Nem feledkeztek meg arról, hogy az ország területének egyharmadát megszállva tartják, s a határoknál véres háború folyik. Maradt tehát a status quo: a lanyha és fantáziátlan kampány nyomán az a fő változás, hogy a túlerőben lévő Tudjman-párton kívül nem két, hanem öt kis párt képviselői foglalnak helyet a törvényhozásban. Említést érdemel továbbá, hogy Paraga mozgalma – amely ellentétben a kormánypárttal, nyíltan is az usztasák örökösének tekinti magát –, jóval kevesebb szavazatot kapott a vártnál: nem érte el még a 7 százalékot sem. Tudjman már vasárnap éjjel nagy győzelmi ünnepséget rendezett a zágrábi Jellasics téren. De a megfigyelők túlzottnak tartják az ujjongást. Szerintük a választási eredmény nem tükrözi teljesen a helyzetet: a lakosság jelentős része elégedetlen, az uralkodó párttól elkülönülő irányzatok még nem vertek gyökeret, s az elégedetlenség még nem lel igazi otthonra.
A horvátországi választást egyébként csupán szerénynek mondható érdeklődés kísérte, többek között azért is, mert amióta közhírré tétetett, hogy augusztus végén nagyszabású Jugoszlávia-konferenciát tartanak Londonban az összes érdekeltek, az ügyben szerepet vállaló nemzetközi szervezetek – az Európai Közösség, az ENSZ, az EBEÉ – részvételével, másodrendűvé, sőt szinte pótcselekvéssé degradálódott minden közbeeső történés. Emiatt nem tekinthető végzetes kudarcnak a múlt heti – ugyancsak Londonban, az EK soros elnökségét adó britek fővárosában tartott – konferencia sem, amelyen feltűnő egyetértés mutatkozott a bosznia-hercegovinai szerbek és horvátok küldöttei között, miközben a bosnyák muzulmánok küldötte megtagadta, hogy szóba álljon a szerbek képviselőjével.
„Európai mudzsahedinek?”
A szituáció nem túl áttekinthető: egyrészt adva vannak a szerbek: ők meglehetősen közel vannak céljukhoz, a ma Szerbiától a tengerpartig húzódó összefüggő övezet, a sokat emlegetett Nagy-Szerbia megteremtéséhez, s a nemzetiségileg homogénnek akart területről elűzik más népcsoportok tagjait. Evvel színvallásra kényszerítik a Nyugatot, amelynek megesik a szíve a menekülőkön, de otthont nem, vagy nagyon módjával akar nekik adni.
Másodjára adva vannak a horvátok. Tudjman és a bosnyák Izetbegovics katonai szövetséget kötött a szerbek ellen, de a minapi londoni konferencián az a Boban képviselte a horvátokat, aki fenntartja az eredeti célokat, amelyeket Tudjman taktikai megfontolásból, a német elismerés fejében megtagadott. Azaz: Nagy-Horvátország megvalósítását, a horvát területek kiszakítását Hercegovinából. Egyúttal ismét tűzbe rakta Tudjman újra és újra felvillantott második vasát: Bosznia-Hercegovina közös, szerb–horvát vállalkozásban történő felosztását, amelynek a legnagyobb csoport, a bosnyák muzulmánok lennének a kárvallottjai. A tüzet még jobban felszította, hogy Tudjman közvetlenül a választások előtt kijelentette: a szarajevói vezetők „iszlám köztársaságot akarnak létrehozni Bosznia-Hercegovinában”. Evvel csatlakozott Milosevicsnek, szerb kollegájának „mudzsahedineket”, „Európa szívében tanyázó iszlám fundamentalistákat” emlegető propagandájához.
