezt a döntést így kommentálja:

– A bíróság első fokon az én jogértelmezésemnek adott igazat, mert az ő keresetét elutasította.

Vadász János kommentárja kicsit hosszabb:

– Azt mondja a bíróság, hogy elutasítja a keresetünket azért, mert a rendelkezésre álló iratok alapján megállapítja, hogy itt nem történt hivatalos érdekegyeztetés, és így nem illetékes még mint Munkaügyi Bíróság állást foglalni. Ha az érdekegyeztetés megtörtént volna, és úgy hiányozna a konszenzus, akkor tárgyalhatná a dolgot a Munkaügyi Bíróság. Ez kedvező döntés ránk nézve, mert a bíróság kimondta, hogy egyeztetésnek helye van, s ez eddig nem történt meg. Ha a bíróság elfogadta volna azt a jogértelmezést, hogy a miniszter itt csak alapítói jogával élt, akkor nem állapította volna meg, hogy egyeztetésnek van helye.

A KKDSZ február 29-én fellebbezett. Először is azt kérte a bíróságtól, hogy ítéletben kötelezze az alperest az egyeztetésre, mert az még most sem akar egyeztetni, a bírósági ítéletre nem is reagált. Az elsőfokú ítélet másfél hónap alatt megszületett, a másodfokú ítélet megalkotásához öt hónap sem volt elég.

Hitelnyűvés

1992 februárjában elérkezett a megfelelő lélektani pillanat ahhoz, hogy kikezdjék a KKDSZ hitelét. Az intézmény átalakulásáról intézkedő miniszteri rendelet január 20-án megjelent, a KKDSZ tiltakozása és bírósági keresete kézzelfogható eredménnyel nem járt. A Vitányi Ivánhoz és Vadász Jánoshoz legközelebb állók sorsa az Akadémiára való átvonulással megoldódott, a többiek azonban az új vezetés és a minisztérium markában vannak. Ők döntenek arról, hogy mekkora leépítések lesznek, és kiket építenek le. Hogy a szakszervezet segíthet-e bárkinek is, az erősen kétséges, viszont hogy a vezetők bárkinek árthatnak (vagy kedvezhetnek), az nem kétséges. Nem biztos, hogy érdemes azokkal tartani, akik a KKDSZ-szel a leépítések ellen dolgoznak, s azt az álláspontot képviselik, hogy a megoldandó feladatokhoz képest nem sok, hanem kevés a munkatárs; lehet, hogy érdemesebb a minisztériumi szándékok támogatásával növelni a benn maradás esélyét.

Ebben a helyzetben kezdtek aláírást gyűjteni az alábbi szöveghez: „Alulírottak kijelentjük, hogy az Országos Közművelődési Központ Magyar Művelődési Intézetté szervezésével kapcsolatos KKDSZ-közreműködést nem igényeljük, egyidejűleg visszautasítjuk, hogy az általunk jól ismert szakmai tevékenység korszerűsítésébe felkérésünk, illetve megbízásunk nélkül bárki beavatkozzon önjelölt védelmezőnkként a sajtóban, a bíróságon és egyebütt képviselve »érdekeinket«. Nyilatkozatunkat saját magunk képviseletében tesszük, tiszteletben tartva azon kollégáink álláspontját is, akik igényt tartanak a KKDSZ közreműködésére.” Először egy nyersebb szövegváltozattal körözték a nyilatkozatot, amelyben a másik álláspont tiszteletben tartásáról még nem volt szó.

A nyilatkozatot nem sokan írták alá, ami nem is csoda, hiszen a 120 dolgozó közül 100 a KKDSZ tagja, és korábban a többieknek sem, például a tucatnyi TDDSZ-tagnak sem volt tartalmi kifogása az ellen, amit a KKDSZ képviselt.

Mégis, Matyackó Olga, a helyi TDDSZ-sejt bizalmija (aki egyébként több kollégája előtt kijelentette, hogy a „külső beavatkozást” önérzetesen visszautasító aláírásgyűjtési akciót Kovács Sándor kezdeményezte a minisztériumból) a leépítések kérdéséről a következőképpen nyilatkozott:

– (A KKDSZ) Iszonyúan dolgozik azért, hogy itt minden álláshely megmaradjon. Mi viszont sokan úgy gondoljuk, hogy nem feltétlenül kell minden álláshelynek megmaradnia… Ez demagóg módon hangzik, de amikor mit tudom én hány bányászt meg kohászt elbocsátanak a gazdasági helyzet miatt, bár én nyilván körömmel és foggal ragaszkodom a saját álláspontomhoz, a szakterületemhez, de ugyanakkor valahol mélyen megértem, ha azt mondanák, hogy ez most nem fér bele… Én saját magam tökéletesen megértem azt, hogy ez az intézmény most hússzal kevesebb értelmiségit tud eltartani.

A megértő lelkek várakoznak, és a kevésbé megértő lelkek is várakoznak. Az MMI a minisztériumi rendelet szerint most már hét hónapja létezik, a KKDSZ szerint hét hónapja nem létezik, és még mindig messze vagyunk attól, hogy az SZMSZ elkészüljön, a jövőbeni létszám megállapíttassék, a (folyosói hírek szerint) húsz–harminc áldozat kijelöltessék, a jogvita eldőljön, győzzön az igazság vagy valami más.

• Belföld