De kik is ők valójában? Szovjetek? Oroszok? Emigránsok? „Mindez viszonylagos és bizonytalan, drága Nyikanor Ivanovics” – mondaná közös „íróbálványuk” hőse. A kötetben szereplő műveiket a hetvenes évek közepén ugyan még mindannyian „odahaza” írták, csak épp az volt velük a legfőbb baj, hogy nagyon nem akartak szovjet írók lenni. Akszjonov a hetvenes évek közepétől már csak „tamizdat”-ban, „odaát”, azaz Nyugaton megjelenő kiadványokban publikál, Glagyilint a pangás éveinek szovjet kritikája „az élet megrágalmazásával” vádolja. Vojnovicsot épp ’74-ben zárják ki a Szovjet Írószövetségből, Dovlatov ugyanebben az évben Tallinnban bujkál a „káemká” vádja elől. És bár sem Jurjenyen, sem Galperin nem került politikai összeütközésbe a hatalommal, ők is mindent megtesznek, hogy ne lehessen szovjetnek „bedarálni” őket. Ugyanakkor ők ketten kifejezetten tiltakoznak a politikai emigránsság pátosza ellen – „egyszerűen” külföldi nőt vettek feleségül, mondják, s nem KGB-tisztek üldözték ki őket (más kérdés, hogy „távozásuk” után viszont otthon maradt családtagjaiknak, barátaiknak gyűlt meg a bajuk a KGB-tisztekkel).
És most? Akszjonov most érte meg a (volt) Szovjetunióban népszerűsége csúcsát, Vojnovics is kétlaki, Dovlatov 1990-ben elhunyt (nem a KGB tette el láb alól). A többiek számára azonban, úgy látszik, nem nagyon van visszaút: „Eddig kommunista műveket adtak ki, most antikommunista műveket. Tőlem ez is, az is egyformán idegen” – idézi az utószó Galperint, aki ma is Bernben muzeológus, Jurjenyen a Szabad Európa müncheni munkatársa. Glagyilin „alól” a nyugati orosz emigrációs fórumok jó részének megszűntével kikopott a „tisztes” polgári foglalkozás – ami akár jó is lehetne (ha lenne miből megélnie). Hisz ha se orosz, se emigráns, akkor már csak írónak kell lennie. És Glagyilin írónak remek: a Főpróba pénteken című sztáliniádaparódiája a kötet igazi, felfedezésszámba menő szenzációja lehet.
…És amikor a levitézlett KGB-főhadnagy, Vaszilij Ivanovics odáig jutott az álmodozásban, hogy az átkos rothadó kapitalizmusban pucér nők potyognak az égből, a bunker tapétaajtaján belépett Ő Maga, marsalli egyenruhájában: „Elkanászodtatok itt nélkülem!” – szólalt meg erős grúz akcentussal… Mindjárt a történet legeslegelején kiderül ugyanis, hogy Joszif Visszarionovicsot korántsem égették hamuvá s falazták be a Kremlbe, hanem egy jól temperált bunkerbe zárva hibernáltak, ahol is hű őrzője az Amerika Hangja hallgatása közben naponta kiporszívózza hulláját, és lepucolja kitüntetéseit. Így aztán a Bajuszos Gazdának mibe se kerül egy szép napon feltámadni, és halálra rémiszteni a megyeszékhely operettszínházába összesereglett apparátcsikokat, akik még KGB-ütegekért se szalajthatnak, mivel az összes „keretlegényt” kivezényelték – krumplit szedni…
Mondjuk tehát – a történet olvastán – azt, hogy KGB-tisztekről vagy komédiát, vagy semmit? Kényelmes megoldás lenne. A baj csak az, hogy e korszak szamizdatirodalmának nemcsak az a kérdése, sőt talán nem is az a fő kérdése, mit kezd egy KGB-tiszttel. Hanem az is: mit kezd az orosz irodalom hagyományaival? Könnyen lehet ugyanis, hogy legalább olyan nehéz feladat a kéznél lévő műfaji sablonokkal megküzdeni, mint a kihallgatótisztek ostoba kérdéseivel. Sőt. A tét még nagyobb.
De egyáltalán: miféle műfaji „minták” voltak kéznél? És lehet-e azt „készen kapott”-nak mondani, amit egy estére a legnagyobb titoktartás és konspiráció mellett ad kölcsön valaki, ócska fénymásolatban, kezdetlegesen lefotózva, hatodik indigón átgépelve. S kérdés, hogy a legfontosabb „minták” eljutottak-e hozzájuk. A húszas évek zseniális orosz abszurdja: az Oberiu-csoport? Na és a „kortárs világirodalom árama”? Nem megengedhetetlen és igazolhatatlan fanyalgás-e ilyen körülmények között egyáltalán másfél évtized távlatából, utólag kritikai megjegyzéseket tenni? Olyan körülmények közt, amikor Akszjonovék első irodalmi szamizdatantológiája, a Metropolisz mindössze nyolc példányban készült, a kávéházi bemutató előkészületeit pedig kíméletlenül szétszórta a rendőrség?