A másik olvasat
Más megvilágításba helyezve: a Bosznia-Hercegovina felosztására vonatkozó terv komolyodása újabb fejezetet nyit meg a határok sérthetetlenségének és a nemzeti önrendelkezés elvének nehezen megoldható konfliktusában. Horvátország és Szlovénia elismerését végül is az a (szerbek által vitatott) tény tette lehetővé, hogy a volt Jugoszlávia belső határait államhatárnak lehetett felfogni. Ez a formula azonban nem alkalmazható Bosznia-Hercegovina szerb- és horvátlakta körzeteire. Figyelemre méltó a Die Zeit legutóbbi számában megjelent írás; ez a dilemmákra ráérző újság most a német sajtóban szokatlan szemszögből közelíti meg a problémát. Így ír: „Félretolva a franciák, angolok és az EK Jugoszlávia-konferenciáján elnöklő lord Carrington tanácsát, Bonn rákényszerítette az Európai Közösséget – és evvel az ENSZ-et is –, hogy álljon ki a jugoszláv köztársaságok függetlenségéért. A német politika azon az elképzelésen alapult, hogy az újonnan létrejött független államokban a többséget alkotó nemzet állama jön létre. De, miként a horvátok és muzulmánok nem akarnak kisebbségben lenni Jugoszláviában, akként nem akarja a Horvátországban és Boszniában élő kétmillió szerb sem, hogy kisebbségnek tekintsék őket. Ez a háború igazi oka. A háború 1990-ben kezdődött; ekkor Tudjman, Horvátország megválasztott elnöke megparancsolta embereinek, hogy vonjanak ellenőrzésük alá olyan területeket, amelyek addig szerb vezetés alatt álltak. A szerbek visszaütöttek, és elvágták a Zágrábot a tengerparttal összekötő életereket. Boszniában is kisebbségekről van szó. A szerbek alkotják a lakosság egyharmadát. Többségük nem akarja magát alávetni egy horvátok és moszlimok vezette kormánynak. 1992 márciusában még volt esély a polgárháború elhárítására. Carrington azt hihette, mindhárom tárgyalófél elfogadta a svájci kantonrendszer mintájára decentralizált köztársaságot. De már 48 órával később a bosnyák Izetbegovics közölte: a beleegyezést csak színlelte a mielőbbi nemzetközi elismerés érdekében. A konfliktust nem lehetett féken tartani. A boszniai szerbek abban a hiszemben harcoltak, hogy saját földjüket védik. De mivel segítséget kaptak Szerbiától, agresszorként megbélyegezték őket. … Különösen a német katolikusok táplálnak élénk szimpátiákat Horvátország iránt. Ez az ország századokon át a Habsburg-birodalom része volt; a horvátok sokat átvettek a német kultúrából és rendszeretetből. Ezzel szemben a németek hajlanak rá, hogy a szeszélyes és ingerlékeny szerbeket megvessék. A szerbek viszont félnek a németektől, Tudjman bonni támogatása és Németország korábbi balkáni próbálkozásai között közvetlen összefüggést látnak.”
A Die Zeit szerzője szerint a határokról folyó tárgyalások újrafelvétele minden elfogadható megállapodás része kell legyen. Kétségtelen, hogy ez a felismerés teret hódít, aminek az is közvetett jele, hogy a Rajnától keletre terjesztett hivatalos propagandában már kezdenek felbukkanni a fegyverszüneti megállapodások horvát és muzulmán felrúgásáról, a horvát és muzulmán kegyetlenkedésekről beszámoló hírek is. Erre a felismerésre utal az is, hogy Boban, a hercegovinai horvátok vezére és Karadzsics, a boszniai szerbek vezetője újfent hozzájárult (lehet, hogy taktikából, lehet, hogy csak átmenetként) a hosszú ideje reklámozott kantonális rendszer bevezetéséhez. Eszerint Bosznia-Hercegovina „déli Svájccá” alakulna, aminek realitásában kötve hisznek az érdekeltek, kivált a segítséget immár főleg Törökországtól remélő bosnyák moszlimok.
Kié az Adria?
Szlovéniát viszont többször hasonlították már Svájchoz. Nem a kantonok okán: Szlovénia homogén ország, nincs szükség rá, hogy decentralizálják. Inkább a határai között honoló nyugalom, józanság, s nem utolsósorban az egészségesen fejlődő gazdaság miatt. Amióta Jugoszlávia szétbomlása megkezdődött, általában az adott politikai igénytől függően, tetszés szerint próbálták megvonni „Európa és a Balkán határát”. Egy ideig azt hirdették, hogy ahol a katolicizmus határa végződik, ott végződik Európa, és kezdődik a Balkán. Sőt, nem is a Balkán, hanem egyenesen Irak. Most azonban bonyolultabb a dolog: a bosnyák muzulmánok is Európát védik az ortodox Bizánctól. De ha félretoljuk a célzatos propagandát, nyilvánvaló, hogy a dolgos és higgadt szlovéneknek sikerült egyedül zökkenők nélkül beilleszkedni Európába. Különösen felgyorsult ez a folyamat, amióta a szlovének – nem tűrve a nők másodrendű állampolgárrá degradálását az abortuszkérdéssel kapcsolatban –, menesztették a klerikális Peterlét és kormányát, s a rendszerváltozás utáni országok közül elsőként kiszorították a jobboldalt a hatalomból, és balközép kormányt választottak. E lépésükkel azonban magukra vonták a gazdaságfejlesztéshez kevéssé konyító, inkább a testőrség hotelportási vagy operett-nagyhercegi uniformisokba bújtatásában jeleskedő horvát vezetők haragját.
