…Mennyi tehetség kell Oroszországnak ahhoz, hogy irodalmának egész történetét hullákkal kövezze ki! Hogy az ország egész története, Rettegett Ivántól kezdve, ne az értékek felhalmozásának és megőrzésének az útját kövesse, hanem a szétszórásét, amikor egész családokat, rendeket, népcsoportokat (így pl. a „raszkolnyikokat”), gyakran a legtehetségesebb, legfeddhetetlenebb, legérdekesebb, a nemzet hírnevének gyarapítására hivatott embereket irtottak, és mint söpredéket, az ajtó elé hajítottak. Milyen gazdag kell legyen az az ország, amely emberi tartalékait ily bőkezűen és könnyelműen elherdálhatja, hogy aztán – elszegényedve – várja, mikor töltődik fel az új aratásra, az új diaszpórára.
Már a harmadik emigráció folyik, a harmadik a szovjethatalom 57 éves fennállása óta. Ez egyelőre főleg zsidókból áll, akiknek – így vagy úgy – engedélyezik a kiutazást. Mert nem lehet tudni, hogy ha a többieket is kiengednék, kik lennének többségben: a litvánok, a lettek, az oroszok vagy az ukránok. Nagyon helyes, hogy a zsidókat kiengedik, legalább a zsidókat. Ez a nép nem egyszerűen átköltözik történelmi hazájába, hanem főleg és mindenekelőtt menekül Oroszországból. Ahol nagyon sok mindent kellett elviselniük. Azt, hogy meggyötörték őket. Voltak, akik megörültek elnyert szabadságuknak. Egyesek nyomorultul érezték magukat ebben a gondtalan, légmentes és idegen világban, és kapcsolatot kerestek bármihez, ami orosz. És mégis menekülnek, mind többen és többen. Oroszország-anyácska, Oroszország, te szuka, egyszer még felelned kell majd az általad felnevelt s aztán szidalommal és szégyennel szemétre dobott gyermekeidért!
Oroszország persze meglesz zsidók nélkül is, ahogy eddig is megvolt egyház, nemesség, értelmiség és irodalom nélkül… Végül is elég tartalékkal rendelkezik ahhoz, hogy ezt a veszteséget is pótolja. Mégis szomorú lesz Oroszországot zsidók nélkül látni. Hiszen óriási birodalom ez, mindenféle nép van benne: csuvasok, tatárok, görögök, még szíriaiak is – csak zsidók ne lennének? Nagyon egyhangú lesz így. S egyáltalán: ha nincsenek zsidók – ki lesz akkor a mi örök bűnbakunk?
De szólnom kell néhány szót az oroszországi antiszemitizmus védelmében. Pontosabban: el kell mondanom, mi is az a pszichológiai értelemben vett pozitív tartalom, ami az oroszoknak a zsidókkal szemben megnyilvánuló barátságtalansága (fejezzük ki magunkat inkább így, ez valamivel enyhébben hangzik) mögött rejlik. Az orosz ember nem képes elfogadni azt, hogy belőle mint az orosz emberből bármiféle rossz is származhatik. Minthogy alapjában véve (mint valószínűleg minden ember) a lelke mélyén jó. Nem tudja elképzelni, hogy egy orosz államban orosz emberek rosszul érezzék magukat egy másik orosz ember bűne, vétke következtében. Az orosz ember egy a mieink közül (magunkfajta, „szovjet” ember). S a mieinktől nem származhat rossz, az mindig idegentől jön.
Az orosz antiszemitizmus tehát nem más, mint a rossz elidegenítése, a saját bűn áthárítása a „bűnbakra”, a zsidóra. Magától értetődik, hogy a zsidóknak ezáltal nem lesz könnyebb. Mégis arra kérném önöket, hogy ez esetben vegyék tekintetbe az orosz ember morális problémáját is, akinek – miután annyi nyomorúságot hozott magára is, másokra is – nem fér a fejébe, hogy mindez hogyan történhetett meg. „Kártevők”, „kémek” vagy „diverzánsok” munkája kellett legyen, akik titokban megkaparintották a hatalmat, és mindent rosszá változtattak, ami az orosz népben jó. A lágerben például egyszerű parasztemberek (különösen a sokéves büntetésre ítéltek) mind a mai napig meg vannak győződve arról, hogy a mai Oroszországban az egész kormány, az összes bíróság, az összes államügyész s főleg pedig a KGB kizárólag zsidókból áll. Képtelenség őket meggyőzni arról, hogy manapság egy zsidó ilyen magas hivatalokba nem is juthat fel, s hogy a zsidóknak manapság Oroszországban nem fenékig tejfel.
A döntő érvük: „El tudod hinni, hogy egy orosz ember semmiért, érted, semmiért huszonöt évet sózzon rád? Ilyet csak egy zsidó tehet!” És az sem segít, ha a vezető állásban lévők nevére mutat az ember, akiket valamilyen Iván Ivanovics Ivanovnak hívnak. „Ezt már ismerjük, mind megváltoztatták apai és családnevüket, színt változtattak a nyavalyások, óh, hogy gyűlölöm a büdös zsidóját!”
S hiába mutatnánk a Pravdában megjelent fényképekre, ahol a kövérkés, pisze orrú, nyíltszívű funkcionárius pofák vannak többségben: „igazi zsidópofák, tipikus zsidó pónemek.”