Nagyon halkan merem tehát csak mondani, mi a bajom ezen írások egy részével: inkább hadakoznak KGB-tisztekkel, mint a készen kapott irodalmi sablonokkal, melyek így vagy úgy, de nagyon is jelen vannak e művekben: lágerpróza (Dovlatovnál), Paszternak neoromantikus „kalandregénye” (Akszjonov írásában), magasan a hivatalos irodalompolikai követelmények felett lebegő századvégi „impresszionista” próza (Bunyin és társai Galperinnél), csak épp – minden kérdőjel nélkül. A maguk fölszentelt eredetiségében.
Rég volt az orosz irodalomban írónemzedék ilyen nehéz, többszörösen tragikus, kilátástalan helyzetben. Egyszerre kellett küszködniük a cenzúrával és az irodalmi formával. A KGB-tiszttel és Bulgakov hagyományával. Úgy, hogy közben a hagyomány hivatalosan nem kívánatos részétől is hermetikusan el voltak zárva. Kulcsregényt írni erről a helyzetről, az ellenállásról – többszörösen kockázatos vállalkozás. Publicisztikai szenzáció, nem irodalom – mondhatnánk megengedhetetlen nagyképűséggel és fanyalgással… Csakhogy a legjobbak közülük akkor is tudták, hogy az „igazi irodalom” kérdése ekkor, a hetvenes évek közepén a politikai ellenállás útvesztőin túl kezdődik, s így visszapillantva, némelyikük még inkább tisztában van vele, hogy ennek az irodalomnak az is a tragédiája, hogy kényszerűségből magára vállalta a röpirat és az aláírásgyűjtés funkcióját is. A legjobbak sejtették: amit meg kell írni, nem (vagy nem csak) a Ljubjankán történik. Az igazi megírandó történés az, hogy úgy tették lehetetlenné az életüket, hogy közben e lehetetlenné tett életbe zárták őket.
Ezt a helyzetet rögzíti mindenféle parabolikus, allegorikus, publicisztikus ballaszttól, kulcsregénygyanútól mentesen Szergej Jurjenyen Esztétikai őrjárat című kisregénye. Egyszerű dologra jön rá: a Brezsnyev-korszakban, a dühöngő pangás idején nem a puszta fizikai megsemmisítés a legfőbb cél, hanem kétségbe vonni, megvonni az ember jogát a – pollúcióra. Elvégre egy kamaszodó gyerek Artyekbe készüljön, ne spontán magömöljön! És amikor az anya (az eleve minden testiséget száműző) Ozsegov-szótárat az onánia szónál nyitva hagyva „közli” fiával, mi a véleménye a mocskos lepedőjéről, a gyerek nem sok mindent tehet. Vagy újra beáll az „esztétikai őrjárat”-ba (a szemetet összeszedni a városka főterén), vagy…
S a következő baj épp ennél a vagynál kezdődik: milyen „elv” gondolható ki e minden ízében szovjetizált társadalomban az élet megváltoztatásához. Az ugyanis teljesen világossá vált, hogy a puszta politikai és ideológiai szembenállás nem elegendő akkor, amikor már a pollúció betiltásának merő biológiai tapasztalatába ütközik valaki. Nagyon tanulságos ebből a szempontból az Akszjonov-kisregény kudarca, ahol a kátyúba jutott edző fejében így vetődik fel az alternatívák kérdése: összeegyeztethető-e Isten és a kosárlabda?…
Azért felhívnám az olvasó figyelmét: ne csukja be a könyvet a 422. lapnál akkor se, ha csalódott az Akszjonov-írásban. Mert itt kezdődik a „hetedik regény”, az utószó: Gereben Ágnes eredeti dokumentumokból, saját maga készítette interjúkból rekonstruálta szerzőinek életrajzát és a hetvenes évek közepének szovjet irodalmi életét. S ez a rendkívül informatív és élvezetes „kislexikon” (nemcsak magyarul) ritka forrás a szóban forgó nemzedékről, akik elhatározták: játsszunk regényírást! – akkor is, ha legfeljebb csak KGB-tisztek olvassák.
(Játsszunk bluest! – Orosz emigráns írók kisregényei, Európa, 1992. Válogatta és az utószót írta: Gereben Ágnes)
- Kultúra [6]