Kundera olyan gondolkodó, amilyent talán a francia felvilágosodás nagybetűs Észben hívő utópistái képzeltek előre, a huszadik századba talán, vagy Platón képzelt magának ezredévekkel későbbre. Szókratész nem: az ő tanítványokkal körbevett sétái bizonyára érzelmesebbek voltak. Kundera nevet az érzelmeken. Az ő regényhőseinek inkább gondolataik vannak, meg biológiai vágyaik.
„Az, hogy elbeszélő művészete ennyire elvont, vajon nem jár-e azzal a kockázattal, hogy hősei nem lesznek eléggé elevenek?” – kérdi tőle egy tisztán látó amerikai kritikus. Kundera feltehetően nem először hallja ezt az észrevételt. Válaszában Kafka és Musil példájára hivatkozik: „Musilnak… roppant művelt férfiak is szemére vetették, hogy nem igazi regényíró. Walter Benjamin bámulta az eszét, művészetét viszont nem” – feleli. Semmi kétség, itt Milan Kundera regényírásának legfőbb sajátosságáról van szó: ha Musillal példálózik, valójában önmagát magyarázza.
A fenti beszélgetésrészlet A regény művészete című esszékötetében olvasható. Most, hogy regényei (néhány szamizdatkiadás után) egymás után jelenek meg magyarul „hivatalos” kiadóknál is, nagy szükség volt esszékötetének a megjelentetésére. A regény művészete olvastán biztosabban, világosabban látjuk Kundera nagy tehetségét és tehetségének minden korlátját is. Analitikus, hibátlanul elemző író.
„Kulcstulajdonos” – akartam, némileg ironikusan e szót adni tavaly egy Kortársban közölt Kundera-pályaképnek. Most, hogy esszéiről van szó, minden irónia nélkül írhatjuk le e szót: Milan Kundera egyetemi tanároknál, esztétáknál világosabban és tudatosabban látja a modern regény problémáit, s ráadásul élvezetesen, egyszerűen beszél. A regény (és a regényírás) problémáiról már eddig is jó néhány érdekes esszé- meg tanulmánykötetet olvashattunk, főként az Európa „Modern Könyvtár” sorozatában, tudós amerikai vagy szórakoztató francia szerzőktől. Kundera tud annyit, mint ők, s habár főként saját könyveinek kulcsait mutatja meg, általánosabb tanulságokkal is szolgál.
Olvasói amúgy is tapasztalhatták, hogy minden regényében érdekes esszék olvashatók, hogy könyvei a regény és az esszé ötvözetei. Halványabb műveiben talán nem is eléggé szervesen ötvöződnek; e művek épp ezért olykor tételesebb, direktebb hatást keltenek, gondolati illusztrációnak hatnak, szereplői egy érdekes írói kísérlet szócsöveinek.
Esszégyűjteménye, mint legtöbb regénye is, hét fejezetből áll. Különböző jellegű fejezetekről van szó: van köztük két beszélgetésinterjú, melyet egy New York-i folyóirat kritikusa készített vele, akadnak jegyzetek, feljegyzések egy konkrét regényről (Broch Alvajárókját analizálja, s vajon foglalkozott-e nálunk valaki e Broch-regény és Nádas Péter Emlékiratok című könyve alkotásának összevetésével?…). Találhatunk azután fejezetet a regényhagyomány cervantesi örökségéről (a kötet talán legérdekesebb írása ez, melyet Réz Pál folyóirata, a Holmi már régebben közölt). Olvashatunk a regényszerkesztés zenei és matematikai vonatkozásairól is, végül, kötetzáró fejezetként egy irodalmi díj átvételekor mondott beszéd szerepel.
E látszólag oly különböző jellegű fejezetek természetes egységgé forrnak össze ebben a kötetben. Kundera ugyanis nem általában beszél a regényről, e „műfajtalan”, szabályokba nem vagy alig szorítható műfajról. Ő a „sajátlagosan regényszerű esszé művészetéről” mondja el rendkívül gazdag gondolatait.
Kundera a lélektani regény hanyatlása vagy legalább (viszonylagos? átmeneti? végleges?) érdektelenségének korszakában alkot: kevéssé érdekli a hős belülről ábrázolt lélekrajza. A Stendhal, majd Flaubert művelte hagyományos lélektani regény már Flaubert tollán túllépett önmagán, és átalakult, de Prousttal a huszadik század elején már véglegesen elérte nehezen meghaladható csúcsait. A tízes évek körül az izmusok színre lépése is jelezte, hogy felélte önmaga lehetőségeit, Breton és a szürrealisták kiáltványaikban s írói gyakorlatukban is elvetették. A Kunderával beszélgető már idézett kritikus felfigyel arra, hogy a belső monológ is ismeretlen írónknál. „Nem mutatom meg, mi történik Jaromil fejében, inkább azt mutatom, ami az én fejemben történik” – jellemzi maga Kundera a munkamódszerét. Majd, még pontosabban: „Az elmélkedő kérdezés (kérdező elmélkedés) az alap, melyre valamennyi regényemet fölépítettem.” A lélektani regény csúcspontja Proust és Joyce a számára, s Kafka (meg részben Musil) nem annyira velük rokon, mint a lélektani regény utáni lehetőségek előfutára.
A kötet másik legjobb esszéje a Cervantes-fejezet mellett a Mindenek mögött című fejezet, mely főként Kafka, a „kafkai jelleg” magánéletben és politikában egyaránt megnyilvánuló abszurdumával foglalkozik. Franz Kafka amúgy is ennek a könyvnek a hőse: a szerző majd minden utalásában és gondolattöredékében elénk bukkan. (Érdekes a Kafka és a Hasek közötti párhuzam, nem hiszem, hogy erről eddig magyar nyelven sokat olvashattunk volna.)
A már említett, jeruzsálemi díjátvevő beszéd azért érdekes, mert benne Kundera a modern regény egyik forrásáról, a butaság ironikus ábrázolásáról mond figyelemre méltó dolgokat. Bár nem Flaubert a kedvelt írója, jobban szereti a kevésbé rejtőzködő s a szövegekbe nyíltabban is saját gondolatait beillesztő írókat, itt mégis a butaság irodalmi alapantológiájából, a Bouvard és Pécuchet-ből merít példát.
Sajnáljuk, hogy a kötet karcsú, s hogy csak hét fejezetet tartalmaz. Kundera érezhetően még hétszer ennyit tudna önálló kötetbe gyűjteni. Semmi baj: legjobb esszéi úgyis a regényeiben olvashatóak. „A regény nem az elmélet, hanem a humor szelleméből született” – írja valahol, s sajátos, kicsit talán hűvös, inkább gondolati, mint érzékletes fogantatású humorát minden könyvében megcsodálhatjuk, didaktikusabb, tételesebb könyveiben is. De, hogy végül, nyolcadikként valóban talán legjobb esszéjére hívjam fel a figyelmet, ez éppen kimagaslóan legjobb regényében, A lét elviselhetetlen könnyűségében olvasható, a könyv Nagy menetelés című hatodik fejezetében. A nagybetűs, mindent legyőzni s legyűrni látszó Giccsről szól. Okos és ijesztő írás. Akár minden esszéje.
- Kultúra [6]