És hiába hivatkozunk a sajtóból jól ismert szovjet politikára, miszerint az arab–izraeli konfliktusban mi az arabok oldalán állunk: „Ezt már ismerjük; titokban azért Izraelt támogatják.” Ugyanakkor a hatnapos háború során mindenki Izraellel szimpatizált: de szép is az, ha a kicsi legyőzi a nagyot…
Mindez pedig nem gyengeelméjűség, még csak nem is a kultúra hiánya, aminek ezt sok zsidó tekinti. Pusztán az arra való igyekezet, hogy a mindenen áthatoló és mindenütt jelen lévő rossztól megszabaduljanak. Az arra való vágy, hogy visszautasítsák a rosszat. Ne legyünk naivak, s ne reméljük (ahogy ezt egyes zsidók teszik), hogy az antiszemitizmus Oroszországban kizárólag egy felülről jövő, az államhatalom által a népre ráerőszakolt jelenség. A muzsik nem olyan tudatlan, és egyáltalán nem vak. Már rég tudja, hogy Lenin zsidó volt, és hogy Sztálin is az volt (grúz zsidó), sőt Tolsztoj Leó is zsidó volt (már ezzel a változattal is találkoztam), s csak egy pillanatra ejti zavarba az a tény, hogy Rettegett Iván, Dzsingisz kán és Mao Ce-tung – bármennyi nyomorúságot okoztak is a világban – a legjobb akarattal sem lehettek zsidók (különben: ki tudja?). Röviden: a nép tudatában a zsidó a sátánnal azonos. A zsidó az ördög, aki görbe utakon befurakodott Oroszország szent testébe, és mindent másképp csinál, mint ahogy azt kellett volna. A zsidó Oroszország testet öltött eredendő bűne, amelytől állandóan igyekszik megtisztulni, de sikertelenül.
Ne higgyék, hogy mindez a forradalom utóhangja, a húszas és harmincas évek következménye, amikor a zsidók valóban nem éppen mellékes szerepet játszottak az orosz történelemben. Nem, az orosz antiszemitizmus jóval régebbi keletű, mint a szovjethatalom. Ha úgy tetszik, az orosz lélek misztikájában gyökerezik, amely ki tudja hányadik alkalommal próbál visszatérni az eredeti paradicsomi állapotokhoz. Ám ez a próbálkozás újból és megint csak sikertelen marad, mert egy „büdös zsidó” mindig beleavatkozik, és beleköp a levesbe. Ez a „büdös zsidó” mindig ott van valahol alattunk, fölöttünk, sőt néha még bennünk is. A zsidó mindenhova befurakodik, gyötör bennünket, és mindent elront. „Ne csinálj magadból büdös zsidót!” – ez a megjegyzés abból a meggyőződésből fakad, hogy az orosz ember nem szabad, hogy rossz legyen, nem lehet rossz. „A büdös zsidók ránk szabadultak!” – mint a tetvek vagy a csótányok. Bárcsak megszabadulhatnánk tőlük.
De tőlük megszabadulni – bizony nehéz. Egy tatárt vagy egy cigányt ezer méterről fel lehet ismerni, és üzletet lehet vele kötni a magunk agyafúrt, orosz, alapjában véve egyszerű, ésszerű (szovjet) módján. De a büdös zsidó majdnem olyan, mint egy orosz, a zsidó dörzsölt, és mindenütt ott van (mit tehetne egyebet?), külön rá kell jönni, hogy valóban zsidó, s nem Iván Ivanovics. A büdös zsidó a békés orosz élet titkos szabotőrje, s ha zsidó nem lenne, minden simán menne. Már rég a paradicsomban lennénk, ha ezek az ördögök nem kotnyeleskednének mindenbe bele.
Az államhatalom mai antiszemita politikája a nép ama meggyőződésén alapszik (s így korántsem lehet „népellenesnek” nevezni), hogy elég a rosszat elutasítani és kiátkozni, akár „burzsoá”, akár „jobb- vagy baloldali elhajló” formájában, akár mint „fasiszta” vagy mint a „nép ellensége”, esetleg mint „fehér köpenyes gyilkos” vagy egészen egyszerűen mint „büdös zsidó” jelenik meg, s akkor azonnal megkezdődik a boldog, nyugodalmas kor, ismét magunk között, magunkfajtájúak között leszünk, mindenki jó lesz és kulturált. Csak a „büdös zsidók” nem engedik, hogy minden rendbejöjjön.
Egyszer a lágerben egy központi előadó így szólt a hallgatósághoz, mely kizárólag kémekből, diverzánsokból, terroristákból és egyéb szovjetellenes izgatókból állt: „A Kínához fűződő viszonyunk igen bonyolult és feszült. Kérnem kell azonban önöket – tette hozzá suttogva –, hogy ez maradjon köztünk…” Hogy mit jelent ez? Azt, hogy magunk között mindannyian szovjet emberek vagyunk (hogyan is lehetne ez másként), és lehetőleg ne mossuk piszkos fehérneműnket mások előtt. A legfőbb „belső ellenség” most a zsidó, ajánlatos a külső zónába száműzni (lásd ördögűzés), s aztán ott tankokkal szétmorzsolni (ez ott kint sokkal könnyebben megy: ezért küldjük tankjainkat az araboknak). Az „imperialisták”, akik ott valahol kint, a külső, elérhetetlen zónában élnek, hiába néznek irigykedve a mi földünkre, a mi lelkünkre, ők akkor is mind „büdös zsidók”, az egész világ az, zsidók, de mi soha és semmiben nem fogjuk nekik beadni a derekunkat…
- Kultúra [6]