„Számunkra nem kedvezőbb a helyzet” – kommentálta a ljubljanai rádió a horvát választások eredményét. A szlovének azt szerették volna, ha Tudjman nacionalista, jobboldali pártja, és a szociálliberális ellenzék között az erőviszonyok az utóbbi javára eltolódnak. Tudták, hogy nincs esély Tudjman legyőzésére, de remélték, hogy a szívesen parancsolgató, de gyakran rossz döntést hozó Tudjman ellenzékének befolyása megerősödik. „Mélypontra jutottak a szlovén–horvát kapcsolatok” – jelentette néhány napja a Salzburger Nachrichten című osztrák újság arra hivatkozva, hogy a szlovén külügyminiszter Szerbiáéhoz hasonló felelősséget tulajdonított Horvátországnak a boszniai háborúért. Szlovéniában megütközéssel értesültek Tudjman pénteki kijelentéséről: „a szlovének eltulajdonítottak 24 millió négyzetméter horvát földet”. A horvát elnök felhánytorgatott állítólagos múltbeli sérelmeket is: a szerbek „a horvátok rovására privilegizálták a szlovéneket”; a ljubljanai szlovén bank pedig „1 milliárd német márkát ragadott el a horvát lakosságtól”. A két állam között bősz gazdasági háború folyik, napirenden vannak a vámemelések, a horvátok elvitatják a szlovénektől a halászati jogokat. E mozgások mögött lényegében a szlovén Adria-part megszerzésére irányuló horvát igény áll.
Horvátországban most választottak, Szerbiában csak novemberben fognak választani. De amiként Horvátországban jóval a választások előtt a legrangosabb ellenzéki újság, a Danasz torkára tették a kést, akként Szerbiában már most, idejekorán intézkednek a nagy tekintélyű – és mostanában ellenzéki – Politika gleichsaltolásáról. Ha a Milosevics-rendszer kihúzza a választásokig, akkor Szerbiában nagyobb lesz a tét, mint most a horvátok földjén. Valami halvány remény van, hogy az augusztusi Jugoszlávia-konferencián sikerül megtalálni a kompromisszumot, és akkor valószínűleg befellegzik Milosevicsnek.
Jugoszlávia szétrombolásának hosszú története során szinte minden fontos szereplő eljátszotta kisded játékait, jóformán mindenki diszkvalifikálta magát valamilyen alantas és gonosz cselekménnyel. De Milosevics a végzet embere. Az ő szerb vezetővé választása magában véve is a Tito utáni Jugoszlávia válságának kifejeződése volt: a rosszból a katasztrófa felé ígért kitörést. Azt jelentette, hogy a szövetségi állam legnagyobb köztársasága belső reformok helyett a szövetségen belüli imperializmus útjára lép, és ennek szolgálatában kiereszti a szellemet a palackból. Azaz: felkorbácsolja a nacionalista szenvedélyeket Szerbiában, és ennek akaratlan, de kiszámítható visszahatásaként a szerbellenes szenvedélyeket a többi köztársaságban.
Remélhetőleg nem akadályozná meg a szerb vezető aláhullását az sem, ha nem sikerül kompromisszumos megoldást kidolgozni, és megvalósul vagy a horvát–német koncepció, vagy a szomszédok rovására létrehozott Nagy-Szerbia. Utóbbi mindenkinek rossz volna, de végső soron a szerbek számára a legrosszabb. A területi hódítások ellentéteként tartósítaná a viszályt, visszahozná a vérbosszú apáról fiúra szálló kötelezettségét, meg a térség sok más gonosz hagyományát.
- Külföld [6]